Az alkotás

Az alkotás az alkotó műve, eredménye, teremtménye. De micsoda kevélység erőlködni azon, hogy kisajtoljunk magunkból olyasvalamit, mit nem érezhetünk igazán magunkénak, mert nem belőlünk születik, mert csupán tetszelgésünket és hiúságunkat próbálja nyilvánosságra kerülésével táplálni.
Az erőlködés nem sajátja a természetnek. A természet nem erőlködve és küszködve alkot, hanem nyugalmasan, derűsen és időtlenül. Nem próbál olyat alkotni, mely idegen tőle. Önmagát adja. Mint a fa, mely rügyezik, virágzik, levelet hajt, termést ád, majd lassan, észrevétlenül levetkezik, hogy aztán a nagy pihenés után, újra megszülje önmagát. Vagy mint a folyó, ami előbújik a föld gyomrából, s a tengernek adja magát, hogy aztán a víz körforgása révén újra patakká, folyóvá és tengerré váljék. Nem ad mást, mint önmagát. Nem készít semmi olyat, ami ne önmaga mása lenne. Nem erőlködik, s nem tesz olyat, amivel többé akarna válni, mint aminek eredetileg megszületett. Próbálja életét egyenlőségjellé tenni. Táplálja magát, hogy létezni tudjon, de amint lehet, azon mód, s úgy ahogy teheti, visszaadja azt, hogy élete egyenletének mindkét oldala egyenlőségbe kerüljék. A lenni és nem lenni közt létezik. Vigyáz rá, hogy át ne billenjen egyik, vagy másik oldalra: túlságosan élni is veszélyes mutatvány, nem lenni pedig magával a megfutamodással egyenlő.
Az alkotó sem erőlködhet alkotásán, így az író sem művén. Vigyázni kell, ne szülessen tollából olyan, mi tőle idegen, s amivel nem tud igazán és teljes egészében azonosulni. Nem hazudhat sem önmagának sem másnak, sem önmagáról sem másról. Nem állhat egyéni érdekei okán sem egyik, sem a másikra oldalra. Az igazság sem itt vagy ott áll. Hanem a helyén.
Az alkotó ne kívánjon megváltoztatni bármit is, ne kívánjon átváltoztatni bárkit is, hagyja, hogy az arra érdemesek változtassanak maguk. Ha kell. Az alkotó, s így az író is legfeljebb figyelmeztető és útbaigazító táblákat állíthat, olyan helyekre, ahol útelágazások vannak, vagy oda, ahol nemzetének, emberiségének esélye lehet az ég felé emelkedő lajtorján följebb lépnie. E létrán egyesével lehet feljebb jutni. Csak egyesével. Ha kettesével halad, elfáradhat, elgyengülhet, s esetleg le is eshet róla.
Ám a hangsúly mégsem az írón és művén, az alkotón s annak bármiféle alkotásán van. Egyre kevesebben néznek fel ugyanis az útbaigazító jelzőtáblákra. Lehet, hogy változik az ember, s útbaigazítás nélkül akar új életet és újabb sikereket elérni. Azonban útbaigazítás nélkül ez nem megy. Nem lehet eltörölni ugyanis az ember igazi hivatását. Nem lehet kiirtani belőle, nem lehet sterilizálni, mert e hivatás nem e világból való.
Aggodalomra sincs semmi ok. Az élet ölelése, várakozása, türelme és időtlen ideje úgyis megoldja azt, amire most még látszólag képtelenek vagyunk, akár egyénként, akár emberi közösségként is. Az alkotáson sem kell különösebben erőlködni. Mert a lényeg az ember maga, a lényeg az ő befogadóképessége, vagy annak hiánya. Az ember élet-feladata, hogy javítva önmagán, az ég felé nyújtózkodjon – mint a fák – s ne aljasodjék el. Ez az ami mindenkor az emberen múlik, s ezért az alkotás sem lehet több vagy kevesebb, mint ennek elősegítésére tett kísérlet.
Ha persze képes rá az alkotó. Tudom, sokan lemondtak már erről, az ember nem változik – mondják – ilyen volt és ilyen is marad, ameddig él, s ameddig ennek a Földnek a lakója. Túl kényelmes és kicsinyes és aljas ahhoz, hogy ennél többet elérjen. Ám ez az álláspont a beletörődés és a könnyebb út álláspontja. Én hiszek abban, hogy az ember képes változtatni sorsán, életén. Ha kell. Ehhez azonban az útbaigazító jelzőtáblákat figyelembe kell venni. De mint az alkotáson, vagy az írásművön, ezen sem szabad különösebben erőlködni. A látványos változás, a pálfordulás igen ritka esemény. A lassú, de biztos változás előnyösebb és maradandóbb lehet.
A mai modern időkig minden leírattatott már, mit az embernek ismernie és tudnia kell, hivatása is leírva vagyon, elérhető is. Az írónak vagy az alkotónak csak az erre való emlékezetet kell életben tartania. Ez a feladata.
Az alkotás manapság sokszor a „haljunk bele a szépségbe és a látványba” címet viseli. Nem hivatását gyakorolja, hanem csupán szórakozást és kulturális élvezeteket kíván nyújtani. Öncélú. A média, a telekommunikációs csatornák, a sajtó, a vizuális szórakoztató és tájékoztató felületek pedig a lovat adják az ilyen típusú – öncélú és önkielégülést szolgáló – ál-kultúráltság elterjedése alá, pedig ezen felületek segítségével öntudatára és igazi feladatára ébreszthetnék az embert. Ezt azonban cinikus és aljas módon mégsem teszik, a tömegkultúra felszínessége és hamis irányultsága káoszt és zűrzavart okozhat, s ezt jobb fenntartani, mint rendet teremteni. Mert a teremtés mindig áldozatot és összeszedettséget kíván.
Keressük meg az igazi alkotást, mélázzunk felette, majd dobjuk sutba az egészet, és kezdjünk el élni. Élni, mint a folyó, mely medrében fut tova, tudva hogy aztán a tengernek adja magát, élni mint a szél, mely ott fújdogál, ahol ő akar, élni szabadon, mint a madár, élni, mint a fák, lassan, kimérten, erőlködés nélkül, élni úgy, hogy az élet végül kiegyenlítődjék, s ezzel annak végső egyenlete megoldódjék.

2013. július 20.