Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Poós Gergely: A felejtés művészete

Budapest belvárosában egy hangulatos kávéházban találkozott a két férfi, délelőtt, pontosan kilenckor. Újságíró az egyik, a másik régi ismerőse. Kávét, ásványvizet rendeltek, az egyikük süteményt is.
- Na, akarod hallani a történetét?
- Hát ha már a telefonban ennyire felcsigáztál... Tudod, nekem minden sztori kell, ebből élek. Ha jó, egy az egyben megírom, ha kevésbé jó, alakítok rajta. Az eladhatóság a lényeg. Tudod te is, minden eladható, csak jól kell menedzselni és promótálni, ennyi az egész. Be is kapcsolom rögtön a diktafonomat.
- Micsoda gusztustalan szemlélet... Hej, látom, nem változtál semmit.
- Nehéz szakma ez, állandóan produkálnod kell valamit. Hetilap lévén, hétről hétre kell az új anyag. Bár a világban hihetetlen sok esemény zajlik, így mindig horogra akad valami, ám mindig kell valami olyan is, ami nem hétköznapi, ami különleges, amivel igazi sikert arat az ember.
- Ez egyfajta kényszert szül, nem de bár?
- Igen, nevezhetjük annak is, bár én nem szeretem ezt a szót, mert ez a szó olyan, akár a méreg.
- Méreg vagy nem, de hat az biztos.
- Na jó, ne ezen rágódjunk, kezdj inkább bele.
- Nem is tudom honnan induljon a történet. Mivel nincs eleje, talán inkább a közepénél kezdem, bár e történetnek valójában közepe sincs.
- Jól van na, értem, így vagy úgy, de kezdj bele.
- Egy középkorú férfiről szól a történet. Egy férfiról, aki nem érezte otthon magát itt.
- Hogy érted, hogy itt?
- Majd kiderül, ne légy ilyen kíváncsi. Ez a történet nem valamiféle szenzációs kaland, vagy döbbenetet keltő eseménysorozat, ez kevesebb ezeknél. De talán éppen ezért több is.
- Jól van, rendben. Látom, te sem változtál. Mindig rébuszokban beszéltél, ez most sincs másképp. Szóval kiről is szól a történet?
- Egy férfiról, aki lassan elfelejtett mindent. Illetve, ha pontos akarok lenni, hogy így vegye magára a világ bajait. A felejtés egyenlő a megbocsátással. S ezt gyógyírként használta nemcsak saját életére, de a világ őrületére is.
- Ajjaj, ez elég lehangoló.
- Eleinte maga sem értette pontosan mi történik vele. Egészséges volt, sportolt, munkába járt, családja és gyerekei is voltak, szóval átlagos embernek tűnt. Értelmiségi volt, intelligens ember, szeretett élni, vitorlázni, színházba járni, s délutánonként nagyokat aludni szilvafája árnyékában.
- Igen... - húzta fel a szemét kissé bizalmatlankodva az újságíró. - Mi sülhet ki ebből?
- Folytassam?
- Ha muszáj...
- Ne légy türelmetlen és cinikus. Még nem is tudsz semmit.
Hozták a kávét. Mindkettőjüknek. Vizet is, süteményt is. A fiatal pincérfiú kellemes időtöltést kívánt az úriembereknek, majd távozott.
- Sok éve kezdődött. Talán azért, mert nem szorította úgy az életet, mint mások. Nem kapaszkodott, rúgkapált, nem lihegett és csaholt, mint amit az emberek többsége tesz a társadalmi élet számos területén. Nem szorította ökölbe markát, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt várta volna. Ezt évekig tanította magának. Nem próbálta mindenáron kikaparni magának a makkot, ahogyan azt a disznók teszik. Képes volt elengedni a gyeplőt, képes volt legyinteni sokszor, nem várt és nem is kívánt többet, mint amije volt, épp csak azt szerette, ha gyerekei néha átölelik. Sértődöttségeit mind legyűrte. Illetve talán elfelejtette. Ez is hosszú és fáradságos önmérséklet árán tudta csak megvalósítani. A sértődöttség, a sértve érezni magam érzete felfuvalkodottságunknak köszönhető – gondolta. Önérzetünk – micsoda hülye, mégis mily kifejező szó ez – túl nagyra dagadt az elmúlt évszázadok folyamán. Földagadt hólyaggá nőtt hiú és kevély énünk, olyannyira, hogy ha ezt a hólyagot valaki megsérti, kibuggyan belőle a benne felgyülemlett sárgás genny, s elönti a külvilágot. Minél kisebb e hólyag – mondta egyszer - annál kevésbé várható, hogy megsérüljön – hisz nem feszül és nem türemkedik óriásira – s így kevésbé várható, hogy genny lövelljen ki belőle. Így gondolkozott. S nem volt, ki bántani tudhatta volna. Legtöbbször legyintett mindenre, amit más fog és markol és kényszeredetten bekebelezni próbál, legyintett ha valami nem sikerült, legyintett, ha nem tudott elérni valamit, legyintett, mert ezt jó megoldásnak tartotta.
- Szenzációs – mondta kissé csüggedten az asztal másik oldalán ülő férfi.
- Neked szenzáció kell, hogy szenzációsat írj, ez nem az, ám a világnak ma sokkal jobban kell az igaz történet, mint a szenzációs. De folytatom. A férfi nem volt beteg, nem volt az égvilágon semmi baja, pszichés értelemben sem. Ám a felejtés beszivárgott mindennapjaiba, s ő átengedte magát neki. Nem érzékelte az idő múlását, és egyre több dolog ment ki a fejéből. Elment hazulról, s nyitva hagyta a ház ajtaját – a szomszéd csukta be napközben –, leállította az autót, s nem zárta be, elfelejtett számlákat befizetni, nem tudta tartani a határidőket, nem ismerte fel azokat, akiket néhány hete látott, elfelejtette kinek mit mondott, kinek mit ígért, elfelejtette azokat, akiket szeretett, és már nem lehettek vele, nem ismert meg korábbról ismert hangokat sem, s néha – látszólag zavarodottan – az angyalokról beszélt, s az ember óriási felelősségéről. Húzta-halogatta az ügyes bajos elintéznivalóit, nem azért, mert lusta volt, hanem azért, mert semmit sem tartott fontosnak. Szeretett felesége nélkül nem is ment volna semmire. Ő tartotta egyben, ő tartotta életben. Határidős listákat írt neki ügyeiről, háztartási feladatokat adott szabadnapjaira – amiből szerencséjére elég sok akadt – este sokat beszélgetett vele, színházi programokat szervezett, hétvégi kirándulásokat a gyerekekkel. Amennyire lehetett igyekezett mindennel ellátni, s ez hihetetlen figyelemről és odaadásról tanúskodott. Ám a férfi egyre nehezebben élte mindennapjait. A felejtés jótékony és kártékony is egyben... Egyre nehezebben különböztetett meg különféle dolgokat, neveket, fogalmakat, eseményeket, egyre nehezebben tudott koncentrálni, látszólag szétszórtnak és figyelmetlennek tűnt. Nem emlékezett arra sem, mi történt előző nap, s egyáltalán nem foglalkoztatta, mi lesz vele a jövőben. Egyedül szűk családjáért érzett néminemű felelősséget, épp csak annyit, amivel nem ártott mások vehemens önmegvalósítási ösztöneinek. Ha a munkahelyén volt, becsülettel helytállt, ha oktatott, a legjobb szándék vezérelte, gyermekeit tisztességre és szeretetre tanította, már amennyiben ereje és épelméjűsége ezt engedte.
