Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Bírósági tárgyalás

A bíróságon tárgyalás folyik. Az óriási - már-már meghatározhatatlan nagyságúnak tűnő - teremben vakító fényesség, a vádlott nem lát maga körül csak körvonalakat, a bírói pódium, az esküdtek, a védők, a vádlók és tanúk is mind-mind e fényben fürdenek, a vádlott fel sem bír nézni. A teremben nagyon sokan vannak. A vádlott úgy érzi, mintha mindegyiket személy szerint ismerné, de csak körvonalaikat látja. A terem szélénél hatalmas szárnyas angyalszerű alakokat vél felfedezni, nem látja őket, mozdulatlanok. A terem óriás ablakai nyitva vannak. Szél fújdogál.
- Mi a vád? - kérdezi a bíró. Hangjában inkább a kérdés, nem a vád hallható.
A vádlók szemüket a vádlottra helyezik. A vádlott nem néz fel. A teremben csönd, mélységes, várakozó, időtlen csönd.
- Úgy emlékszem..., mintha jártam volna már itt... Ó Istenem... Ezek szerint... Ezek szerint... - könnybe lábad a szeme. - Milyen nyomorult vagyok. Az eredeti rend bennem megrongálódott, összezavarodott. Az eredeti rendet nem érzékelem, ez az én nyomorúságom. Tudom, hogy van, s tudom, önmagam akadályozom abban, hogy valamit is rendbe tegyek belőle, ebben az eszeveszett feldúltságban és torzultságban. Összetört a mennyország. Ezért vagyok én a világ nyomorultja. Éberségem odaveszett, őrült lettem, zavarodott, alvajáró, erőtlen. Elvesztettem méltóságom. Vétkeztem. Önmagam akartam lenni, önmagam akartam létezni, függetlenül, csak önnön-magammal, egyedül, mert összetévesztettem az erőt a gyengeséggel. Mert a gyenge az erős, és az erős a gyenge. Most már sejtem, hogy ez a lényeg.
Abbahagyja. Várakozás.
- Hallgatom... - mondja a bíró.
- Függetlenséget akartam, addig akartam, épp csak egy pillanatig, hogy ez lett életem centruma. A középpont. E körül forgok, s tart még, tart még... Milyen régóta... Függetlenség vívtam ki, s most már tudom, magam ellen. Önközpontúvá lettem, mit saját magam idéztem elő, saját magam mondtam, s ide e keretek közé szorultam. Most független, magázó és ön-ző, önemésztő vagyok. Ó Istenem... Minden-minden összezavarodott. Meg akartam találni önmagam, s most semmi sincs, amiről azt hittem, az enyém lesz. Félek. Féltem magam, félek, mert nagyon igyekszem, s félek, nehogy bármit is elveszítsek... Félek a többiektől, nehogy elvegyenek tőlem valamit is, bármimet, féltem, ami az enyém, félek, nem marad semmim, félek, mindent elvesztek, még önmagamat is. Ettől félek a legjobban. Mi lesz, ha önmagamat is elvesztem? Akkor mi leszek?
Újra csönd... A fényesség még nagyobb.
- Hallgatom... Csak bátran...
- Ellenségeim letiportam, sokakat eltapostam, kizsákmányoltam az elesetteket, megloptam a nyomorultakat, elvettem az éhezőktől a falatokat, én voltam a világ királya, úgy uralkodtam mindenek felett, mintha én lennék az isten, s örömömet leltem benne...
- Igen...
- A szomszédot a pokolba kívántam, hogy ne halljam a hangját... Igazságosztó voltam, azt játszottam, hogy én tudok mindent a legjobban, s mások hülyék, csak én vagyok józan. És a soha be nem tartott ígéretek... ígéretek, mindig mindenkinek... Fagy lettem, jéghideg, feloldhatatlan, átmelegíthetetlen fagy. Dühös és vad voltam, ha nem úgy volt, ahogy nekem jó, és irigy és kapzsi voltam, hogy nekem maradjon több, minden áron, és mohó és gyilkos voltam, ha érdekeimet és akaratomat korlátozni merték. És... és... a legszörnyűbb, jaj ki sem merem mondani, becsaptam azokat, jaj becsaptam azokat, akik velem voltak, akik rajtam segítettek, ahogyan csak tudtak, mindenhogyan, ó jaj... ez a legnagyobb bűn.
Arcát a kezébe temeti.
- Nem bírom... nem bírom tovább. Segítsetek... Az ég itt volt szemeim előtt, láttam, de be nem léphetek, mert nem tudom, hogyan... hogyan oldjam fel magamban e borzalmakat. A bennem feszülő ellentéteket. Mert voltaképp most érzem csak, én nem ezt akartam, nem ezt akartam, csak épp ilyenné lettem. Én hívő voltam, vagy legalábbis azt hiszem. És most nyomorult lettem. Miért vagyok ily nyomorult? Valamikor a kezdetek kezdetén... úgy emlékszem... én nem ide tartoztam... én nem ilyen voltam... dereng valami... de nem tudom felidézni... Hogy törhettem össze darabokra mindent?
A terem elcsöndesedett. A férfi felnézett, s már csak a bírót látta maga előtt. Mindenki visszahúzódott, úgy tűnt, mintha mindenki csöndben és észrevétlenül elhagyta volna a termet.
A bíró odasietett a vádlotthoz. A férfi csak most vette észre, hogy őt is fényesség veszi körül, vagy - de ebben nem volt biztos - abból van.
- Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?
- Senki Uram!
- Én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél. Bocsánatot nyersz tőlem, ha meg tudsz magadnak bocsátani. Feloldozlak téged, ha te is fel tudod magad oldani. Odaadom életem, ha te is odaadod a tiédet. Kettőnkön múlik. Így szerettelek és szeretlek mindig, örökre.
- Úgy érted?...
- Úgy... Most menj!
- Hová Uram? Vissza? Vissza oda... Nem maradhatnék itt veled?
- Nem... de közel már az óra.
A vádlott szeme ismét könnybe lábad.
- De hogyan..., hogyan kezdjek hozzá?
- Aki meg akarja tartani életét, elveszíti, de aki odaadja, megtalálja azt.
A vádlott körül most szép lassan feloszlik minden, átalakult a terem, szemben zöld táblát lát, előtte egy férfit, mellette egy kislány ül a padban. Nem emlékszik semmire. Matekóra van.

 

2012. július 5.

 

 

 

Menü

 

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet