Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Kislány a kőrengetegben

 

Nem emlékszem, hogyan kerültem ide. De az arcok ismerőssé váltak, s idővel az arcok mellé nevek  is kerültek, melyeket, ha kimondtam, figyelemben és odaadásban részesítettek. Megszoktam és megszerettem a falakat és a falakon futó borostyánt, a tornyokat, a lépcsőket és útvesztőket, az átjárókat és latrinákat, a szökőkutakat és a kupolákat, ismerőssé vált minden és mindenki körülöttem. Szerettem, ha mosolyognak rám, szerettem, ha megérintettek, ha játszottak velem. Emlékszem egy lányra, akivel minden éjszaka egy kőteraszon aludtunk, fejünk fekvőhelyünknél összeért. Mindig velem volt, őt ismertem a legjobban.
A két legfontosabb arc egy férfié és egy nőé volt. A nő darabos, nagyhangú, ideges teremtés volt, olyan, aki azt gondolta, ő nem tehet semmiről, minden és ő is a körülmények miatt olyanok, amilyenek, pedig a körülmény ő maga volt. Engem és a lányt azonban a maga módján nagyon szeretett. A férfi is kiabált néha, a férfiban is tombolt düh, de leginkább hallgatag, visszahúzódó, természetű volt, főleg a nő mellett. Nem értették meg egymást, s engem sem a lánnyal. Egész életükben elbeszéltek egymás mellett, közel sem egy folyómederben jártak gondolataik. De voltak jó pillanataik is, talán ez volt életük értelme.
Ám én és a kislány magunk köré teremtettünk egy saját, senki számára sem hozzáférhető világot. Utáltuk is, ha megzavartak minket. Sárkányok és királykisasszonyok, dinoszauruszok és tengeri állatok, Odüsszeusz és Pénelopé, Don Quijote és Dulcinea voltunk, várakban, palotákban laktunk, tengereket jártunk, országokat hódítottunk meg. Én és a kislány, nap mint nap átszellemülten hódoltunk szenvedélyünknek. Ez volt az a varázskör, melybe a férfi és a nő acsarkodása nem hallatszott be.
Később rengeteg gyerekkel együtt betűket és számokat tanultunk, megtanultuk azt a tudományt, ami az emberiség emlékezetét és képzeletét életben tartja, az írást és az olvasást. Attól kezdve betűk és szavak, a könyvek és a könyvek történetei játékaink részévé váltak. A férfi esténként, a kőteraszon, fekvőhelyünk mellett számtalan történetet olvasott fel, s én szívesen hallgattam őket. Mesebeli kalandokról szóltak, egy kis hercegről, aki távoli világból érkezett, s aki a megszelídítés, a barátság  művészetét egy rókától tanulta meg, egy férfiról, aki hosszas varázslatos tengeri kalandozások után térhetett vissza hazájába feleségéhez, s aki magát Senkinek nevezte, egy hajótöröttről, aki ismeretlen parton találja magát és apró kisemberek fogságába kerül, s aki aztán az ország bel-és hadügyeibe is beavatkozott. Egy nem teljesen beszámítható lovagról, aki megvalósítja képzelgéseit egy már rég letűnt lovagi korról, és szélmalmokkal harcol, két törpéről, akik egy kisfiúhoz járnak esténként és Szent Kristóf nevű vitorláshajójukon viszik őt messzi távoli varázslatos helyekre, az Időkirályhoz és Ősz úrhoz. Felülhettem a történetek segítségével az óvoda kertjében álló mesebeli vonatra, amivel a gyerekek elutaztak a tengerpartra és a játékok városába, s hallottam verseket nagy királyokról, szerelmes anyai levélről, s Bóbitáról, a tündérről.
Világunk különös volt. Akkor még nem tudtam a nevét, később olvasmányaim során találtam rá arra a szóra, amelyik legjobban ráillik. Megszerettem sajátosságait, bár valószínű, hogy e sajátosságok, valójában abszolút egyedieknek tekinthetők és csak a mi világunkra számára érvényesek. Az oszlopcsarnokok, a lépcsők, a terek, a végtelenbe nyúló folyosók, az óriásra nőtt kertek, az égig érő tornyok és kupolák, a kereszteződések és útvesztők végtelennek tűntek. Később rájöttem, hogy egy-egy lépcső, folyosó, útkereszteződés után újabb és újabb lépcsők, folyosók útkereszteződések és szökőkutak  következnek, újabb és újabb kőteraszok és kupolák, véghetetlenül. A magasabb teraszokról beláthattam a közeli tájat, s ha messzebbre néztem ismétlődni láttam mindezeket. Mintha tükröket tartanának mindenhol, ismétlődő tükröződést szülve. Úgy éreztem, s ma is úgy érzem, ebből a világból nincs menekvés, az utak és kereszteződések után újabbak jönnek, újabb csarnokok és lépcsők, kőteraszok és tornyok, és azok a bejárhatatlan kertek, melyek a megismerhetetlenség látszatát keltik.
