Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Sanctus devotio

A virágokról és a fákról. Nézzétek őket és csodálkozzatok egyszerűségükön. Vannak. Élnek. Növekednek. Nö-vények. Elhervadnak. Megkopaszodnak. Elszórják a magvukat. Egyszerűen és hiúság nélkül teszik, ami számukra rendeltetett. Hagymájukban és magjukban ott szunnyad teljes valójuk a föld alatt. És engedelmeskednek ennek az erőnek, mely oly kicsiny, hogy nem is látszik, mely elrejtve él a föld alatt, s amiből mégis gyönyörű és óriása növény növekszik. Mindez lazán és minden fondorlat nélkül tör elő. Szépen és kellően alázatosan ahhoz, hogy véghezvigye amire vannak. De mindez nem nagy dolog és ők sem is csinálnak belőle nagy ügyet. Ez alázatuk és életük lényege. Virágoznak, de virágzásuk nem hiúság: ajándék. Árnyékot adnak, esetleg gyümölcsöt teremnek: ajándékot adnak. Nem zabálják föl terméseiket. Nem bújnak más árnyékába, hogy hűst keressenek maguknak. Nem gyűjtenek és nem halmoznak fel semmit. Legfeljebb lehullajtják túlérett gyümölcseiket. Adnak, s talán egyik águk nem tudja, mit csinál a másik. Mert nem fontos. Létezésük nem kérkedő, s nem is kevély. Önmagukat adják, de nem megmutatkozni akarnak, nem elszedni, elélvezni, elcsalni eltagadni akarnak, hanem: élni. A nullponton. A zérusban. Olyanok, mint a semmi. Kicsik létezésükben, nagyok létükben. De ha leszakítod virágjukat és feldarabolod, vagy ha fejszével kivágod őket, és rostjaikat nagyítóval vizsgálod, nem találod, amik ők valójában. Mert a rész és az egész között óriási különbség van, a maga egészét mutató virág, fa, vagy bármi, - akár az ember is -lényegültségében különbözik attól, amiből fizikailag áll.
A világosság tehát többet lát, mint amit kapzsi szemünk észrevesz. A világmindenség óriási és kimeríthetetlen szimbólumok tárháza: olvasni lehet belőle. Nem csupán kvarkok, hadronok, bozonok és gluonok összessége, nem atomok és azokból összeépülő molekulák és sejtek és szövetek és rostok és levelek, és fatörzsek és vesék és májak és idegrendszer és tenger és hegyek és felhők és eső, és négylábúak és hüllők és madarak, nem csupán bolygók és holdjaik és csillagrendszerek és galaxisok összessége a világ, mert akkor csak valami nagy gubanc lenne az egész, érzés és élet nélkül. Összesség, a részek megszámlálható összege, egész nélkül. Persze lehet számolni, lehet mérni, ki lehet centizni, fel lehet darabolni mindent, kérdés, hogy mit találunk? A nap, a csillagrendszerek, a földi élet szépség és hihetetlen változatossága, a fény és árnyék, a szellő és a vihar, és a tenger, az erdők és a madarak, és a hajnal, a csillagrendszerek és a nő szépsége nem csak a létezésről beszél, hanem a létről is. A forrásról. Túlmutatnak önmagukon, mert nem önzők, és irigyek és kapzsik és szélhámosak és csalók, mint az ember másokkal és önmagával szemben, hanem önmagukról lemondva, önmagukat feltárva és odaadva, valami nagyobbra mutatnak.
Ó bár 1000 évre kikapcsolhatnánk az összes masinánkat, televízióinkat, számítógépeinket, ó bár megszüntetnénk - a világ kéjsóvár marakodásainak fő frontfelületét és ajzószerét - a sajtót, ó bár elégetnénk könyveinket (Segített az emberiségnek a könyvtárakban felhalmozott több milliárd kötetnyi könyv valamit is? Pedig minden le van írva, az is világosan, mire ügyeljünk és mire vigyázzunk.)
Ó bár ne lennénk állandóan ennyire röhejesen informáltak. (Mi a francnak vagyunk informáltak, fontos tudni arról a nagy banális semmiről, ami a világban történik? Segít ez rajtunk és másokon? Tudunk a történésekről, amik akár érintenek bennünket, akár nem, semmiképpen nem fontosabbak, mint a mi, a bennünket közvetlen körülvevő emberek és az élet. Nem másokat kell nézni, lesni, sóvárogva vagy sajnálkozva, irigykedve vagy lenézően - vagy ami még inkább jellemző közömbösen. Ennek mi értelme? Informáltnak lenni egyébként annyit tesz, mint meghülyülni és teljesen összezavarodni a töménytelen semmitmondó információ között.)