- Á, szóval mégsem volt épelméjű.
- Nem egészen, de nem olyan értelemben, ahogy te gondolod.
- Folytasd.
- A múltat - gondolataiban – tejfehér köd fedte, épp annyit látott belőle, mint amennyit a Hargita völgyeiben egy novemberi reggel sűrű ködében lehet. A jelen folyton elfolyt, mint folyó a medrében, megfoghatatlanul és értelmezhetetlenül. Folyton maga elé kerülő pillanatokat, azaz inkább állóképeket látott, ezeket érzékelte csupán, így érzékelte a világot és az eseményeket, ám ezeket is csak homályosan és elérhetetlenül. A régmúlt számára olyan volt, mintha - más és más formában, más és más események közepette - több előző életet élt volna. Kevés kapcsolatot talált a múlt különböző képei között, emlékeit, s emlékeihez kapcsolódó érzéseit szinte képtelen volt azonosítani. A felejtés könnyűvé tette életét. Úgy élt, mint a kisgyerekek. Jelenidőben. Sem múlt, sem jövő nem létezett számára, s önmaga története előtt is értetlenül állt. Nem igazán tudta, mi történik vele. Ez eleinte zavarta, majd – mint mindenhez az életben – ehhez is elég hamar hozzászokott.
- Szóval itt ez az ember. Rossz a memóriája, kissé zavarodott, mindent elfelejt, ez még nem az igazi sztori.
- Ne add fel... Mint tudjuk, az emlékezet formálja majd táplálja azt a valamit, amit „én”-nek – kezével idézőjelet mutatott - nevezünk általában, emlékezet nélkül nem lehetne fogalmunk önmagunkról. Ám, ha az emlékezet fotómasinája ki-kihagy, az ember óhatatlanul egyre kevesebbet kíván önmagának szűk környezetétől és a világtól is, már csak azért is, mert kevesebb kívánságot kovácsol erejét vesztett mohó énje.
- Hová akarsz kilyukadni?
- Sehová... Ez nem kilyukadós történet. Erős szövetből készítették.
- Ne humorizálj... Inkább mondd tovább, csak kisül belőle valami.
- Ahogyan az élete alakult, abban úgy érezte nincs semmiféle következetes folyamat, egészen pontosan nem tudta, hogyan alakult ki az az élete, amelyet minden nap megélt. Eszével tudta, hogy minden folyamat ok-okozati összefüggések eredményeképp jön létre, az események és a történések szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ám - ha erről kérdezték - mégis motoszkált benne valami, ami miatt az ok-okozati összefüggések szoros láncolatának valódiságát bizonyossággal nem mérte állítani. Miért van úgy minden, ahogy van? Miféle közöm van életemhez, s ahhoz a valakihez, aki azt mondja, hogy én, s akit a halálban hátrahagyok? – kérdezte tőlem pár éve.
- Depresszió, leépülés, s ennek következményei,...
- Ne folytasd... Nem leépülésről volt szó. Feledésről. Felejtésről. A folyamat nem volt tudatos, de nem is védekezett ellene, s én tudom, okkal nem. Hagyta, hogy megtörténjen vele, s az idő előrehaladtával felfedezte jótékony hatásait is. Az, hogy lassan elvesztette időérzékét, realitásérzékét, az eseményekkel való kapcsolatát, emlékeit, a fogalmak jelentését, s még később a dolgok neveit is, azzal járt, hogy tudatosult benne – már amennyire bármi is tudatosodhatott egy ilyen emberben – hogy az élet megéléséhez nem kell feltétlenül mindent ismerni, tudni, megtudni. Várj! Tudom, mit akarsz mondani. Nem, nem volt idióta. Sokkal többet tudott és látott a világból, mint amennyit gondoltak róla, bár – most már, hogy tudjuk – nem tartotta fontosnak az informális tudást, sem az adatszerű ismereteket. Az ember nem attól ember – említette néha – hogy informált, s hogy praktikális tudását folyton gyarapítani próbálja.
- Elfogyott a süteményem. Rendelek még. Pincér kérem...
Az újságíró felemelte a kezét, s intett. A pincér asztalukhoz sietett, meghallgatta az újabb igényeket, s ígéretet tett, hogy azonnal hozza az újabb süteményt és a narancslevet.
- Hol hagytuk abba?
- Ott, hogy talán jobban ismerte a világot, mint azt gyanítani lehetett volna... Ismerte az embereket is, motivációikat is. Ismerte őket, s talán éppen ezért – és mert kissé tartott attól, hogy életük indítékaikat elmondják neki – távol tartotta magát tőlük. Ez nem róható fel hibájaként, bár – gyanítható - nem a legmegfelelőbb hozzáállásról tanúskodik. A világban az a harc folyt, hogy ki tudja a másikat – akármilyen módon és formában, és akármilyen eszközökkel is – maga alá gyűrni, ki tud akár egy tyúklépéssel is előrébb jutni, ki tud magának a szétoszthatónak mutatkozó szeletből többet kihasítani, még ha az nevetségesen értéktelen és semmitmondó is. A gazdasági, társadalmi, sőt a kulturális élet is erről szólt. És az emberek hétköznapjai is. Ő ellene ment ezeknek. Homlokegyenesen fordítva próbált élni, mint kortársai, mint a társadalom nagy része, nem azért, mert különcködni akart, hanem azért, mert – úgy érezte – a társadalom különcködik mindenestül a normalitástól. Persze tudta, hogy ez szubjektív ítélet alá esik, ám mégis furcsán nézett mindenkire, mert mindenki elérni próbált valamit, s ennek ő nem látta sok értelmét.
- Sejtettem, hogy az emberekkel sem igazán szimpatizált.
- Nem igazán. Nagy segítője volt a felejtés, s a jelen, melyben folyton élt. E kettő együttállása lakatlan szigetre helyezte őt, üvegburába, vákuumba, mely megóvta, s konzerválta őt. Megóvta a megegyezésen alapuló társadalmi berendezkedéstől és elvárásoktól, s konzerválta őt, hogy ne kényszerüljön libikókaszerepbe, ne legyen vágyak és kívánságok martaléka, ne legyen fabábú, kit madzagokkal mozgatnak, hogy ne legyen szüksége szerepre, hogy ne kelljen a társadalom által színre vitt előadásba szerepelnie.
- Szegregálódás, elmagányosodás, és hol is tartunk ismét? A depressziónál.
- Sokszor beszélt nekem erről.
- Sejtettem.