Azt mondják e világnak nincs kezdete és vége, s ha elindulok az egyik irányba időtlen idők múlva ugyanoda térek vissza. Ezt persze nem tudja senki bizonyítani. Az idejét sem ismerik. Nem tudják, van-e benne idő, vagy csak változásokat érzékelünk. Nem tudják kik építették, ki tervezte, s hogy megépítéséhez szükség volt egyáltalán tervezőre. Nem tudják a számát a lépcsőknek és oszlopcsarnokoknak. Van aki úgy tartja mi építettük, múltját és jövőjét is mi alkottuk meg, határtalan képzeletünkkel. Egyesek viszont úgy tartják, mivel mi is alakítani tudjuk, a múltban más volt, s egyesek azt mondják kezdete is volt. De ezt sem lehet bizonyítani. A bizonytalanság, és a valószerűtlenség felemészt minket.
Volt egy ember, aki elhatározta, bejárja az egészet és megismeri minden szegletét. Nagy érdeklődés vette körül. Mielőtt elindult, nagy viták alakultak ki merre induljon el. Mert tornyokat, lépcsőket, útkereszteződéseket, teraszokat, kupolákat és útvesztőket a szélrózsa minden irányába lehetett látni, így az útirány, illetve az útvonal is bizonytalannak tetszett. Sokan sokféle útirányt javasoltak. Egyesek távcsövek segítségével olyan kupolákat véltek felfedezni, melyek óriásiak és különböznek a mieinktől és kijelentették, abba az irányba kell indulni. Mások azt mondták ezek is hasonlóak a mieinkhez, legfeljebb nagyobbak és színesebbek, esetleg az alakjukban van némi eltérés, de a forma adott és örök, ott sem lehet majd bizonyosságot szerezni e világ titkáról.
Megint mások azt javasolták, az elindulási helytől kiindulva körkörösen kell járni, mindig körbe és körbe, mert egyedül így ismerhető meg minden. Ám nagy problémát okozott a felfoghatóság kérdése. Mert ha lenne mégoly bátor ember, aki be is járná e végtelen kőtengert, mit sem tudna felfogni és megragadni belőle, hisz erre az ember nem képes. Minden ember felfogó és megismerőképessége más és más, nem ugyanazt a világot érzékeljük és nem ugyanúgy. A világot a világon élő összes ember saját módon álmodja, érzékeli és szüli nap mint nap. De a teljességet nem a mi megismerőképességünknek tervezték. Csak egy hallhatatlan embernek, ki hallhatatlan és kimeríthetetlen elmével rendelkezne, nos egyedül neki lenne esélye arra, hogy bejárjon és megismerjen mindent, s akkor ő lenne az Isten. De a titok csak az övé maradna, nekünk üzenetet nem tudna küldeni, mert már nem lennénk. Nekünk magunknak bele kell nyugodnunk a megváltoztathatatlanba: világunk megismerhetetlen, bejárhatatlan, és ezzel együtt felfoghatatlan. Az "itt és most"-ban vagyunk kénytelenek élni, e bezártságot feltörni nem tudjuk.
A felfedező végül elindult. Sokáig küldött kézírásos leveleket, de ezek egyszer, egyik pillanatról a másikra megszűntek. Nem tudtuk meg mi lett vele. Meghalt? Megtudott valamit és hallgatnia kellett róla? Eljutott világunk határához, átjutott valahová, egy átjárón, egy kőhídon, és nem tudott visszajönni? Leveleit ma ereklyeként őrizzük és csodálatos legendák születtek utazásáról.