Ó bár leállítanánk az autókat és megszűnne azoknak morajló zaja és betiltanánk a fülsüketítő modern, lötyögős, rángatózó, fejrázogató modern zenét (és legfeljebb csupán Beethovent hagynánk meg). Ó bár bezárnánk és leállítanánk az összes intézményünket és a bennünket folyamatosan terrorizáló reklámgépezetet, mert ezek belekényszerítenek bennünket egyrészt egy kiagyalt és mesterkélt társadalmi szituációba, másrészt elzárnak bennünket saját józan döntéseink lehetőségéből.
Ó bár beszüntetnénk a költségvetéseket, mindenféle költségvetést mert minden költségvetés embertelen, számító és csak saját hatalmi eszközei működését fokozza. Ó bár a szegény ráismerne, hogy jobb neki, bár a gazdag felismerné: csak gondot és egyre és egyre több bajt hoz saját nyakára gazdagságával. Mert ez is egyfajta béklyó, kényszerzubbony, mágikus víznyelő, ami örvénylik és lefelé húz, éppen abba a másik irányba, amiből nehéz a kiút.
Ó bár az ember 1000 évig csöndben és nyugalomban lehetne. Teljes csöndben, és vasárnap délutáni szunyókálós nyugalomban. Gondolkozni és érezni és megérezni és felismerni és szeretni. Fellélegeznénk. Persze azt sem tudnánk eleinte, mit kell kezdeni magunkkal. Az ember ma saját hibája, lustasága, mérhetetlen önzése és kapzsisága és infantilizmusa miatt akkora hazugságáradatban él, mely azt sem engedi, hogy ebből a magunk által kreált kényszerzubbonyból kiszabadítsuk magunkat. Az ember azt hazudja önmagának, hogy ez a világ és berendezkedése így jó. Úgy látszik, titokban és inkognitóban és kezünket dörzsölve erre készültünk évezredeken át. Arra, hogy totál kiszolgáltassuk magunkat saját agyament hülyeségeinknek, amik mérhetetlen önzővé és teljesen abnormálissá és alkalmatlanná tettek minket. Mert nincs más fontos dolog a magam és elsősorban mások üdvösségen kívül.
Egy láthatatlan szörny ül most az emberiség nyakán, egy alaktalan bekeríthetetlen valami, aminek a nevét nem tudjuk, mert nincs is neki és éppen ezért hihetetlenül nehéz küzdeni ellene. Mert sajnos mindannyinkban ott van, Ha változtatnánk végre, belülre figyelhetnénk sokáig, és aztán szépen lassan, fokozatosan, újra létezésünk egyetlen motivációjára figyelhetnénk: magunk és elsősorban mások üdvösségére. Ehhez nagyon sok idő kell, és nagyon sok türelem. És ez nem közösségi munka. Ez nagy tévedés. Magunkon kell kezdeni és példát mutatva folytatni. Nem dumálni róla. Nem írni róla. Az semmi. Aki dumál vagy ír róla, az még az égvilágon semmit sem tett. Magunkon kell kezdeni és példát mutatva folytatni. Mert, ha nem így teszek, hiúság lesz, és ismét magamutogatásba torkollik majd.
Nem erőszakosan megváltani és átformálni egymást, dehogy. Így nem is lehet és semmiképpen sem szabad. Hanem nagyon lassan és fokozatosan felnyitni kocsonyás elhomályosult szemeinket a világosságra. Saját szemeinket! A világosságra, mely szeretet és élet, és ami megtart és felszabadít, és igazán derűssé tesz minket. Vidám és önfeledt leszel, mert az élet is önfeledt. Elmúlna minden félelmünk, és szabadon lélegeznénk.
Lemondani mindenről, ami gúzsba köt. Lemondani mindenről, amivel magamba kapaszkodom. Érdekkötelékeimet szépen lassan elengedni. De mindezt szinte titokban és láthatatlanul és lazán és egyszerűen, nem kérkedve és nem szólva egy szót sem.

"Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti az életét, az megtalálja." (Mt 10,39)

 

2012. május 31.

 

Menü

 

Weblap készítés ingyen

Asztali nézet