- Nem, nem a depresszióról. A társadalom össznépi betegségéről. Azt tartotta, az ember mindig a tetszetősebb arcát mutatja a többiek felé, s erre fordítja legtöbb energiáját. S ha nem mutatja jobbik arcát, rögtön azt kérdezik tőle: minden rendben van? Jól vagy? Nincs valami baj? Ám az ember a tetszetős felét nem csak előnyszerzés céljából mutatja, hanem kevélysége táplálta szépségéért. Ez nem csak ruhatárán, eszközein, de allűrjein is megmutatkozik. Tetszetőssé, mutatóssá, motiválttá lett, s ennek fenntartásáért minden tőle telhetőt meg is tesz. Ám ha nem látják, feltörnek belőle nyugtalanító és megoldhatatlannak tűnő gondolatai, ideges lesz, bénultság gyötri, ha pedig a magány vákuumába kerül, kicsúszik lábai alól a talaj. Ezért próbálja magát minden áron lefoglalni. Amíg az embernek százezer ügyes-bajos dolgot kell intéznie, a napi rutint, a háztartás ellátását, és a többi ezernyi intézni valóját, a szabadidejét pedig arra fordítja, hogy önmagát alacsony minőségű időtöltéssel szórakoztassa, nem marad ideje, hogy lelkileg és szellemileg feldolgozza létezésének értelmét. Akikről azt hisszük, tudatosan élik életüket – mondta – ott is, sokaknál, a többségnél, pusztán érdek-motivációk sokaságát és percnyi, de akár hosszú távú előnyszerzésre való törekvéseket állapíthatunk meg, még ha ezt önmegnyugtatás és önigazolás céljából megpróbálja tetszetős, díszes csomagolásban tálalni - önmagának és másoknak is. Mindez – emelte föl a mutatóujját egyszer - merő felszínesség és közönségesség, nem több.
- Történni fog valami emberünkkel, vagy erre ne számítsak?
- A történet arról szól, hogy mennyire inkább nem történt vele semmi figyelemreméltó.
- Micsoda sztori lesz...
- Egyszer - kora ősszel, látogatóba mentem hozzá - hosszasan beszélgettünk. Házát takarította, kiteregette a kimosott ruhákat, gyomlált és kapált, leszedte a beérett paradicsomokat, majd dél körül ebéddel kínált. Egész nap ott voltam. Szóba jöttek a társadalmi problémák, melyeket ő igen szokatlan és számomra egészen új megvilágításba helyezett. Mint mondta az emberi élet feldolgozatlanságának hiánya - elég helytelenül - hamis inspirációkat fogad be és ezekkel operál. Az új világ, az új gazdasági környezet, az új munkaerő-piaci viszonyok, az új mesterkélt, eltárgyiasult és eldologiasodott életkörülmények olyan embert készítenek, kinek az adott elvárások és lehetőségek iránti elkötelezettsége óriási, s így motivációja hatalmas. Olyan embert tehát, aki az új környezethez, s az új elvárásokhoz maximálisan idomul – hisz a szükség, a kényszer nagy úr – így olyan ember születik, aki az új világ új elvárásaira így vagy úgy, de igen fogékony lesz. Az ember éppen ezért képtelen valódi testi-lelki-szellemi életet élni, létezésének értékét és célját képtelen megérteni, képtelen reálisan látni a saját – és a világ – életét, pontosabban legyint ezeknek tisztázására, mert csak az új környezet új elvárásai és-vagy kihívásai foglalkoztatják. Életét elveszíti ugyan, de nem evangéliumi értelemben, hanem alantasabb céllal, mert az elvárások, a motiváltság fenntartása, az új környezetben való helytállás, az anyagiaktól való totális függőség erre kényszeríti. Ezek teljesítése nélkül az új világban bukott lesz. E mesterkélt világ, az új gazdasági és társadalmi viszonyok, s ennek elvárásai vagy lehetőségei - ezek legtöbbször nem körvonalazható módon összekeverednek - teljes mivoltában átformálják, s kiradírozzák belőle annak lehetőségét, hogy öntudatra ébredjen... Hidd el, eleinte én sem tudtam, miről beszél.
- Vannak, akik így gondolkoznak, ez nem újdonság.
- Hadd folytassam, még közel sincs vége. Azt mondta – őt idézve szabadon, s folytatva az előző gondolatmenetet - aki érzi, hogy itt valami nincs rendben, sokszor egyéni megoldásokba fog, nemtetszését agresszióval, vagy jellemzően különböző külön-utak, külön-megoldások megvalósításával próbálja kifejezni, ám ez nem mehet sokáig, mert ez sem segít megtalálni a bajok forrását. A mai gazdasági és társadalmi elvárásrendszer és az arra opcióként válaszoló külön-utak kipróbálása is hamis, mégis az esetek többségében az első nyer, s így a rendszer is és annak kiszolgálása is fennmarad. Az ember, kénytelen kelletlen, beilleszkedik. De akár így, akár úgy, mindenképp szellemileg-lelkileg és testileg is felemésztődik, az új berendezkedés kimar belőle minden olyasmit, ami a valódi emberi hivatáshoz felemelheti, s a végén mint a rendszer számára már haszontalan és elhasznált használati tárgy, kidobásra kerül.
- Ja, ja, a gépezet lendületbe jött, amíg csak lehet, benne kell maradni, mert különben véged.
- Pontosan. Az új világ, új strukturálódását, új környezetét gyökerestül ki kell tépni, bár ennek lehetősége – gyanította – csak egy óriási világégés, egy igazán komoly természeti katasztrófa árán és bekövetkeztével sikerülhet csak. Egyénileg kevesek tudnak életükön változtatni, mert az új világ új elvárásai és kihívásai bedarálják az embert, még akkor is, ha megpróbál más indíttatások mentén élni. Az új gépezet, az új rendszer - nagysága és működtetőinek óriási száma miatt – majdnemhogy átstrukturálhatatlan, mégpedig azért, mert fundamentuma hamis és rossz alapokra épült. Rossz, hiszen minden szegmensében sikereresség, teljesítmény, érdek, pozíció (gazdasági és társadalmi), verseny, profit és legfőképp pénzorientált. Hamis, mert ezek a motiváló erők megfertőzik e rendszert – akár tudatosan, akár kényszerből - kiszolgáló és ezáltal működtető embert. E rendszer működésének hatásai az embert elembertelenítik: ember embernek ellenfele és ellensége lesz. Még akkor is, ha nem érintkeznek, még akkor is, ha kapcsolatban sincsenek különösebben egymással, s még akkor is, ha megpróbálnak ezen úrrá lenni. Amíg a strukturálódást, a rendszer működtetését ezek az alapelvek irányítják, lényegében véve nem változhat semmi. A rendszer alapelvei az embert olyan élet-gyakorlatba, olyan erkölcsi és morális magatartásformákba kényszerítik, amely – mint mondta – eredeti hivatásától teljesen idegen. Ma már többen, sokan, - s remélte – egyre többen lesznek azok, akik felismerik e rendszer alapvető hibáit, nemcsak a rendszeren, önmagukon is. Azonban – úgy vélte - a megfelelő egyéni megoldás csak az lehet – legalábbis egyenlőre –, ha az ember a rendszerben marad, és magatartásával, moráljával, és - önmagán megvalósítva - a rendszert működtető alapelvek megfordításával próbál operálni, ezáltal más példát és lehetőséget mutatni. Még ha ez szélmalomharcnak tűnik is. Ám az új rendszer, új struktúrája, az új gazdaság környezet szülte új társadalmi berendezkedés és viselkedésmorál ettől még nem fog megváltozni. Ebből tudniillik csak az erősek tudnak, akarnak és képesek kimaradni, s belőlük kevés akad, s lényegében nem is nagyon találni, hisz mindenki, - szinte kivétel nélkül mindenki - továbbra is a gépezet kiszolgálója marad. A rendszer akkor változik meg, ha azt azt működtető irányelveket és mozgatórugókat megváltoztatjuk, hogy ne a sikeresség, teljesítmény, pozíció, érdek, verseny, profit és pénz, s ezeknek egymást cirkulárisan ösztönző variáció inspirálják az embereket életük folyamán, hanem más.