Felnőtt fejjel építész lettem, ismerni és alakítani akartam a világot, e kőrengeteget, újabb és újabb formákat szülve, újabb és újabb cirádákat, díszítéseket, boltíveket és toronyformákat létrehozva. Az anyag, a kő, a márvány, a gránit úgy engedelmeskedtek vésőmnek és kalapácsomnak, ahogy akartam. Persze jó pár év kellett ahhoz, hogy a mesterséget kitanuljam. De aztán a képzeletem szülte formát játszi könnyedséggel megvalósíthattam. Valami belső kényszer hajtott, valami olyasmi, amit megfogalmazni nehéz: ismerni akartam a matériát, melyből e világ létezik, ismerni a formákat és anyagokat, hátha az egyik faragásra váró kőtömb repedésébe felfedezek valamit, amely beavat rejtett titkába. Hiszem azt, hogy minden dolog, minden létező túlmutat önmagán, szervesen kapcsolódik a mindenséghez, mesél valamit, ami egyértelműnek is tűnhet, mégsem értjük meg igazán. Mi, akik itt lakunk időnk nagy részét annak szánjuk, hogy folytonosan kérdezünk, s mindemellett kétkedünk is minden lehetséges válaszban.
Messzire kerültem otthonomtól, bár a kőterasz, ahol a kislánnyal aludtam ma is megvan még, s a kislány, a testvérem, most is ott lakik. Sorra hívtak messzi tartományok és kőteraszok lakói, építsek átriumot, hidat, fürdőt, díszítsem szobrokkal termeiket és teraszaikat. Én feladva mindent, otthont, barátokat, egy jövőbeni család reményét és a kislányt, elvállaltam mindent, hajtott a megismerés vágya, hajtott az idegen és messzi tartományok titokzatosnak vélt világa. De a világ mindenhol nagyon hasonló és ha az ember messze kerül otthonától, idővel az új környezete is megszokottá válik. Képes nagyon hamar alkalmazkodni.
Barátaim inkább haverok voltak, sosem volt sírig tartó nagy barátság vagy szerelem az életemben. Mint, hogy mindig és mindig tovább álltam esélyét sem adtam meg magamnak, hogy bármi is kialakuljon. A haverokkal ittunk, ha innunk volt kedvünk, kártyáztunk, közben vitatkoztunk a tartományok viszályairól és területük létjogosultságáról, beszéltünk a nőkről, és harci szekerekről, de a kupolák és tornyok szimmetriáiról, az átjárók, folyosók és oszlopcsarnokok szimbolikájáról, a lépcsők és útvesztők jelentőségéről, a végtelenbe nyúló utak és kereszteződések értelmezéséről lemondtunk, illetve meghagytuk önmagunk számára, mintha nem lenne illendőség róla beszélnünk.
Aztán jöttek felfedezők, messzi vidékekről, tudósok és filozófusok, és közszemlére tettek olyan felvetéseket, amikben maguk sem hittek. Az a fajta emberi képzelet szülte őket, melyek gyökereit a saját világunkban találhatjuk. Nem alaptalanok. De rémisztőek. Én nem gondolom, hogy bármelyik kielégítő választ adhatna, némelyik talán közelít az igazsághoz, vagy megvilágítja egy részét, de teljes bizonyosságot nem ad egyik sem.
Már utaltam a szimmetriára. Miért van az, hogy itt és messzi messzi tartományokban a kupolák, a tornyok és a lépcsők nagyon hasonlóak a mieinkhez - mondhatni ugyanolyanok, miért van az, hogy anyaguk, formájuk sem változik, miért van az hogy ilyen hatalmas és emberi mértékkel mérve felfoghatatlan világmindenség van körülöttünk. Miért az, hogy mindez bejárhatatlan, s mi mint egy bezárva a tér és idő kalitkájába, csak a magunk világát vagyunk képesek áthatolni, megismerni. Volt aki a kőteraszok számát kutatva arra az álláspontra jutott, hogy a világ végtelen, de nem határtalan, volt, aki ugyanebből arra következtetett, hogy a számuk valamiféle jelentést tartalmaz, s ha megtudnánk a számukat, elérnénk a hallhatatlanságot. Az útkereszteződések ismétlődéseinek sokasága egyesek szerint szimbolikusan az ember állandó választási lehetőségeinek csodáját rejtik, melyek száma végtelen, s melyeken az ember nem tud végighaladni, csak ha hallhatatlan lenne. A döntés egyszeri és végleges, ha csak a világ nem egy örökkön visszatérő, és végtelenszer ismétlődő létforma, melyet az ember végteleszer végigjárhat, minden életében más és más útkereszteződésnél más és mást választva. De ez akkor végtelenszer kell, hogy ismétlődjék. Ám ha végtelenszer ismétlődik, az útkereszteződések száma is végtelen lesz, s ennek nagyon súlyos következményei lennének... A fontosabb útkereszteződéseknél az ember hosszasan gondolkozik, majd dönt, s döntése megváltoztatja a jövőt. A jövőt folytonosan mi választjuk, de jövőnk a múlt talaján áll. 
