Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Állati hajsza

 

Ma egy dolgot bizonyosan mindenki érzékel: ez pedig az, hogy az élete egyfajta hajsza, ámokfutás, küzdelem, mégpedig a „megélhetésért” szóval felcímkézve. Az emberek jó része a pénzéhez méri magát, ha az kevesebb, úgy érzi, kevesebbet ér, ha több, többet. Azt gondolja majdnem mindenki, hogy az ember alaptevékenysége a megélhetésért való küzdelem és kényszer, amit nyilván egyfajta versenyfutásként, hajszaként, egyfajta háborúként él meg.

Teszi ezt azért, mert a tudomány, az ő alaposnak és tudálékosnak tűnő módszereivel kvázi bebizonyította neki, hogy eredete az állatvilágból való, vagyis élete nem más, mint a túlélési ösztön kiélése, ez az ő ősi, állatvilágból hozott öröksége. A tudomány tehát egyfajta alátámasztást nyújt ahhoz, hogy – ahogy az állatvilágra is jellemző – állandó feszélyezettségben éljen, s környezetét, a környezetében élőket ellenfélként, ellenségként, potenciális versenytársaként aposztrofálja, s e keretek, kitételek és fundamentumok között képezze mindennapi életét.

Akinek több jut, a tápláléklánc – vagyis a gazdasági rendszer – csúcsragadozója lesz, e pozíciót nyilván minden eszközével – hatalmas energiák befektetésével – fenntartani próbálja, ám ez természetesen nem megy másként, mint hogy másokon élősködik, vagyis - ha ezt az emberi társadalomra vonatkoztatjuk – másoktól, mások – sokak – igénybevételével - még ha közvetett módon is - szívja el tőlük azt, amit magáévá kíván tenni. Sokak, látszólag kisebbek, és kevesebbek, a táplálékpiramis lejjebbi szintjein élők (vagyis a társadalmak alsóbb részei) életét (vagyis munkáját és közvetett módon pénzét is) felszívva és felhasználva él. No persze felemeli kezét, mondván: bocsánat, én csupán közvetett módon teszem ezt, közvetlenül senkinek sem ártok, sőt!, munkát adok, és ezzel megélhetést sokaknak.

Rétegek különböző szintjei alakulnak ki, minél feljebb, vagyis minél kevesebbek közé tartozik az ember, annál több réteg és annál nagyobb számú résztvevő áll az adott ember közvetett és közvetlen kiszolgálására. Épp úgy, mint az állatvilágban. Él és fogadja el ezt így – még ha a piramis bármelyik szintjén is kapott helyett - mégpedig azért, mert az ember az állatvilágra tekint, hogy identitását megtalálja. E rendszert és rendszerbeli helyét pedig vagy jólesően vagy kevésbé, így vagy úgy elfogadja, mégpedig biológiai identitása, a rendszer nagysága és kényszere miatt, illetve nyilván – egyesek, kevesek - kellemetessége miatt is. Mert, ha oroszlánként születik, nyilván nem akar antilopként élni. A pozíció az pozíció, a szerencse az szerencse, az erő az erő, a kemény munka az kemény munka. S bár az alsóbb szintek az emberi világban átjárhatóak, a piramis csúcsán lévő nívók kevésbé. Az alsóbb szintek rétegeit épp azért teszik átjárhatóvá, hogy a felsőbb szintek pozíció állandóak legyenek, s hogy az alsóbb szinteken élők elégedetlensége ellensúlyozni látszódjék azzal, hogy a változtatás lehetőségükben áll.

Ám az ember rendelkezik azokkal a képességekkel, amivel született és szerzett pozicionáltsága egy csapásra megváltoztatható (pl. vagyonát szét tudja osztani). Ám nem teszi, mert a jól megideologizált és identifikált társadalmi berendezkedésben a saját biztos (vagy legalábbis esetlegesen biztonságos) helyéről és státuszáról semmi kincsért le nem mondana (még az Istenlátás boldogságáért sem).

Azt tudja (s ezen sematikus felsorolásnak ezer árnyalata lenne természetesen): „Élni kell, enni kell, venni kell, feljebb, hogy nyaralni akarok, síelni akarok, menő autót akarok, vitorlást akarok, menő iskolát akarok a gyerekeimnek, stb., még feljebb pedig, hogy luxust akarok, minden téren luxust, és semmiből sem engedek. Ide pozicionálódtam, ezt vívtam ki kemény munkával, ennem és élnem kell nekem is” (itt a végén visszafele haladtunk).

Ha eredetünk valóban az állatvilághoz kapcsolódna, ez így rendben is volna. De az ember itt nem áll meg, még lejjebb szánkázik a létezés spirálszalagján, s az infernalitás poklába kerül. Az ember az állati létszínvonal alá csúszik, hiszen az állat legfeljebb annyira állatias, amennyire magát, éhségét, kénytelen-kelletlen kielégíti, de nem jobban. Az ember ennél jóval alantasabb, nem pusztán önmaga biológiai és szociális minimumszintjét elégíti ki, hanem tovább megy: másokon közvetett vagy közvetlen módon élősködve, másokat kizsákmányolva próbál minél többet és többet kihasítani abból a fiktív és jól elképzelt tortából, mely kívánságai, vágyai, birtoklási ösztönei miatt egyre nagyobbra és nagyobbra dagad.

A torta azonban – mely e társadalmi piramist fenntartja és feljebb motiválja – fiktív, hiszen életéhségünkből, ki nem elégíthető és mindig növő és változó vágyainkból áll, kívánságainkból áll. A torta az a hiánypótlásra kreált hőn áhított valami (cél de eszköz is), amit botor módon azért készítünk minden nap, hogy pótoljuk azt a hiányt, amely a bennünk élő teljesség (és elmúlhatatlan Élet) látásának elvesztése okán helyeztünk életünk közepébe, hiszen az nem maradhat üresen. Ugyanis itt készül az élet, itt e helyen katalizálódik. Ezért írják az archaikus könyvek, hogy Istent letaszítottuk önmagunkban trónjáról, és helyébe a teljes egészében soha fel nem habzsolható, fiktív, illuzórikus és mindenképpen megromló tortát helyeztük (hiszen a halál óhatatlanul bekövetkezik). Itt idézem Krisztus szavait: „Nem több az élet az ételnél, és a test a ruhánál?” kérdezi. Az Élet nyilván több mindezeknél, a tortánál, a gazdasági és társadalmi piramisnál, összehasonlíthatatlanul több. Mégis ezeknek áldozunk, és áldozatunk hatalmas erőfeszítéseket kíván, mely idegen tőlünk. Életidegen.

Mégis még a legtisztábbak is belekényszerülnek e játszmába, s éppen ezért e rendszer, e társadalmi és gazdasági berendezkedés bűne az égbe kiált. Még a legtisztábbakat is bepiszkítja. Ez Káin bűne, aki megöli Ábelt, mert belekényszeríti ebbe az ámokfutásba, e hajszába, e kényszerbe. Az emberek nem tudják felszabadítani önmagukat, hogy átadhassák életüket annak az el nem múló valóságnak, amiből mindenestül vannak. E gépezet fő bűne, hogy megöli, likvidálja, elhallgattatja az ember effektív, autentikus fundamentumát, melyben megnyugodhatna, mely kijózaníthatná, felébreszthetné, mely békét adna neki. Hiszen isten életéből vagyunk.

 

2014. január 19.

 

Menü

 

Weblap készítés ingyen

Asztali nézet