Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Az Evangéliumok kommentárja 9. rész


További bevezető megjegyzések 8.

Krisztus Jézus tanítása és élete, annak az Atyának örök aktusát nem tartja be és alkalmazza, aki önmaga létének örökös szétosztásán fáradozik, hogy önnön létét örökkön létezőinek adván, magának meg ne tartson semmit.
Krisztusban a létrehívó jelent meg közöttünk. Krisztus maga mondja az Evangéliumokban több helyen is, hogy az Atyával egy. Krisztusban tehát az Atya látható („Aki engem lát, látja az Atyát is.”). Az Atya alázata és igazán nagy szerénysége az, hogy emberként jelenik meg közöttünk. Isten ember lesz a világban, hogy emberként legyen közöttünk, hogy emberként szóljon hozzánk, s mindezt a legközvetlenebb érthetőség miatt teszi. De éppen mert ember lesz közöttünk, meghagyja teljes szuverenitásunkat is, hisz megmarad az ember azon Istentől kapott szabadsága is, mellyel felismerheti vagy sem, a benne látható Atyát. Micsoda elképesztő isteni pedagógia: úgy jelenni meg közöttünk, hogy az ne legyen tolakodó, hogy ne érezzünk semmiféle kényszert, vagy rábeszélést, vagy hatalmi megnyilvánulást megjelenésével. Isten úgy jelenik meg közöttünk, hogy meghagyja örök, független, szabad életünket, vagyis meghagyja nekünk a döntés és a felismerés lehetőségét, mellyel őt vagy felismerjük, vagy nem. Isten ekkora szeretettel van irántunk. Odaadásában, feltárulkozásában, köztünk való jelenlétében semmiféle tolakodás nincs. Meghagyja létezésünk abszolút független, szuverén, szabad jogát, emberként mégis eljön közénk, s közöttünk, emberként éli meg azt az isteni aktust, amelyet Isten örökkön teremtményeinek életéért tesz.
Krisztus ezzel párhuzamosan tanítja és bemutatja a mindenkor földre születő ember helyes, normális, igaz létmódját, magatartását, viselkedését, és cselekvését is, mely természetesen egy azon isteni aktussal, melyet isten is örökkön alkalmaz. Ez nem más, mint az élet odaadása, vagyis szétosztása. Krisztus ennek technikai módját, technikai alkalmazását, módszerét mutatja be és tanítja: az üdvös élet megvalósításának realizálását. E módszer, mely az ember számára is alkalmazható – hisz Krisztus ezt emberként teszi köztünk – a következő: mindenki más élete és üdve, az én életemnél és üdvömnél előbbre való.
A létezés, az élet szét nem osztása, oda nem adása, el nem engedése, tragikus következményekkel jár, az élet beszennyezéséhez, az élet szétmarcangolásához, vad, konok önzéshez vezet. Olyan abnormalitást, káoszt és zűrzavart okoz, hogy az ember semmiféle erkölcsi, morális eszközt nem tud használni ellene. A mélység, az eddig meg nem nyilvánult alvilág, olyan erővel tör fel ennek hatására, hogy nem lehet ellene védekezni.
Ma már nem is tesszük ezt. Közmegegyezéssel a szenny és a botrány világát tartjuk fent és tápláljuk, mert nem tudjuk már nyitját, a létezés valódi helyreállításához szabott gyakorlatot. Ma szenny és közöny létezik csupán. A létezés valódi és igaz módjának aktusát igen kevesen tudják alkalmazni. A létrehívó aktusának utánzása, vagyis az Istenhez hasonlítás lehetősége szinte lehetetlenné vált. Pedig a létrehívó jelenvalóvá, elérhetővé, tanulhatóvá, megfigyelhetővé tette önmagát Krisztusban, Krisztus pedig bemutatta az Atyát és az Atya aktusát mielőttünk, s bemutatta az egyetlen életlehetőséget és életgyakorlatot, amivel az ember kilábolhat a maga okozta botrányos zűrzavarból.
Próbáljuk megérteni. A létrehívó sosem volt önző, kapzsi, mohó, parazita, kizsákmányoló, erőszakos, de azért nem, mert saját isteni életét örökkön és egészen szétosztja, magának meg nem tartva semmit, így ezen gonosz és aljas erők egyszerűen nem tudnak emiatt manifesztálódni. Azért nem, mert Isten az isteni életét egészen odaadja, így az első bűn, ami minden bűn szülője, nem tud létrejönni. E bűn az „ez az enyém” bűne. Ebből fakad az összes többi, e bűn által jelennek meg a mélység és sötétség minden erői. De Isten úr ezek fölött, mégpedig azzal, hogy semmit meg nem tart isteni életéből, hanem az egészet odaadja. Mindent odaad, ezáltal minden az övé, de semmi nem az övé, mert mindent odaad. „Aki úr akar lenni, legyen szolga, aki első, legyen utolsó. Aki megtartja életét, elveszti azt, aki azonban elveszti életét, megnyeri azt.” – ígéri és éli Krisztus. S erre az alvilág összes erői visszavonulót fújnak, de azért, mert e gyakorlat miatt azok képtelenek manifesztálódni. Ezek az erők Istenben meg nem nyilvánultan léteznek, vagyis léteznek ugyan, de az isteni örök és egyetlen aktus miatt nem kerülhetünk át a megnyilvánult létezésbe.
