Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Most már

 

Zsúfolt pályaudvaron egy fiú várakozik a beérkező gyorsvonatra. Emberek százai szaladgálnak körülötte, miközben megvitatják az utazás előtti dolgokat, elmesélik a hosszú út fáradalmait, az elpakolt, vagy otthon felejtett csomagok méteresre nyúlt listáját, vagy meghallgatják a szomjas gyermek panaszát. Tudja ők csak néhány napra, vagy hétre utaznak el. Nem esnek kétségbe, nem szorul össze a szívük, a viszontlátás örömei sem jelentenek különösebb titkot számukra. Talán, mert nem tudják mi az a viszontlátás, milyen reményeket és vágyódásokat szabadít fel, milyen réges­-régen elfelejtett - az emberi szív legmélyén rejlő - boldogságot jelent az, ha hosszú idő után valakit viszontlátunk.
Olyan ez, mint amikor osztálytalálkozón régi padtársak találkoznak egymással és ezer kérdést feltéve egymásnak - és maguknak - megpróbálnak rájönni a titkok legnagyobbikára: milyen elfelejtett, de bennünk megbúvó egymáshoz tartozás él ennünk.
Ezen tűnődött. Közben újabb vonatok érkeztek, álmoskás utasokat hozva a hosszú útról, és újabb vonatok indultak, teli pihenésre vagy kalandokra vágyó emberekkel. Az üdülni vágyók azokat a napi problémákat hagyják hátra, melyek egész életükre elkíséri őket. Legyen az egy nem kívánatos családtag, vagy egy kínos ügy, egy féltékenységi érzés, egy megszakított telefonbeszélgetés, vagy egy régről maradt tartozás. Azzal a kétes érzéssel távolodnak megszokott életük színhelyéről, hogy a visszatérés után talán majd magától megváltozik valami. Vannak, akik tudják: egy-egy ilyen utazás csak felfrissülés, életünk legnagyobb problémáit, nem lehet igazából megoldani, a pihenés arra való, hogy erőt kapjunk a küzdelemhez, mely az élet maga.
Még húsz perc és befut az a vonat is amit ő várt. Hét éven keresztül várt. Minden nap, minden telefonbeszélgetésben, minden megírt és meg nem írt levélben.
Hét éve búcsúztak el egymástól. Nem szépen, csak sietve kapkodva, oda sem figyelve egymásra. Nem tudták akkor még ők sem, hogy milyen sebet, soha be nem forradó sebet vájnak egymás szívébe. Később - évek múlva - aztán rájöttek, hogy csak úgy lehet a sebet beforrasztani, ha egymás szemébe néznek -mint ahogy gyermekkorukban a Balaton partján - és összeszorult szívvel, talán könnyek között átölelik egymást.
Akkor régen egy távoli, ám unalmas és semmitmondó országba utazott el a fiatalabbik testvér. Elment világot látni, pénzt keresni. Azt mondta: ott biztos jobb lesz. De tévedett. Amit keresett, nem találta meg. Az évek folyamán rájött, hogy az élet nem kapható meg pénzen, nem valamiféle ajándékutalvány, ami be lehet nyújtani a megfelelő hatósághoz. Fokozatosan emberi kudarcok, fájdalmak és elhagyatottság árán jutott el oda, hogy valami egészen más számít. Az emberek és az itthon hagyott testvér.
Már csak néhány perc volt. A hangosbemondó bemondta a vonat érkezését. Ő a hét év alatt mindennel próbálkozott, volt eladó és nyomdai alkalmazott, ahogy tudott megélt. Sok mindent feljegyzett, amit szíve diktált, de minden egyes mondatába benne felejtette az elveszített testvér emlékét.
Megállt a vonat. Sokan szálltak le róla. Tudta, öccse nem sieti el. Utoljára szállt le, az utolsó vagon ajtajánál. Már látta őt. Feléje sietett. Látta testvére is szalad feléje. Aztán ahogy közelebb értek egymáshoz hirtelen lelassítottak. Egymás előtt álltak.
Sokáig - talán egy örökkévalóságig - nézték egymást. Éppen úgy mint gyermekkoruk nyarain a balatonszemesi móló végében. Hallgattak. Tudták nincs szó, ami most ki tudnának mondani. Összeölelkeztek. Az első szavakat az idősebbik testvér mondta ki, valahogy úgy, ahogy verseiben eltemette: végtelenül hiányoztál.

 

1999.

 

 

 

Menü

 

Weblap készítés ingyen

Asztali nézet