- De mi más?
- Igen jó a kérdés, ő is ugyanezt a kérdést fogalmazta meg beszélgetésünkkor. Olyan megoldás kell – hallottam tőle akkor – ami mindenáron és módszeresen megakadályozza, hogy ezek az alapelvek, ezek az inspirációs huzalok működtessék a gazdaságot, s így a társadalmat is. A baj ezzel az, hogy ezt mindenkinek meg kellene értenie és alkalmaznia is illene, egyénileg is. Azoknak is, akik a legnagyobb hasznot sajtolják ki belőle. De hogyan lehet módszeresen és mindenáron kiirtani azokat az alapelveket, melyek a „modern” embert éltetik? - kérdezte költőien. Maga felet rá: úgy, hogy ezeket a motivációs huzalokat azonosítjuk, majd megsemmisítjük, s helyette másokat helyezünk oda. Olyat, olyanokat, melyek eredményeként a verseny, a profit, az érdek, a pozíció, a sikerorientáltság, a pénzért, a jólétért való harc megszűnik. E mozgatórugók kivétel nélkül minden ember életében jelen vannak. Épp az új világ új gazdasági és társadalmi környezete miatt van jelen, s ma mindenkit ezek irányítanak. A hamis és rossz inspirációk, hamis és torz embert készítenek. Az vagy, amit magadba fogadsz, s az amit befogadtál, a maga képére formál téged. Azzá alakítod magad, amilyen inspirációkat képzeletedbe helyezel – mondta... Az embert egyfajta mágikus katalizátor ihleti egész élete folyamán, s nem mindegy, hogy miféle anyagot használ katalizátorként élete elkészítésére. Gondoljunk bele – mutatott rá –, ha a sikeresség, a teljesítmény, a verseny, az érdek, a pozíció, a profit és legfőképp a pénz mozgatja, motiválja, ösztökéli az embert, akkor mivé lesz. Ne csodálkozzunk azon, hogy a felismerhetetlenségig eltorzul. Teljes lénye, s végül minden gondolata és tette ezek elérésén, – vagyis valójában – ezen mágikus erők kiszolgálásán dolgozik majd, s mások kárára lesz. Megjegyzendő még az is, hogy bármely inspirációk kielégítése – azaz realizálása – s így ezeké is, bizonyosfajta örömet nyújtanak, mely miatt az ember még inkább úgy érzi, minden a legnagyobb rendben van.
- Ez érdekes lehet. Végre valami.
- Olyan társadalom kell, ahol az általa említett alapelvek egyszerűen nem tudnak működni.
- Most a magad nevében beszélsz?
- Igen, mert teljesen egyetértek mindennel, amit erről mondott.
- Senkivel sem szabad teljesen egyetérteni.
- Óh, ez igaz. De folytatom, ha megengeded. Olyan világ kell, ahol nem azért dolgozunk, hogy jobb legyen, hogy több legyen, hogy nagyobb legyen, hanem azért, hogy ezekért ne kelljen versenyeznünk, mert minden ilyen versengésnek se értelme, se értéke nincsen. - Komolyan gondolta, amit beszélt. - Legyen mindenkinek ugyanannyi, s irtsunk ki az emberből minden vágyat, amely törekvést készít benne, hogy másoknál jobb legyen, másoknál többje legyen. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mindenki ugyanezt akarja, vagy legalábbis társadalmi megvalósulását nem akadályozza. Azonban ez is csak abban az egyetlen esetben lehetséges, ha a hamis és torz motivációs erők az egész világon kigyomlálásra kerülnek, s ha ezáltal a gazdasági és társadalmi viszonyok is megváltoznak. Hogy melyik az első a sorban? A motivációk megváltoztatása, vagy a társadalmi és gazdasági viszonyok átstrukturálása? Melyik? - kérdeztem tőle. Nos – mint mondta - ez a kettő csak szimultán működhet, az egyik nem várhat a másikára, mert oly mértékben függ egyik a másiktól, mint anyaméhben a csecsemő anyjától.
- Ezt lehetetlenség elérni, s nem is biztos, hogy megfelelő eredményeket produkálna. Hatásait nem tudjuk mérni, vizsgálni, mert óriási változásokat hozna.
- Olyan berendezkedés szükséges, ahol az embernek nem a saját érdekeiért kell eszeveszetten dolgoznia, nem a napi betevőért, a pénzért, az anyagiak beszerzéséért, a jólétért, s ezek nem kényszerítik olyan magatartásformákba, mely lényétől idegen, s melytől emberi személye eltorzul. A sikeresség, a teljesítmény-kényszeredettség, az érdekérvényesítés, a megélhetésért és jólétért való kénytelen küzdelem mind hamis inspirációk, és olyan embert fogannak, akik másokban ellenfeleket, sőt ellenségeket látnak.. E jelen világot, ezt a társadalmat hamis és aljas erők vegyszer-áradata öntötte el, ezért táptalajt kell cserélni, mert nem a gyökér a hibás, ami felszívja a nedvet, s táplálja a fát – mert a gyökér abból a talajból táplálkozik, amiből tud, amiben él – hanem a fertőzött táptalaj, amiből életnedvet vesz magához. Volt egy nap – emlékszem – amikor az asztal körül ültünk, erről beszéltünk, s ő kiabált: a jelenlegi társadalmi és gazdasági rendszer emberileg csőd. Felesége rászólt, aztán csendesebben folytatta: ez a rendszer nem igaz embert készít - pedig a valódi feladat az lenne - hanem annak ellenkező előjelű mását, meghasonlott, irigy, végtelenül mohó, képmutató, kényszeredett, rimánkodó, aljas, alávaló, és egyben dühös és csüggedt embert.
- Sokan érzik, hogy a világban gondok vannak.
- Igen, de sajnos nem tudják megfogalmazni mi a bajok valódi oka. A gépezet működtetői és fenntartói talán maguk sem tudják, milyen hatásokat gerjesztenek a társadalomban és az egyénekben, vagy ha tudják is, személy szerint nem tartják magukat felelősnek, hisz e hatalmas gépezetet valójában szinte kivétel nélkül valamennyi ember együtt működteti, ha mással nem, hát azzal, hogy kénytelen-kelletlen kiszolgálója annak. Ám e gépezetet fenntartói már csak azért sem kívánják megváltoztatni, mert a gépezet működtetői óriási mértékű haszonra s így jólétre tesznek szert, s eszük ágában sincs változtatniuk az idealisták és a társadalmi egyenlőséget követelők javára. Ezért minden marad úgy, ahogy van. Az elembertelenedés folytatódik. A hibás és álságos indíttatások átitatják az egész társadalmat, s minden embert. A jelenlegi inspirációk eltávolítják valódi hivatásától: belefullad saját erkölcstelen életének ingoványos lápjába.
- Egy költő veszett el benned... - hátrafordult. Pincér kérem...
A pincérfiú odasietett asztalukhoz.
- Legyen szíves vigye el az üres tányérokat. Hozzon nekem kérem konyakot.
- Konyakot iszol? Délelőtt?
- Muszáj... De ne aggódj, nincs függőség.... Ez amolyan nyugtatóféle.... Magas vérnyomás ellen – nevetett.
- Önnek hozhatok valamit?
- Igen, még egy narancsdzsúszt kérek szépen.
- Máris hozom!
