Az Evangéliumok kommentárja 10. rész

További bevezető megjegyzések 9.

 

Mi a kulcsa tehát annak a zárnak, ami a létezést megoldja, vagy zűrzavarossá és elviselhetetlenné teszi?

A következő kérdésre adott válasz. Enyém vagy nem az enyém? Mennyire érzem magaménak? Birtokba veszem-e, vagy sem? Bekebelezem, vagy létezni hagyatok általa? Ezek azok a kérdések, amely a létezés megtartásával vagy odaadásával kapcsolatban megfogalmazhatunk. Az „ez az enyém” bűnéből keletkezik minden egyéb bűn és baj. E bűn szüli a zavarodottságot, s azt az igen komoly problémakört, amitől a létező képtelen lemondani a számára előnyösnek vélt bárminemű privilégiumról. A legapróbb, leghétköznapibb előnyöktől a létezésének egészét érintő komolyabbakig. Ezek persze szorosan összekapcsolódnak, az apróbbak mindig egyenértékűek és együtt járnak a nagyobbak létrejöttével.

Az istenség önmaga létezéséről dönt, s a létrehívott létező is ugyanezt teszi. Az istenség a határtalan, végtelen, megmérhetetlen, befoghatatlan önnön létét veszi górcső alá, s e kérdéseket önmagának teszi fel. A létrehívott létező ugyanezt. Önnön létezésem – kérdezi az istenség – enyém vagy sem? Ha az enyém, másnak oda nem adom, meg nem mutatom, eldugom, elrejtem, véka alá teszem, ne hogy bárki is meglássa, mert ez az enyém, s ha meglátják még megtetszik neki és el akarják tőlem venni.

Ha azonban – Szól az Isten - nem sajátomként tekintem és kezelem, akkor a bajok egy csapásra megoldódnak. Hogyan? Mert létezésem, önnön határtalan, végtelen és megmérhetetlen létem szétosztom, másnak odaadom, megmutatom, közszemlére teszem, s ekképp és ezért is egyben, létem egészével létezőt hívok létre, önnön létem egészen odaadom neki, had lássa, had élvezze, egészen részesüljön benne, odaadom, s nem kell már féltenem, nem lesz többé az enyém, így megszűnik minden baj, ami abból fakadna, ha megtartanám magamnak. S azért is adom oda bátran, mert a határtalan, végtelen, megmérhetetlen létezést úgy sem tudja bekebelezni, birtokba venni, megtartani, mert képtelenség. S bár megpróbálja majd tudom, de az „ez az enyém” bűne úgy sem fog maradéktalanul működni benne, ezért végül felismeri és belátja, hogy mást nem is tehet vele, csak ugyanazt amit én. Mást nem, mert az kudarc lesz. Belátja majd: csak a létezés szétosztásának aktusa alkalmazható, ez az egyetlen valódi módszer, minden más egyébként is csődbe jut.

Ím az isteni akarat és előrelátás, íme az isteni tapasztalat is a tapasztalatból fakadó alkalmazás. Elengedni, szétosztani, odaadni, mert ha az ellenkezőjét teszem abból vad önzés, mohó vágy, féltékeny kapzsiság, kizsákmányolás, eszelős féltékenység és félelem és soha ki nem elégülés keletkezik. Az informális erők ekkor helyeződnek át a megnyilvánulás világába, s elkezdik káros és zűrzavart okozó tevékenységüket.

Az Atyát és az ember valódi alakját bemutató Krisztus arról ad tanúságot, hogy az ember miként oldhatja fel önmagában dúló feszültségeit, melyek az „ez az enyém” ősbűnéből fakadnak. Arról ad példát, miként lehet az emberi életből száműzni azon erőket, melyekből önzés, kapzsiság, mohó vágy és soha ki nem elégülés keletkezik. Tanúskodik arról is, hogy magánüdv nincs, a magánüdv vágya is az „ez az enyém” bűnéből fakad, így egyéni boldogság, magánboldogság nincs. Még maga az üdv sem az enyém, ha mások üdve még nem teljesedik be. A magam boldogsága és boldogságvágya hamis, amíg van egy akárcsak egy, aki nem boldog. Az élet úgy van megszerkesztve, hogy aki létezését odaadja, az találja meg igazán. Aki a létezés teljességét viszont-ajándékozza az megkap mindent, hisz csak az kaphat meg mindent, aki nem akarja azt birtokolni – hisz azt egyébként sem lehet.

Bár az ember létezése abszolút, független, szuverén és szabad, mégis a Létrehívóból van. A Létrehívó átlényegülése létezőket szül, kik bár abszolútak, függetlenek és szabadok, a létrehívói létben élnek, egészen abból vannak. A létezést így elfogadni lehet, birtokolni nem, hisz nem a miénk, bár mégis megkaptuk azt. Az ember létezésében betöltött helye és állapota attól függ, hogy a létezést elfogadja-e és felajánlja, vagy bekebelezi és birtokba veszi. E különbség releváns létállapotbeli differenciát eredményez. Az ember adott létállapota attól függ, hogy önnön létével mihez kezd az ember. A differencia abból adódik, hogy a létezést a létező mennyire zsákmányolja ki, mennyire tekinti magáénak, vagyis mennyire lesz önös és önző élete. Az „ez az enyém” bűnét fel kell oldani, e bűntől meg kell szabadulni, méghozzá úgy hogy az előjelet megváltoztatom. „Ez nem az enyém.” Élvezhetem, de nem enyém. Létezem benne, általa, és vele, de nem az enyém, bár a Létrehívó nekem ajándékozta.

De még tovább kell menni. A valóság ugyanis sosem egyik vagy másik póluson keresendő, hanem mindig középen. Mert a létezés ugyan nem az enyém, de mégis az enyém, nem az enyém mert nem énáltalam van, hanem a Létrehívó által keletkezett. Enyém, de mégsem az enyém. Nem az enyém, de mégis az enyém. Akként az enyém igazán, ha nem érzem magaménak. Ekként jön létre az idilli, eredeti állapot, melyből önzés, kapzsiság, mohóság és vágy már nem táplálkozhatik, hisz a létező felismerte, hogy a létezés egyetlen aktusa az ajándékként elfogadott lét szétosztása.

 

2013. július 13.