Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Az Evangéliumok kommentárja 13. rész

További bevezető megjegyzések 12.

A következőkben a megváltás tartalmáról vagyis annak definíciójáról kell beszélnünk. A „megváltás” szavunk szótöve a „vált” szó. A „vált”, „váltás” szavunk egyrészt jelenthet változást, vagyis ez az igénk változást hordoz jelentésében, amely átalakulással jár, azzal egyenlő. Másrészt a vált igénk jelentése utal a kiváltásra is, s itt olyasmire gondolhatunk, mint pl. egy börtönben, fogságban lévő személy valami árán (pénz, valamilyen érték, csere stb.) való kiváltására, vagyis ebben az esetben - tágabb értelemben – a kiváltás szavunk jelentése egyfajta szabadulására utal. A „megváltás” szavunk tehát egyszerre váltást, változást és kiváltást is hordoz jelentésében. Tulajdonképpen két fogalomról beszélünk, melyek szorosan összefüggenek egymással. A váltás-változás rámutat, hogy azokkal a kiváltás valósítható meg. A kiváltás fogalma ebben az esetben tehát szorosan összefügg a a változás, átalakulás fogalmával. Megváltozás egyenlő a kiváltással. A változás pedig természetesen rámutat annak tevőleges megvalósítására, a változás, a váltás csak annak realizálása árán érhető el.
De mit jelent számunkra mindez, a megváltás szempontjából?
A félreértett létezés rossz, gonosz attitűdöket formált, melyeket mi magunk valósítunk meg az „ez az enyém” ősbűne és következményei okán. A létezést félreértettük, azt gondoltuk, ha már megkaptuk, akkor az már a miénk, nem gyakoroltuk a létrehívó aktusát, így általunk elszabadult az, aminek nem lett volna szabad elszabadulnia. Ám, hogy helyreálljon az istenhasonlóságú állapot, ahhoz valaminek történnie kell. (Sajnos manapság már erről való beszéd is megszűnt, nem hogy a megvalósításán nem fáradozunk már, de az erről való igazi beszéd is megszűnt.) A kérdés az, hogy ezt várnunk kell-e, vagy tevőlegesen is tennünk kell-e érte?
A keresztény felfogás szerint az ember a maga erejéből ezt nem tudja megtenni, ezért Isten lehajol hozzá, megváltja, felemeli őt, így a kiváltás Isten tette, a megváltást ő végzi, az ember lényegében passzív résztvevője a megváltásnak, érte nem muszáj tennie semmit. De akkor - tehetjük fel a kérdést – mire való az ember e világban való élete? Ha ez így van, miért jött létre a kozmosz, s benne az emberi élet? Ha tehát a létezés passzív élvezője az ember, miért muszáj az istenség nélkül, egyedül, jórészt egymás ellen, rövid, halállal végződő emberi életet élnie? Isten kiválthatna belőle, magához emelhetné az embert anélkül, hogy földi keretek közé zárt életét le kellene élnie. Ha a keresztény terminológiát használjuk és alkalmazzuk, akkor karba fonhatjuk karunkat, hátradőlhetünk, mert a megváltást ingyen kapjuk, Isten végzi azt helyettünk és érettünk. A passzivitással azonban azt is el kell fogadnunk, hogy sem igazán abszolútak, sem igazán függetlenek, sem igazán szabadok, sem igazán istenhasonlóságúak nem lehetünk (azaz el kell fogadnunk, hogy Isten mégsem képére és hasonlatosságára teremtette az embert), hiszen Isten mindent elvégez helyettünk. De akkor – kérdezhetjük - hogy lehetünk itt, miért kell végigcsinálni egy szenvedésekkel teli, nagyrészt küzdelmes, sokszor örömtelen, halállal végződő életet. Isten pusztán éreztetni akarja velünk, hogy milyen a nélküle való élet? S ha a megváltást nem fogadom el – mert ugye ebben az esetben el kell fogadnom azt – szóval, ha nem fogadom el, akkor mi történik pontosan? Vagy muszáj elfogadnom, mert nincs más lehetőségem? Úgysem tehetek ellene semmit? A megváltás elutasítása a pokollal lesz egyenlő? Létezik vajon pokol? Mi a pokol és mi a megváltás, ezek milyen relációban állnak egymással? Hogyan gondoljunk most már a megváltásra?
A megváltás nem más, mint az istenség örök aktusa, mellyel az önmagában lévő, mégis a meg nem nyilvánuló világban – vagyis a nem létben tartott – infernális erőket örökösen féken tudja tartani. E fék, maga a megváltás. A fék – mellyel az infernális erők féken tarthatók – az az aktus, melyben a Létrehívó önmagát örökösen szétosztja. Ez, definíciója és tartalma okán egyenlő lesz az infernális erők magára vételével is. Mindjárt meglátjuk miért.
Az istenség a létezőkben vállalja, hogy a szabadságot, szuverenitást, függetlenséget és önállóságot kapott létező nem tudja majd maradandóan gyakorolni az ő által alkalmazott aktust. Azaz a világban elszabadul az, aminek nem lenne szabad elszabadulnia. Az istenség a létezésben élve – benne szétosztván önmagát – vállalja ezt. Magára veszi és vállalja, hogy a létezők világában elszabadulnak a mélység erői. Ekképp veszi magára a világ bűneit.
