Az Evangéliumok kommentárja 18. rész

További bevezető megjegyzések 17.

Krisztus feltámadásával kapcsolatban a következőket kell feljegyeznünk. Krisztus az Atya fia és Krisztus az Ember fia élete áldozatával, élete odaadásával egészen addig ment, hogy felajánlva magát, kiszolgáltatta önmagát nekünk. Ez az Atya szerető és végletekig menő aktusa, s ez egyben az Emberfia aktusa is. Az Emberé aki ugyanazt az aktust gyakorolja mint amit az Atya. E kiszolgáltatottság maga az isteni kegyelem, maga az isteni türelmesség. Az istenség teljes önátadó szeretete, mely egészen kiszolgáltatja magát, hogy nekünk életünk legyen. Krisztus a kereszten való kiszolgáltatottságával azt az aktust mutatja be, mellyel az istenség - nagy szeretetében - szabad létezést ad az embernek, azt a szabadságot, mellyel önálló és akár az istenséget háta mögött hagyó élettevékenységet is élhet, mely az istenségtől akár – bizonyos értelemben – el is szakadhat, önálló létformát és létmódot kialakítva magának. Az istenség kiszolgáltatott lett, hogy az embernek olyan élete legyen amilyet szeretne. Nos ilyen nagy az isteni szeretet. Ám amennyiben a létező istenhasonlóságú életet kíván élni, ugyanazt az aktust kell megvalósítania, mint amit Isten is tesz. Így űzi a nem-létbe infernális erőit. Ha ezt teszi, megszabadul, ha ezt teszi, Isten testvére és társa lesz, hogy életére valódi megoldást találjon. Azonban választhat önmegvalósító öncélú, öntápláló, énközpontú életet, független és önálló létmódot, ennek magára és másokra is káros következményeivel. Ma ennek látjuk burjánzását, elszabadulását és rákszerű terjedését.
A feltámadás tartalma szerint több dologra mutat rá. Egyrészt arra, hogy az élet a test fizikai halálával nem fejeződik be, nem semmisül meg. A halál – bár innen megsemmisülésnek látszik – nem más, mint átváltozás (nem átlényegülés, csak átváltozás, e fogalmak között különbséget kell tennünk). Átváltozás, új formula felvétele, új test magunkra öltése. A halál változás, és nem megsemmisülés. Az abszolút létező nem szűnik meg, csupán átváltozik, hogy folytassa átlényegülését (nem átváltozását), ami létezésének lényegi feladata. A halál átöltözködés, újabb és újabb esély arra, hogy egyre inkább gyakorolhassuk az isteni örök létaktust, a létezés egyetlen megoldását. A halálban örök és abszolút személyünk nem szűnik meg, csupán levetjük azt az ént, amit az adott életben csökönyösen és módszeresen kiszolgálni próbáltunk. Az örök ember bennünk, ki valódi mivoltunk, meg nem szűnik soha.
Az átlényegülést az ember nem a halálban éli meg, tehát nem passzív módon részesül benne. Az ember átlényegülését életében végzi – ha végzi. Az átlényegülés színtere az élet. „Nem én élek már, hanem Ő él bennem”, vagyis az Ő gyakorlatát végzem – nos ennek megvalósulását csak az életben lehet gyakorolni. Nem is lehet másutt. S nincs is más, csak az élet. A realizáció a legfontosabb.
Az élet eredeti szövete bennünk hasadt szét. Rongáltságunkat magunknak köszönhetjük. Feladatunk az eredeti rend és az istenség tervének helyreállítása önmagunkban. Kudarc, ha életünket nem tudtuk kissé elengedni, feloldani, kudarc, ha csak énünk kiszolgálásával törődtünk, kudarc, ha dicsfényben, elismerésben és sikerben kívántunk részesülni, kudarc, ha magunkat mindig előrébb próbáltuk juttatni, mint másokat, kudarc, ha másokon élősködtünk, kudarc, ha bántottunk, ha fájdalmat okoztunk, kudarc, ha nem próbáltuk az istenség titkát kifürkészni, kudarc, ha életünket nem próbáltuk megoldani. Feloldani, elengedni és odaadni.
De az istenség öröklétben tartó kegyelme és meg nem szűnő türelme – mije mása is lehetne – újabb és újabb lehetőséget ád, hogy átlényegülésünk megtörténhessen. Nyilván való tehát a magamért és másokért érzett felelősség, s ennek realizálása. Minden élet, mely a fent felsorolt és ahhoz kapcsolódó bajokat orvosolni próbálja, sikerült élet, hisz az átlényegülés életfeladatát – legalább részben – megvalósította.
Aki pedig felismerte létének valódi értelmét és feladatát – miszerint létezését szét kell osztania, hogy másoknak ezáltal életük legyen – mindig visszatér, az életet, a szenvedést, és a halált vállalva, hogy élete odaadásával – vagyis elvesztésével – másokat az Életre vezessen (Életre segítsen).
Krisztus feltámadásával kapcsolatban – második megjegyzésként – el kell mondanunk, a következőket. Krisztus feltámadott testének tulajdonságai különböznek a mi testünkétől. Krisztus feltámadása, az Életre való feltámadást jelenti, s ez az Istenember esetében továbbá azt is, hogy Krisztus az isteni, vagyis – istenfiúsági - életre támad föl. Az ő feltámadott teste az újjászületett test, az átlényegült test, maga a szellemi test, a megváltott test.
Ez a test különbözik attól a testtől, amelyben az ember újra és újra megtestesül. E test levetkőzte azokat a kötöttségeket, melyeket anyagi létezésünkben viselünk. E test bemutatja, hogy a világ áttetsző, e test bemutatja, hogy a világ is szellemi eredetű, s lényegileg az is, e test bemutatja, hogy valódi, megváltott és feltámadott testünk valódi szellem-lélek-test. Az ember teste szellemből és lélekből áll eredetileg. Ma a test dominál, s már-már azt sem értjük, mi is voltaképp a másik kettő. A feltámadott, megváltott test örök lényünk valódi alakját mutatja be, mely múlhatatlan és romolhatatlan. E test az ember valódi formája-alakja-szelleme.
Krisztus az ember archetípusa, vagyis az az alakja és formája, amilyenné az embernek válnia kell. Isten azért jött emberként közénk, hogy ezt Krisztusban közölje velünk. Ezért lett Isten ember. Emberré lett, hogy emberként szóljon, emberként cselekedjen, emberként veszítse el ismét életét, hogy nekünk életet adjon, hogy emberként értesse meg velünk emberségünk feladatát. Magán mutatta be a megoldást. Emberként jött, hogy úgy, mint ő, emberként elveszítsük önmagunkat, hogy Isten éljen bennünk, Isten Igéje, ami egyenlő az ő életgyakorlatával. Az Ige – mert ige - egyenlő a cselekedettel. Isten szeretete és kegyelme valóban végtelen, ám el kell veszítenünk életünket, hogy megtalálhassuk azt.

2013. szeptember 3.