A lépcsők, a magasba és mélybe, a fénybe és az árnyékba vivő lépcsők értelme is különös. Az ember maga dönt, feljebb vagy lejjebb, magasabbra vagy mélyebbre száll, ki-ki saját egyéni vágyai érzései, akarata, habitusa szerint. Egyesek szerint mindent meg kell ismerni, le kell szállni az alvilágba, meg kell ismerni a poklok poklát, hogy aztán a mennyországba érjünk, mint Dante, aki a pokol legmélyebb bugyrában találta meg a purgatóriumba majd a mennyországba vezető átjárót, mások szerint a fény felé kell lépdelnünk, mert fentről világosabb minden, messzebbre látunk, tisztábbak a gondoltaink, érzéseink. Ki-ki döntse el a maga útját, de az én meggyőződésem szerint minden út, vezessen az a mélybe vagy a magasba, valahol találkozik, mert eltévedni nem tudunk, nem arra vagyunk rendelve.
Az útvesztők viszont... Na ezek megfejtésén sok tudós fennakadt. Az önmagába záruló logikai hurkok, az önhivatkozás, a regresszió, mind mind olyan jelek, melyek azt az érzetet keltik, hogy vannak számunkra felfoghatatlan, de mégis létező és valós gondolatsorok, melyekből nincs kiút, s mely számunkra nem hozzáférhető. Sokan az útvesztők tanulmányozásakor vésőt és kalapácsot fogtak, évekig vésték, kaparták a falat, hátha valahová kilyukadnak, de nem mentek semmire. Azokból nincs kiút - legalábbis a mi logikánk szerint.
E kőrengetegben eltöltött időről is sokat beszélnek filozófusaink, a mi időnkről, a világ idejéről, az idők milyenségéről és mennyiségéről. Mert állítólag sok-sok különböző idő létezik, s az időt mi magunk is alkotjuk azzal, ahogyan benne és általa élünk. Van aki napjában sokszor figyeli a homok pergését, s e mérték szerint él - egész tartományok rablánca ez - vannak, akik nem is ismerik az homokórát, s belső időrendjük és ritmusuk szerint élnek, ölelnek, halnak, szeretkeznek, harmóniában a kőrengeteg végtelen - vagy talán nem is létező - idejével. E világban az idő talán a legnagyobb titok. Titok, mert ha gigantikus távcsöveinkkel messzi messzi tartományok tornyait és kőteraszait tanulmányozzuk, hát nem látunk mást csak a múltat. Jelent még itt magunk körül sem találunk, mert a jelen a múlttá vált jövő, így nem objektív érzékelésünk. A világ ideje véges - véli tudósok egy csoportja - s lesz majd, hogy nem lesz, s akkor a világ se lesz.
Világunk anyagát erre szakosodott fizikusok vizsgálják. Kíváncsiak, mi alkotja, mik az építőelemei milyen "kozmikus enyv" tartja egybe, próbálnak rájönni az erők tulajdonságaira és hatásaira, kisebb nagyobb sikerrel. Ma már nem is anyagról, hanem szövetről, rezgésről, geometriai alakzatok strukturálódásáról, különböző energiáról energiaszintekről beszélnek. Ebből, ezek egyvelegéből, kivonatából áll a számunkra érzékelhető világ. Ám a világ érzékelhető része, amit szemünk lát, s kezünk tapint csak nagyon kis százaléka a teljes anyagmennyiségnek, szinte elenyésző. A többi láthatatlan anyag, s energia, amit érzékszerveink nem érzékelhetnek, de amit a tudósok a matematika segítségével leírnak. Azokhoz a jéghegyekhez tudnám hasonlítani ezt, melynek háromnegyed része a víz alatt van, az egy negyedét pedig a víz felszín fölött látunk. De lényegről, a világ szövetének, energiájának, strukturálódásának keletkezéséről vajmi keveset beszélnek. Illetve beszélnek, de beszédük érthetetlen. Mert rendszeresen és módszeresen kikerülik a hogyan lesz a semmiből valami című tételt. Mert vagy hallhatatlan és örök e kőrengeteg; vagy létrejött, de akkor nem kerülhető el a kérdés, hogyan lesz a semmiből valami. És ha örök és hallhatatlan, még akkor is fel kell tételeznünk egy létalapot, melynek talaján áll. E kérdést módfelett szeretik kikerülni tudósaink, s ez már-már kellemetlen nekem.
Ezért indultam útnak, ezekért a kései, kellemetlen kérdésekért. Feladtam mesterségemet, feladtam gondtalan életemet - mert munkám, s így kenyerem volt bőven mindig - mert nem élhetek válaszok nélkül, én nem bírom elviselni, hogy ne tudjam ezeket. Egyesek azt állítják, soha nem kaphatunk kielégítő válaszokat, mert akkor egyenlőek lennénk istennel, s ez lehetetlen.