- Köszönöm...
- Bocs, kiszaladok a mosdóba, könnyítenem kell magamon. Leállítom a diktafont.
- Oké, menj csak...
Miután visszajött barátja, a beszélgetés folytatódott.
- Szóval, hol is tartottunk?
- Kapcsold vissza a diktafont – mutatott rá a készülékre. Nos... Az ember problémájánál. A hibás késztetéseknél, amit az ember akarva-akaratlanul magára vesz, és magára alkalmaz, s ami miatt olyanná lesz, amilyen. Azt mondta, ez a fő baj. Azt állította, nincs más megoldás, mint hogy ezeket a motivációkat módszeresen és következetesen kiirtsuk magunkból, s megkeressük azokat a formulákat, melyek segítségével az ember rátalálhat saját és mások életének megfelelő megoldására. Ezek ugyanis szorosan összefüggnek egymással. Egyébként ez azért is nehéz, mert közben abban a társadalomban kell élni, mely abnormális indíttatásokra épül, s ebben a társadalomban - s az azt működtető gazdasági környezetben – nemcsak élni, de megélni is kell. Méghozzá küzdve, könyökölve, valahogy talpon maradva, hiszen ezt kényszeríti az emberre a világ. Őrület – fogta a fejét – tudathasadás, skizofrénia. Nincs menekvés. Az új közeg vallásra, nemre, hovatartozásra való kivétel nélkül mindenkit bedarál. S azok, akik e rendszer tudatos fenntartói, mosolyognak az egészen – mondanivalómon is – hisz az ő szemükben e társadalmi és gazdasági rendszer kiszolgálói robotszerű élőlények, nem többek. Robotok, akik dolgoznak, amíg bírnak, s ha már nem bírnak, hát likvidálásra kerülnek. Van belőlük elég.
- Elég lehangoló kép...
- Most jut eszembe, képzeld, ugyanebben a kávézóban beszélgettünk, mikor először hallottam tőle ezeket.
- Ti voltatok itt?
- Többször is. Kávét és konyakot ivott, épp úgy, mint te. Milyen furcsa, ugye? Na mindegy... Arról beszélt, hogy az új környezet miként s mivel próbálja idomítani az új nemzedékeket. Tulajdonképpen mit is kapnak szolgaságukért cserébe? Nos – mondta - az úgynevezett civilizált világ bárgyú kárpótlásként azzal próbálja jutalmazni az új gazdasági és társadalmi rendszer alantas motivációkat szolgáló, teljesítmény, siker, pénz és érdekvezérelt robotszerű emberét, hogy számára kényelmes, biztonságos, komfortos életkörülményeket biztosít, lakást, fűtést, televíziót, autót, utazást, időt múlató – bár elhülyítő - szórakozási lehetőségeket és eszközöket, s még akár többet is, ha a kiszolgálás mértéke még intenzívebb. Csak azt nem látja, hogy ezek birtoklásában és beszerzési esélyében markáns különbségek mutatkoznak ember és ember között. Így születik meg az öntelt, irigy és féltékeny ember, aki vigyorog, ha jó pozícióban van, és rúgkapál, ha nem juthat hozzá azokhoz a javakhoz, amikről azt gondolja, el kell érnie. De nem csak erről van szó. Az elmúlt néhány évszázad alatt a világ egésze szociálisan és dologiakban is óriásit változott, a kínálat hatalmas méreteket öltött, s az ember, bárhol és bármennyiért is dolgozik is, azt gondolja – azt hintik el számára –, a dologiak beszerzése fontos feladat, és az ezek beszerzésére tett kísérlet ér annyit, hogy küzdjön, harcoljon, könyököljön, lihegjen, alakoskodjon, és hogy e gazdasági rendszert minden erejével szolgálja.
- Vannak akik ezt nem így látják, te is tudod...
- Persze. Sokan, egyre többen – épp tudatlanságuk, vakságuk és kábaságuk miatt – életüket, munkájukat, szórakozási lehetőségeiket ópiumként használják, mégpedig azért, mert úgy gondolják, ez kielégítheti őket. Az új világ új berendezkedése, az új lehetőségek és az új célok elég színesek és változatosak ahhoz, hogy az ember azt gondolja, ezekért érdemes küzdeni. Azt gondolja, hogy a jelenlegi gazdasági és társadalmi struktúra az emberi élet normális menetével megegyező indíttatású, irányú, és célú, s így tulajdonképpen minden rendben van, legfeljebb finomítani kell rajta, s most ezen dolgozik a világ. Ennek tudatosítása folyik minden kommunikációs eszközzel, de semmi más, mint megtévesztés illetve önmagunk áltatása.
- Az új világ új embert alkot...
- Lényegében igen. Bár nem tudom, embernek nevezhető-e egyáltalán. Biológiai értelemben persze igen, de hogy szellemi értelemben is, abban már nem vagyok biztos. Az új világban felnövő generációknak esélyük sincs más típusú életre, az új gépezet – mint mondta többször – minden árnyoldalával együtt mindenkit bedarál, kiszállni belőle szinte lehetetlen. Már az iskolákban megkezdődik az idomítás, már ott betáplálják a helytelen inspirációs elemeket, az iskolákban is teljesítmény, siker, érdek, verseny, és profitszerű elvárásrendszert állítanak fel, megtanítják jó időben a gyerekeket arra, hogy az új „vallás” működtetését miként kell majd szolgálni. A nebulókat győztesekre és vesztesekre osztják, kiválókra és gyengékre, előrevetítve, hogy mi vár rájuk az új világban. Pedig az ember sem nem győztes sem nem vesztes, sohasem. Ilyen mérték nincs. Mégis, az új világ új gazdasági és társadalmi rendszere ki ugyan nem mondott, de a megvalósultság okán mégiscsak testet öltött új formája és tartalma – talán közvetlenül nem is érzékelhető módon - rákényszerít az emberre egy új lét-, és gondolkozásmódot, ami velejéig hibás, hiszen versenyt és ebből adódó kényszert szül, azaz téves emberi létgyakorlatot. Amíg az érdek, a profit, a teljesítmény, s a pénzügyi rendszer mindent maga alá gyűrő látens hatalma mozgatja a társadalmat, s az azt alkotó személyeket, addig az ember nem tudja valódi feladatát elvégezni. Nem csak az az ember nem, aki e gépezetet kiszolgálja, hanem azok sem, akik a gépezet irányításában és működtetésében vezető szerepet töltenek be.
- Akkor ez egy globális probléma?
- Igen. Most épp az úgynevezett „lemaradt” vagyis „fejlődő” országok, a harmadik világ társadalmi és emberi viszonyait készülnek lerombolni, rájuk kényszerítve az új világ új gazdaságát, s annak totális társadalomátalakító hatását, annak jegyében, hogy cserébe valamivel jobb életkörülményeket kínálnak az ottaniaknak. Bárgyú vigasz annak, aki eddig bár – számunkra talán - szegényen és dologiaktól mentesen, mégis nyugalomban és békességben élt. Borzalmasan nagy közhely – s ezt tudom én is – hogy egyfajta új gyarmatosítás folyik, sokkal hatásosabb és nagyobb volumenű, mint korábban bármikor, az új gépezet – és helytelen ösztökéléseinek hatása - megállíthatatlan, maga alá gyűr mindent, és akik nem kívánnak beilleszkedni és fejet hajtani, akár egyénileg, akár társadalmilag, nos, azok akarva, nem akarva elvesznek, mert aki ebből kimarad, elveszít mindent. Még azt is, amije addig volt. Leginkább békességét, nyugalmát, de emellett a természettel való harmonikus együttélés lehetőségét is.
