Hűtlen

 

nem tudom mire vagyok.
ismerem a hűtlenség titkát,
mely miatt a mennyország üres
tudom mi vagyok,
hűtlen vagyok.
vágy vagyok.
nem tudok úrrá lenni magam-magamon.
százszor és ezerszer is meghalok,
egész lényemmel vagyok itt
értem az ég titkát,
de várhat a mennyország,
mert eljutni nem tudok hozzá,
és hozzád sem.
mit mondhatnék?
a napfény egy sugára elmesélne mindent,
ha lenne rá fülünk,
s nekem van rá, jaj, belefájdul minden porcikám
de ettől még a világ üres,
s én nem tudom elmondani neked.
a kereszt s az odaát vár,
de a potenciál kevés,
a meséket unos-untalan ismétlem,
s nem értem... nem segítenek,
a kiszáradt betűk és formulák,
semmitmondóak,
s nem váltanak meg engem.
a régiek elhamvadnak, s én ki minden vagyok,
te vagyok, és mi vagyunk, együtt mindannyian,
lakomára képtelen éhes szomjas lelkek,
és itt és most, a múltban és a jövőben is,
minden lélek izzik-izzik,
a maga kohójában ég, s talán majd egyszer elég,
de jaj, mikor lesz az, mikor ég ki belőlünk mind az mi
aljas, kicsinyes,
hűtlen,
a betűkben
nincs megvilágosodás.
a káprázat korában, s a szobában, a lámpa félhomályában
csak ott látszik arcunk, mely most ilyen:
csüggedt, semmitmondó, üres.
a perc nem létezik, a nyugtalanság gyötör,
s a gyönyör soha nem jő el, a megváltás várat magára.
a tányér üres, az asztalnál ugyan van még hely
de én képtelen vagyok, nem tudok asztalhoz ülni,
kereszt, kard és kígyó bennem feszül,
de a keresztre nem vetül
pillantásom,
túl fényes, éget,
Krisztus kiált,
én elfordulok,
ne uram,
én nem tudok, még nem tudok...
ezernyi vágy vagyok.

Hűtlen vagyok.
mindörökkön.

 

 

2011. június