Illetve mégis. Azon létezők életével, akik nem tudják gyakorolni az isteni aktust: Isten önmagát szétosztó aktusát. Isten mindent odaad, mindent szétoszt, ő maga tündöklően fényességes marad. Ám létrehívott létezői, akik nem próbálnak rá hasonlítani (nem próbálják alkalmazni az isteni aktust), beengedik azon erőket, melyekből a bajok fakadnak. Így ezen erők – bár Isten nem engedné megnyilvánulni őket – mégis átkerülnek a megnyilvánult létezésbe, a létrehívott létezők, „ez az enyém” bűne okán.
Isten tehát vállalja ezt. Vállalja, mert ha nem vállalná a létezőknek nem adhatna életet. Ha nem vállalná, önmaga maradna, ha isteni életét nem osztaná szét, az infernális erők benne manifesztálódnának, s ő önmaga kapzsi, mohó tüzében, önző őrjöngésben élne. Ám Isten szétosztja önmagát a létrehívottban, vállalván azt, hogy ezen erők esetlegesen megnyilvánulhatnak. Mindezt azért teszi, hogy a létezőknek abszolút, szabad, és örök életük legyen, épp olyan, mint a Létrehívóé.
Isten nagy szeretetében, s egész odaadásában, olyan létezőt alkot, mely épp olyan lehet mint ő. Isten az önmagában lévő infernális erőket megfékezi azzal, hogy önmaga létét egészen szétosztja és tudja, hogy a létrehívott létezőknek is ugyanezt az aktust kellene gyakorolniuk, hogy az infernális erő továbbra se manifesztálódhassanak. Ám a Létrehívó tudja, hogy a létező nem fogja tudni ezt maradéktalanul megtenni. Tudja és vállalja, hogy a létrehívott létező által az infernális erők manifesztálódni fognak, de tudja, hogy az élet, a létezés nem működhet annak szétosztása nélkül, így a létezők egyszer belátják, hogy csak egyetlen hiteles aktus létezik, a létrehívó örök aktusa, a létezés folytonos szétosztása, a létezésről való örökös lemondás. „Mindenki más élete és üdve, az én életemnél és üdvömnél előbbre való.”
Isten tudja, hogy a létezők ezen a nagyon kellemetlen és igen gyötrelmes folyamaton át fognak esni, tudja, hogy az infernális erők visszakerülnek majd a meg nem nyilvánuló létezésbe, oda ahová valójában valók. Így nyernek a Létrehívó által létrehívott létezők nem csak abszolút szabad szuverén és független létezést, hanem így nyernek isteni életet, mely Isten legfőbb ajándéka. Ez a létezés ekkorra már túlesik a tűzkerekségen, legyőzi a gonoszt, legyőzi és visszataszítja a nemlétbe az infernális erőket, s isteni életet nyer, isteni életet él, létezéséről örökösen lemondva, hogy abból meg ne tartson magának semmit.
Isten is így ismeri meg az önmagában látensen hordozott infernális erőket, mert bár ő örökkön szétosztja életét, így ezen erők őbenne nem nyilvánulhatnak meg, ám mivel Isten léte szétosztásával létrehívottjaiban él, létrehívottjai életében mégis megismeri a benne látensen szunnyadó, de a létezők által a megnyilvánulás világába betörő aljas és alvilági erőket. Isten a létrehívott létezők által ismeri meg az alvilág minden erőit, a létezőkben vállalja az eleddig őbenne szunnyadó infernális erők manifesztálódását, vállalja, hogy a megnyilvánult világban az oda nem tartozó erők is életet kapjanak, mert tudja, vállalja, hogy ezen erők a létezők által, a létezés szétosztásának aktusa által a nemlétbe helyeződjenek át ismét. Mindezeket azért vállalja, hogy a létrehívott létezőknek ugyanolyan életük legyen, mint az övé.
Ez az isteni előrelátás nem is előrelátás, hanem isteni tapasztalat, az istenség tudja, hogy egyetlen valós életmegoldás, létezés-megoldás van: s ez maga az élet, a létezés teljes szétosztása, az arról való maradéktalan lemondás realizálása. Azt nem tudni, hogy az isteni élet égett e a vad önzés sötét tüzében, égett e az „ez az enyém” sötét, vad, aljas lángjai között, vagy pedig az infernális erőket csak a létezés létrejöttének folyományaként ismerte meg. Elképzelhető, hogy mielőtt létrehívta létezőit, a vad önzés sötét, süket, jéghideg tüzében égett, elképzelhető, hogy ő maga sem tudott mit kezdeni isteni életével, de felszabadult, mert felismerte: örökléte szétosztása az egyetlen lehetséges életmegoldás, amivel isteni életét megoldhatja, s amivel kilábalhat az „ez az enyém” infernális erőket életben tartó bűnéből. Így szétosztotta önmaga létezését, visszataszítva az alvilág erőit a meg nem nyilvánult világba. Ezzel egyidejűleg létezőinek isteni életet adja, majd vállalja, hogy őbennük is végbemenjen ugyanez a folyamat, s felismerik a létezés egyetlen hiteles megoldását, s mindent most már azért, hogy az isteni életet egészen élhessék s olyanokká legyenek, mint az Isten. Isten egyenrangúvá teszi önmagával létrehívottjait, hogy olyan életük lehessen, mint az övé.

2013.06.30.

 

 

 

 

 

Menü
Asztali nézet