- Igen, ez is köztudott, bár sajnos tényleg senki sem vizsgálja e struktúra emberi személyre ható befolyását. S ez új megvilágításba helyezi az elmondottakat.
- Nem tudott másra gondolni... Mindeközben ő maga önként száműzetésbe vonult. Olyasfajta száműzetésbe, amit - szűk családján és rajtam kívül - nem ismert senki más, mégis jobb megoldásnak talált, mint bármi mást. Hogy valóban jó megoldás volt-e, az már más kérdés...
- Erre fogom kihegyezni e történetet!
- Tedd azt, ha jónak látod... Na mi van, kezd tetszeni a történetem?
- Jön a konyakom – mondta az újságíró.
- Parancsoljon.
- Köszönöm.
- A dzsúsz – tette le a pincér a narancsszínnel telt poharat.
- Köszönöm.
- Kérem.
- Tudod, őt ez az egész iszonyattal töltötte el. A bolygó életét gusztustalannak találta. Itt kering egy bolygó a végtelen világegyetemben, egy kék bolygó, itt futja örökös köreit ellipszispályáján, az őt éltető csillag körül, rajta értelmes, intelligens élet, s – mondd meg - nem tudott a bolygó lakossága mást összehozni sok ezer év alatt, mint egy világméretű járványt, ami a Földön élő embereket elidegeníti egymásról, s attól a feladattól, hogy egymást közösen nemesítsék. Itt valami más körvonalazódik. Itt vérszívók és paraziták élnek, élősködők, ki egymás elől élik el az életet. Az itt élők egymás ellenségei, a természet leigázói, kifosztói. Mint mondta a természet és az ember, a létezés megélésének lehetőségét kapták ajándékba, s ez még akkor is így van, ha esetlégesen nincs is ajándékozó. A létezés részesei, s létezésük ajándék volta kétségkívül kimutatható, hisz létezésük nem önmaguknak köszönhető. S épp emiatt, méltóságuknak megfelelő életet kell élniük. Ez egzisztenciális kérdés. Az élet a valódi egzisztencia felfedezéséről szól. A természet méltóságát e bolygón az ember felügyeli, önmaga méltóságát pedig közösen, mindenkivel együtt kell megalkotnia, olyan indíttatások segítségével, mely ezt segítik elő. A jelenlegi környezet, a jelenlegi gazdasági relációk és társadalmi mechanizmusok, és az ebből fakadó - az élete folyamán az embert képző és alkotó – hatások és inspirációk az embert eltérítik ettől. A természetet nem felügyeli, hanem a profit oltárán feláldozva leigázza, kifosztja, elpusztítja, önmagát pedig e gazdasági gépezetnek kénytelen kelletlen odaadja, s ezzel magára veszi annak emberileg megalázó és elaljasító követelményeit, elvárásait, kényszerét, hamis ösztökéléseit.
- De mit értett a te barátod valódi egzisztencia alatt? Mi tulajdonképpen a valódi egzisztencia?
- Mint mondta a valódi egzisztencia egyénileg nem más, mint az üdv, nem a magam üdve, hanem mindenki másé - s ezt ő nem feltétlenül vallási koncepció keretében gondolta, bár gyanítom, mégiscsak ebből táplálkozott - társadalmilag pedig az igazságos, valós és kivétel nélkül mindenkire vonatkozó egyenlőség, emberi, gazdasági és társadalmi egyenlőség, hogy ne legyen harc, tülekedés, teljesítménykényszer, profitéhség, hatalom, előnyszerzési verseny, mert ez haragot, irigységet, féltékenységet, ellenségeskedést, kicsinyeskedést, önzést, telhetetlenséget, gonoszságot és aljasságot foganatosít, készít, nevel, táplál és tart fenn, amíg a világ a világ.
- Na és, ha már itt tartunk, mi lenne a helyes megoldás?
- Már mondtam. Nincs más megoldás, mint hogy megkeressük azokat a formulákat, melyek segítségével az ember rátalálhat saját és mások életének megfelelő megoldására. Ez pedig a köz szolgálata, egymás szolgálata, azért és úgy, hogy abban se vesztesek, se nyertesek ne legyenek, mert ez megmételyezi a társadalmat. Se vesztesek, se nyertesek. Az embert emberré kell változtatnunk, mert az embereknek valójában ez a feladatuk. Egymás üdvözítése és felemelése. De ez csakis közösen elfogadott és megvalósított, új társadalmi egyezmények mentén működhet csak, melynek alapja – mondom még egyszer – a teljes egyenlőség, az emberek közti alá és fölé rendeltség totális eltüntetése. Az emberért. Az abnormalitás megszüntetéséért.
Delet ütött az óra. Harangoztak. A kávézó egy templom tőszomszédságában volt, így a harangozást végigvárták, mielőtt a beszélgetés tovább folytatódhatott. Mindketten élvezettel hallgatták a harangok zúgását. Hirtelen megtelt a helyiség.
- Szóval, hogy is értette ezt?
- Gondolj a világunkat felépítő anyag szerkezetére és architektúrájára.
- Arra, hogy hogyan épülnek fel az atomok, a molekulák, a világunkat alkotó elemek?
Lényegében igen. Minden elem a maga helyén, s minden elem a másikat szolgálja... - Kereste a szavakat... - Minden elemi részecske a többiekkel együtt közösen szolgál egy adott struktúrát, mely struktúra egy még nagyobb szerveződés része. Itt minden elem a többiekkel közösen köz-szolgálatot lát el, minden elem adott feladatát végzi, adott struktúrában, de mindig azért, hogy az adott szerveződés fennálljon, s egy még nagyobb szerveződést segítsen megvalósítani, s így minden elemi részecske a másikért lüktet, kering, másokhoz kapcsolódik. Létük-feladatuk elválaszthatatlan. Közös és egyazon szolgálatot látnak el, hogy egymást éltetve és szolgálva hozzák létre a minket körülvevő világot. Senki sem nyer, senki sem veszít, senki sincs kitüntetett helyzetben, senkinek sincs előnye, vagy hátránya a másikkal szemben. S bár biztos vannak emberek, akik szerint e példa nem túl egzakt, nem túl pontos, nem túl jó, hiszen a kvantumfizika világa ennél sokkal bonyolultabb, mégis véleményem szerint a példa így is eklatáns.
- Jó értem... De beszélt bármiféle konkrét gazdasági megoldásról is?
- Igen. Egyszer szülei balatoni vikkendházában töltöttünk el egy hosszú hétvégét. Vitorláztunk is. Ott beszélgettünk erről. A kis hétméteres vitorlás a Balaton olajzöld vízében Tihany felé vitorlázott éppen. Láttuk kibukkanni a dombok mögül a Bencés apátságot, s ott, akkor ismét előkerült a téma. Az egész gazdasági struktúrát, az egész monetáris berendezkedést profitmentessé kell tenni – mondta a lé oldalon ülve, kezét a vízbe lógatva. Gyönyörű nap volt. Nincs más megoldás – hangsúlyozta. A világ élelmiszer -, és energiaellátásával kell kezdeni. Aztán jöhet mind a többi szektor, a gazdaság valamennyi szegmense, az utolsó kisvállalkozásig. Minden társaságot non-profit alapon kell működtetni, hogy amit előállít, közvetít vagy szolgáltat, az minden embernek egyenlően, egyformán ingyenesen elérhető legyen. Meg kell szüntetni a pénzért való küzdelmet, erőfeszítést, harcot. Ez lenne az egyetlen helyes megoldás. Természetesen néhány szektor és egy csomó vállalkozás megszűnne ezzel, de áldozat nélkül nincs győzelem – mondta elég közhelyesen. Mindenkinek lenne munkája, igazi köz-munkája, a közért, a többi emberért, mindenkiért. Az embernek nem kellene létéért, megélhetéséért küzdenie, a világ gazdasága az ember – becsületes és most már normális indíttatású és helyes irányultságú közszolgálatot megvalósító - munkájával előteremtené mindazt, ami az embernek élete folyamán kellhet. Nem késztetné erőfeszítésre és kényszeredettségre sem az anyagi jólét, sem a kényelem, sem gyerekei eltartása, taníttatása, sem valamely pozíció vagy társadalmi szféra, sem önmaga érdekeinek önös céljai, mert ezek eltűnnének, feloldódnának, hogy ne maradjon más: csak ember és ember, köz és közös, egymást nem nélkülözhető társadalmi és gazdasági formula, melyben az ember az lehetne akinek lennie kell, kötöttségek nélküli szellemében-lelkében-testében is szabad ember, ki mindenki szolgálatára a többiekkel együtt mind közösen, közös feladaton dolgozik, egymás üdvösségén... mégpedig – tette hozzá - társadalmi értelemben is. Mert az egyén üdve soha nem lehet külön a társadalom üdvétől, ami maga az eklézsia. Magánüdv nincs, ezért lenne muszáj a társadalmi és gazdasági berendezkedést megváltoztatni, illetve átváltoztatni, hogy az ember benne helyes életgyakorlatot tudjon folytatni. Az elmondottak gazdasági és társadalmi értelemben is kivitelezhetőek, ha bárki mást mond, hazudik – állította. Eltűrjük, hogy a világ egy része éhezik, a másik része tonna számra dobja ki az ételt? Megengedjük, hogy országok és népek harcban álljanak egymással, csak azért, hogy különböző érdekek és anyagi előnyök megvalósulhassanak. Eltűrjük, hogy a Földet a végletekig kizsákmányoljuk,hogy abból profit, előny és hatalom keletkezzék? Eltűrjük, hogy nemzedékek válnak hülyévé az internetnek nevezett járvány miatt? Eltűrjük, hogy alakoskodni, küzdeni, hajtani, könyökölni és lábbal tiporni kelljen azért, hogy élelemhez, ruhához, lakáshoz, és pár óra szabadidőhöz jussunk? Eltűrjük – mondta –, eltűrjük, nyögve-nyelve de tűrjük, mert mást úgysem tehetünk, pedig az emberek közti egyenlőtlenségek egy pillanat alatt kiküszöbölhetőek lennének. S ezt tudjuk mindannyian jól. Ehhez ma már technikánk, szakértelmünk, és tudásunk is. De nem tesszük.
- És mit értett üdvösség alatt? Társadalmi értelemben beszélhetünk egyáltalán erről?
- Igen, abszolút. Erre is ő hívta fel a figyelmemet. Az üdv az, ha nem én élek, hanem mindenki más, közösségben mindannyiunkkal általam és velem együtt. Az én üdvöm mások üdvének elérésétől függ. Társadalmi értelemben is. Ennek manifesztálását az emberi világban kell megkezdeni, melynek színtere a társadalom – mi más is lehetne? -, az össz-emberiség, mert – emelte ki barátom - mondom még egyszer: a magam üdve nem üdvösség. A magam üdve a legsötétebb önzés realizálódásával egyenlő. A magam üdve kárhozat, társadalmi értelemben is kárhozat. Ennek elterjedésének vagyunk tanúi. Ennek nincs feltétlenül vallási színezete, de persze – most már gyanítom - e kettő elválaszthatatlan egymástól. A én üdve ma a társadalomban minden másnál előbbre való, ezért az én üdve ma végtelen önzést és a legsötétebb alávalóságot hozza létre egyénileg is és – hangsúlyozta - társadalmilag is, hisz az én üdve kizárólag önmagát próbálja - minden áron és minden eszközzel és mindenkit félresöpörve - táplálni. Ezért a megfelelő indíttatások, motivációk, katalizátorok a legfontosabbak az emberi társadalomban, ezért nem mindegy, milyen indíttatásokkal, hogyan, milyen módszerekkel és célokkal működik az általunk gazdasági és társadalmi rendszernek nevezett struktúra, mert ez határozza meg az embert magát is, hisz az ember abból merít, amit akarva-nem akarva magára vesz, s amivel önmagát bensőleg inspirálja. Amiből merít, azt valósítja meg magán, s élete folyamán, s az válik élet-gyakorlatává. Ha pedig hamis inspirációkból adoptál, élete semmit nem ért.
- Ezek szerint társadalmi, morális és vallási problémáról is beszélhetünk.
- Igen, mert ez az ember problémája.
- Ez érdekes lehet, erre még nem is gondoltam.
A kávéház ismét kiürült, a zsibongás megszűnt. Csak a csészék és tányérok diszkrét zöreje hallatszott, amint a pincérek velük foglalatoskodtak.
- Barátom undorral nézett az emberekre, nem tudta megbocsájtani zavarodottságukból, őrületükből, tébolyodottságukból származó bűnüket, s én ezzel nem igazán értettem egyet. Jobban tudta, mint én, mi bajuk van, de nem tudta megbocsájtani nekik, hogy nem tudnak felülkerekedni önmagukon.
- Hát az mindig nehéz.
- Olyanfajta mellébeszélés folyik az egész világon, mindenhol, minden fórumon társadalmi, gazdasági, kulturális színtéren is, hogy az elképesztő. Mérges volt mindenre és mindenkire, mindazokra, akik csak tovább fokozzák az abnormalitást. Aztán belátta, nem tehet semmit. Ezért vonult véglegesen vissza, vissza a homályba, hogy - mi mással - mint felejtéssel orvosolja ellenkezését.
- Feladott tán valamit?