Ám a létezőnek, hogy istenhasonlósága legyen, hogy helyreálljon a rend, ugyanazt kell tennie. Mert a létrehívó vállalása még nem egyenlő a felmentéssel. Nem egyenlő a félreértés eltörlésével. Nem egyenlő a bűnök elvételére. A megbocsátással igen, de a bűnök elvételével nem. Mert bár a Létrehívó a létezőért (annak életéért) vállalja az infernális erők elszabadulását, azokat el nem törli, az a létezők feladata marad, még akkor is ha, ez nagy erőfeszítést kíván. Mindez azért, még egyszer azért, hogy aztán a létező is ugyanolyan lehessen mint teremtője, s létezését egészen oda tudja adni, mert így fogja elérni az istenhasonlóságú állapotot, így lesz Isten örök aktusának gyakorlója, vagyis Isten társa a létezés örökkévalóságában.
Ez egy igen-igen fontos pontja a „megbocsátás-megváltás” körüli félreértések tisztázásának. Az isteni szeretet és az eleve megbocsátás egyenlő a létezők létrehívásával, abszolút szabad, független és örök léttel való felruházásával, a megbocsátás egyenlő az aktív létfenntartással. A megbocsátás egyenlő Isten végtelen létben tartó türelmével.
A megváltással kapcsolatban azonban kénytelenek vagyunk felhívni a következőkre a figyelmet. A megváltás aktusa egyenlő a lét teljes szétosztásával (vagyis az arról való tökéletes lemondással), ez egyenlő az infernális erők nemlétbe való helyezésével, s ez az állapot a rend. A megváltás egyenlő az áldozattal, melyet az istenség gyakorol a létezőkért, de ez az áldozat akképp lesz teljes és befejezett, ha a létezők is ugyanezt gyakorolják. Az áldozat maga az odaadás, a lét meg nem tartása, szétosztása. Amikor az istenség Krisztusban kimondja és bemutatja, hogy ez az én testem, mely értetek adatik (ez egyenlő az áldozattal, az isteni lét meg nem tartásával, vagyis szétosztásával) akkor rögtön hozzáteszi (mely ugyanolyan fontos, mint amit önmaga cselekedetéről mond): ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ez a kettősség – az istenség aktusa és a létező aktusa – egymás kiegészítése nélkül nem működhet kifogástalanul.
Az Eukarisztiát, az Úrvacsorát tehát bemutatni ÉS gyakorolni kell. Vagyis nemcsak bemutatni, hanem gyakorolni kell. Krisztus életének, áldozatának emlékezete kevés, annak maradéktalan megvalósítása szükséges. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” - mondja Krisztus tanítványainak az isteni titok feltárásakor.
Az istenség szeretete oly méltósággal ruházta fel a létezőt, hogy azon aktust gyakorolhatja, amit az istenség is tesz, mindörökkön. A megváltás az isteni aktus – ez az én testem a világ életéért – gyakorlásának, utánzásának lehetősége. A megváltást nem várnunk kell, mert a megváltás nem passzív és nem egyoldalú, a megváltást realizálni szükséges, mert így találkozhat a Létrehívó és a létező az élet szétosztásának, odaadásának, áldozatának aktusában.
Maga a megváltás egyenlő a mélység erőinek nemlétbe helyezésével, hogy azok a megnyilvánulást, a megvalósulást ne érhessék el. A megváltás nem egyetlen aktus, hanem az isteni aktus örökös gyakorlása. A megváltás aktusa kétirányú: a megváltás aktusának gyakorlását másokért és magunkért végezzük egyszerre. Másokért, mert a bennünk manifesztálódott infernális erőket nem engedjük megnyilvánulni, és magunkért is, hisz ekképp önnön magunkat váltjuk ki a helytelen létállapotból - az aktus örökös gyakorlata által. Az élet szétosztásának megváltó aktusa által váltom ki önmagam, az infernális, vagyis önirányú - telhetetlenséget, nagyravágyást, kapzsiságot, mohóságot, aljasságot, sötétséget, okozó - erők rabságából, hogy a létezés meg nem tartása által ezek az önmagam táplálását kiváró erők ne lehessenek rajtam úrrá.
A megváltást önmagamért végzem, ám a létezők részesülnek belőle és általa. A megváltás önösnek tűnhet, de mert a megváltás aktusa létem szétosztása, mégsem az. Mert csak az élet szétosztása által van nekem is gyógyulásom. Hogy ne égjek önmagam sötét, vad, önös, önző, önmagamat tápláló jéghideg tüzében, mindazt, mi nekem adatott, szétosztom, hogy ezáltal megszabaduljak ezektől. A megváltás egyenlő a megszabadulással. A megszabadulás egyenlő az „ez az enyém” bűnétől való szabadulással. Kiváltom önmagam, lényem vad, mohó, kapzsi, önmagam táplálását kívánó állapotból. Mert ez a pokol.
Létem szétosztásával másokat éltetek, létem szét nem osztásával az infernális erők elszabadulnak, önmagamat táplálom, s elszívni próbálom mások elől az életet. Az egyik a menny, a másik a pokol. De az élet szétosztását, az élet odaadásának isteni aktusát mások helyett nem tudom megtenni. Az istenség sem - épp tartalmi ténye miatt nem. S azért sem, mert az istenség szeretetében oly messze megy, hogy olyan létezést formál létrehívottjai számára, mely az övéhez lehet hasonlatos lehet. Dicsőség ezért Istennek!


2013. július 21.

 

 

 

 

 

Menü

 

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet