Az evangélium kommentárja 7. rész

 

További bevezető megjegyzések 6.

Az Atya azért jön el emberként Jézus Krisztusban, mert egyszerűen nem akar Istenként betolakodónak mutatkozni, őrizni kívánja az ember abszolút, független és szabad voltát. Egy akar lenni közülünk, hogy ne isteni betolakodóként, hanem emberként szóljon hozzánk. Ez az egyik legjelentősebb momentum, ha az Evangéliumnak leírását és Krisztus személyét megérteni kívánjuk.

Isten nem betolakodóként, hanem emberként jelenik meg, emberként szól hozzánk és továbbra is meghagyja azon méltóságunk, hogy szabadon és mi magunk döntsünk személyének és tanításának, vagyis a valódi létrend megvalósításának kérdéséről. Az Atya Krisztusban bemutatja az ember normál, igaz és hiteles alakját, formáját, látványát, de betolakodó nem lévén, meghagyja nekünk az őt való látás, és hasonulás illetve nem látás és nem hasonulás lehetőségét.

A létező az istenivel való találkozásában is abszolút, független és szabad maradhat, ám az isteni felismerésével értesülhet létezése valós és helyes módjáról. Arról, hogy belássa, létezése bár abszolút, független és szabad így abszolút az övé, ám önrendelkezése nem jogosítja fel arra, hogy létezését önmagában élje le, hogy létezését birtokba vegye. Az isteni ajánlat szerint az élet, a létezés akkor igazi, ha arról – ajándék-volta miatt – lemondunk, s átadjuk azt a létrehívónak, akiről azonban tudjuk, hogy a létezőben él. Így a létezést nem megtartani, hanem szétosztani kell, utánozva Létrehívónk örök önátadó aktusát. A létező valódi, egész, teljes, objektív létezése csak annak odaadása árán valósul meg. Csak úgy, ha utánozza azt az egyetlen örök isteni aktust, ami az istenség egyetlen igazán meghatározó definíciója.

A létrehívó létét a létezőknek adja, hogy azoknak ezáltal életük legyen, Ugyanolyan életük mint neki. Abszolút, objektív, független és szabad. Ám maga az aktus a lényeg. A létezés önmagában semmit sem ér, a létezés önmagában semmi, a lényege, esszenciája, annak odaadásában rejlik. A létezés csak akkor lehet teljes, ha arról lemondva odaajándékozzuk azt. Ezt csak abban az esetben lehetséges, az ajándékban kapott létezést nem vesszük magukra, nem kötjük meg, nem kötjük magunkhoz, hanem azon úrrá leszünk, hogy ne a létezés fogjon minket - ne létezésünk foglyai legyünk - hanem mi fogjuk a létezést, hogy e kézbevétel által, el tudjuk osztani azt, a létezők között. A lényeg, a létezés szétosztásának, visszaajándékozásának aktusában van. Ez az örök isteni aktus élteti a létrehívottakat.

Bár maga a Lét birtokolja, vagy birtokolhatná az önnön létét, ám ezt mégsem teszi, hanem öröklétét szétosztja, hogy így a létezőknek létük legyen, s ez a lét örök legyen. A Lét odaadja teljes valóját, a Lét nincs is többé, hanem átlényegül, s a létezőkben jelenik meg úgy, hogy azoknak abszolút, független, szabad és örök életük lesz. Ez az aktus az istenség belső lényege, ez teszi őt azzá, ami. Ha megtartaná önnön létét, a létezőknek nem lehetne életük. Ha csak részben adná oda magát, a létezők nem lehetnének ugyanolyanok, mint létrehívójuk: abszolút, szabad, független és örök létezők. Ezért minden létező a legteljesebb mértékben hasonlít létrehozójához, hisz abból van. A létezők igazi méltósága abból fakad, hogy a létrehívó teljes valóját adja oda teremtményeinek, így azzal az abszolútsággal, függetlenséggel, szabadsággal és örök létezéssel bírnak, ami ugyanolyanná teszi őket, mint a létrehívó. Egy különbség van csupán: a létrehívó antológiailag előzi meg létrehívottakat. Bár e létezők abszolútak, függetlenek és szabadok, létüket a létrehívó hozta létre, így létüket neki köszönhetik. Ezért létezésük – bár most már ugyanolyanok mint létrehívójuk – ajándék, mert a létrehívó nélkül nem lennének.

A létezés ajándék volta igen fontos szempont a létező élete kapcsán. A létrehívó bár rendelkezik és birtokolja önnön létét, mégis teljes egészében lemarad arról, hogy a létezőkben éljen, s így nekik a létezés megadassék. A létezőknek is ugyanezt kell tenniük, hisz az ajándékba kapott létezés valójában nem az övék, hanem a létrehívóé – bár ő lemond erről. A létezés így senkié és mindenkié. Senkié sem igazán, mert senki sem birtokolhatja – ahogy az istenség sem teszi – és mindenié, hisz a létrehívó önnön valóját létrehívottjainak osztja szét. Senkié és mindenkié. Mert az Élet belső magva az az örök aktus, amelyben minden létező – még maga a Létrehívó is – lemond a létezésről, hogy azt másoknak odaadja. Önálló létezés valójában és objektív módon nincs is. Csak az arról való lemondás igaz. Csak maga az aktus valós. Ez éltet mindent.

 

2013. június 26.