- Igen, azt hiszem... Ismertem őt, barátom volt. Sokat beszélgettünk az elmúlt évtizedek folyamán, láttam dicsőségét és hanyatlását is, melyet persze a társadalom leépülésnek nevezne. Hanyatlása nem volt más, mint felejtés, s ez nem volt más, mint egyfajta élet-megoldás, melyet saját életére és egyszersmind a világ problémáira is alkalmazott. Mindent elfelejteni. A napokat, az eseményeket, a határidőket, a kronologikus naptár-életet, az ügyeket, a csatározásokat, a hajtást, majd legvégül lassan-lassan a fogalmak jelentését és a dolgok neveit is. A felejtés mindent elborító és homályba taszító hosszú folyamata valamiféle megoldás lehetett. Védekezés volt ez, külön-megoldás, elhatárolódás, egyfajta magánítélet. Az vesse szegényre az első követ, aki bűntelen közülünk. Végigkísértem önként vállalt és elfogadott száműzetését. Parttalanul hajózott örökké, a felejtés gyöngéden simogató hullámzó óceánján. Távolabb és távolabb. Kint a nyílt vízen vitorlázott felejtésből készült hófehér hajója, s eltűnni látszott a horizonton. Állapota rosszabbodni látszott, de nem lehetett tudni pontosan, mi zajlott benne. Többször látogattam. Gondoltam betegsége egy adott pont után konzerválódhat, tovább már nem romlik, de nem így történt. Amíg szellemileg frissebb volt, sok fontos mondanivalót közölt velem, azonban később sokkal kevesebbet beszélt. Sosem tudtam eldönteni, ez állapota romlásának köszönhető, vagy egyszerűen nem akart kardoskodni már igaza mellett. Nem tudom... Talán az utóbbi az igaz. Mindenesetre egyre távolabb húzódott tőlünk, családjától, barátaitól, ismerőseitől és tőlem is. Nem tudom, tudta-e, hogy ezzel fájdalmat okoz mindannyiunknak... Lehet, hogy valamiféle példát mutatott, megfontoltan, szándékosan, megmutatva, hogy másként is lehet viszonyulni az emberi élethez, mint ahogy az emberek elsöprő többsége teszi. Ne hidd, hogy viselkedésének lassú változása önzés volt, nem. Segített mindenben, amiben kellett, elvégezte, amire megkérték, de a felejtés olyanná tette, mintha gyermek lenne. Lassan elfelejtett mindent, nem tudott lényegében már semmit sem, de nem szándékosan nem, csak mint egy gyermeknél, nem tudásból nem. Felejtésből állt az élete. Lassan eltűnt énje, emlékezete. Ő maga volt csak. Egy ember, ki lefaragott magáról minden olyasmit, ami nem tartozott igazán hozzá. Próbáltam faggatni, mit gondol önmagáról, mindig kitérő választ adott. Ha azonban fontos mondanivalója akadt - ez az évek múlásával sajnos egyre kevesebbszer fordult elő – minid precízen, pontosan, nagyon érthetően fogalmazott. Világosságot akart gyújtani. Valami olyasmit próbált magatartásával, egyre kevesebb, de egyre érthetőbb beszédével, s bizony magával a felejtéssel is kifejezni, ami homlokegyenesen ellenkezője annak, amit ma az ember a világban gyakorol, mond és tudatosít. Ellenpólus volt ő. Hatalmas erőfeszítéssel próbált egyensúlyt létrehozni, egyes-egyedül. Balansz volt, aminek hiányában a az emberi társadalom vitorláshajója felborul. A hajón túlontúl nagy, kezelhetetlenül nagy vitorlafelület feszül, túl sok vitorla van fenn, túl nagy vásznak. A hajót mohó legénysége olyan vizekre kormányozza, ahol túl nagy szél fúj, s a hajó felborulni készül. Tőkesúly nélkül fel is borulna. Ma nagyon kevesen dolgoznak igen nagy erőfeszítéssel azért – mondta -, hogy a hajót egyensúlyban tartsák, s e kevesek nem láthatók, mert a hajó gerincén – tőkesúly formájában - a víz alatt vannak. A gerincén – hangsúlyozta. A hajó felborulna, ha a világ hajója e nélkül vitorlázna. Ne feledjük – mondta a felejtés művelője – mindig kevesek szellemi ereje, morálja, tartása és odaadása tudja csak az egyensúlyt megtartani, őmiattuk hajózunk még mindig. Ők azok, akik miatt reffelünk, ha nagy szél fúj, hisz balanszként folyton visszajelzést adnak a hajó futásáról... Nos, e kevesek egyike volt ő. Persze ilyesmit sosem állított magáról, ha utaltam erre, csak legyintett. Én láttam őt... Láttam aktívan, láttam átváltozását, s láttam a minap is betegágyán. Nagyon megváltozott... Összement... Mint a gyümölcs, összeaszalódott...
- Mikor találkoztál vele legutoljára?
- A múlt héten voltam fent náluk. Nagyon keveset beszél, úgyhogy a beszélgetés kissé egyoldalú volt, én meséltem inkább ügyes-bajos teendőimről. Kérdeztem tőle, miben segíthetnék, mit tehetnék érte. Alig hallottam amit mond, annyira nehezen és halkan beszélt. Hagyjatok homályban – mondta erőtlenül. Vizet kért tőlem. Én hoztam neki. Megitattam.
- És? Mondott még valamit?
- Mi a titok? – kérdeztem tőle ott, az ágya szélén ülve – S akkor láttam, újra megelevenedik. - Az emberi létezés helyes módja, a krisztusi életgyakorlat. Társadalmi értelemben is. Erről kellene minden fórumon beszélni, gazdaságilag és társadalmilag megvalósítani. Nincs más lehetőség, mint ez... Ebből meríthet az ember és a társadalom is, mégpedig közösen, hogy jelenlegi téves, alávaló és szégyentelen életgyakorlatát, egyszersmind társadalmi és gazdasági struktúráját megváltoztassa. Te is tudod...
- És a te véleményed?
- Nehéz dolog ez. Nehéz, mert az emberiség vakvágányon rohan. Elméjében háborodott és zavarodott lett, az egymás közti dialógus pedig valójában ködössé és érthetetlenné vált, azaz hamissá. Azonban most már tudjuk, ha a világ gazdaságilag és társadalmilag nem változik meg, az elmondottak megvalósítása, a helytelen indíttatások miatt lehetetlen. Ez pedig további súlyos károkat okoz.
- Igen, most már én is tudom...
Csend ült közéjük. Percekig nem szóltak meg.
Majd jött a pincér.
- Hozhatok még valamit?
Egymásra néztek.
- Nem, köszönjük, lassan megyünk. Hozza kérem a számlát.
- Én fizetek.
- Nem, hagyd csak.. én hívtalak meg, én fizetek. Örülök, hogy találkoztunk, köszönöm hogy meghallgattál.
- Ne csináld már! Én köszönöm, hogy megkerestél.

Nos, idáig tart a hanganyag, itt kapcsoltam ki a magnót. A beszélgetés után sokáig az utcákat jártam, este is nehezen aludtam el. Hetekig töprengtem, mi legyen a történettel. Aztán a diktafonról számítógépem merevlemezére mentettem a hanganyagot, és évtizedekig nem vettem elő. Nem akartam megjelentetni, féltettem önmagamat, karrieremet, állásomat, pénzemet, jövőbeni lehetőségeimet, családom anyagi biztonságát. Végül úgy döntöttem mégis, hogy a hanganyag teljes szövegét – lényegében egy az egyben - az olvasó elé tárom. Hogy miért teszem? Megöregedtem, s most már nem számít, mi lesz velem. Hiszen évtizedek teltek el a beszélgetés óta! Hetvennyolc éves vagyok. Sok mindenre nem emlékszem már, ám e hanganyagot mégsem hagyhattam elveszni.
Nem vagyok biztos magamban. Sajnos nem tudom egészen biztosan, ki voltam én akkor, ki ült ott, diktafonnal a kezében, ki mesélte a történetet, s ki az az ember, ki elfelejtett mindent, még a maga történetét is. Melyik voltam én? A mesélő, az újságíró, vagy talán a történet főszereplője? Ennyi év után magam sem tudom pontosan eldönteni. Már csak azért sem, mert sajnos mint oly sok mást, ezt is elfelejtettem.


2013. augusztus-október

 

 

Menü

 

Weblap készítés ingyen

Asztali nézet