Egy verőfényes délelőttön beállítottam hát a lányhoz, aki épp kisfiával játszadozott azon a kőteraszon, ami korábban a mi játszóterünk volt. Szép és kedves volt most is mint mindig. Hellyel és borral kínált, s én megsimogattam kisfia szőke haját. Tudta, hogy okkal jövök, érezte, hogy e látogatás nem a megszokott látogatásaim egyike lesz. Hanem talán az utolsó.
- Drága Lizikém. Elmegyek. Bár eddig sem voltam melletted, most úgy érzem el kell, hogy búcsúzzak tőled. Megyek, el kell jutnom világunk határáig, hátha ott választ kapok arra, amit kimondva vagy kimondatlanul mindannyian keresünk. Valami talán lesz ott, valamit el kell érjek, valamin át kell lépjek, hogy megismerhessem a titkot. 
- Szeretlek. Te tudod mit akarsz... Sosem tudtalak és nem is akartalak lebeszélni az álmaidról. Amit keresel, az nem itt, vagy ott van. Az a valami nem kívül, hanem belül van. Te szülöd e világra azzal, ha felismered és befogadod. Menj. Találd meg. És ne felejtkezz meg rólam.
Így indított útnak. Elhagytam az egyetlen embert, akihez igazán tartoztam. Elhagytam, mert űzött a vágy, hogy megtudjam ki vagyok. Utazásom az általam ismert világból az ismeretlenbe tartott. Ám utam során nem szűntek meg a kőteraszok, a lépcsők és átjárók, a kupolák, az égbe nyúló tornyok. S amit vártam, amit reméltem, amire áhítoztam ahhoz nem kerültem közelebb. Bár a honvágy eleinte nem jelentett problémát, sőt fittyet hánytam rá, később nyomasztóan zavart. Ha nem lesznek többé kérdések és válaszok, megszűnik a remény - csengett fülemben egy régi ismerősöm megjegyzése. 
Utazásom ideje hosszúra nyúlt. Nem számoltam a napokat. Abban a térségben ahol én jártam megszűnt az idő, megszűnt a múlt, s a jövőt sem érzékeltem, mert nem gondoltam rá.  Megöregedtem. Arcom a nap hevétől sebhelyes és májfoltos lett, az egyedüllétben sajátságos de valószerűtlen gondolatok fogantak meg, a világ racionális érzékelését rég elvesztettem. A kislány járt folyton az eszembe, a kislány, akiből persze felnőtt lett, s akitől elbúcsúztam indulásom napján. A kislány, akivel a kőteraszon annyit játszottunk, a kislány, akihez igazán tartoztam.
A kőtenger azonban nem szűnt meg körülöttem. Újabb és újabb átjárók, oszlopcsarnokok, hidak és boltívek, kupolák és tornyok, lépcsők és útkereszteződések szökőkutak és útvesztők, végtelen hosszú folyosók váltakoztak egymás után. Káprázott a szemem. Az ismétlődés, a tornyok, kőteraszok és útkereszteződések sokasága kiűz az emberből minden érzést, gondolatot. Vittek előre lábaim. Éjszakánként és később már nappal is, a fáradságtól és a kényszeredett elszántságtól lázálmok gyötörtek. Lucskosan, kimerülten ébredtem hajnalban, láttam a bíborszín felhőket, és belül ordítottam. Ki vagyok, mi ez itt körülöttem, honnan kerültem ide, miért kerültem ide, mi tartja össze a világot, milyen reményt mondhatok magaménak? Most már csak egy végső cél lebegett szemem előtt: elérjem e világ határát...
Azt mondják e világnak nincs kezdete és vége, s ha elindulok az egyik irányba időtlen idők múlva ugyanoda térek vissza. Ugyanoda, ahová mindig tartoztam. Ahhoz, akit szerettem.
Tagjaim egyre nehezebbek lettek. Éreztem, közel járok célomhoz. A kőrengeteg végre kiadja titkát. Most már erőlködtem, küszködtem. Lépteim lelassultak, még néhány órát bírtam az erőltetett menetet, majd a földre estem. Becsuktam a szemem. Édes álom várt. A kislánnyal játszottunk a kőteraszon, én voltam Odüsszeusz, ő Pénelopé, én mindig hozzá igyekeztem, ő mindig rám várt. Ez hát e világ titka, ez hát a mennyország.

A férfi testét kőhajításnyira találták meg attól a kőterasztól, ahol a kislánnyal gyermekkorában annyit játszott.

 

2011. január vége

 

 

 

 

Menü

 

Weblap készítés ingyen

Asztali nézet