A realizálódás megfordítása

Ha az ember nem kíván, nem akar, nem áhítozik ismételten realizálódni (ami egyenlő az objektivizációval és a definiálódással), megszabadulhat az élet-forgatagból, amiben újra és újra éppen azért merítkezik meg, mert realizálódni, objektivizálódni, definiálódni kíván. Ez tévútra visz, hiszen hamis inspiráción nyugszik.

Önmagunkért sem realizálódni, sem objektivizálódni, sem definiálódni nem szabd. Az önzés és a hiúság a két legsúlyosabb vétek, mely homlokegyenest ellenkezik az isteni élet önmagáról való lemondásának szeretet-cselekedetével. Hogy ne én létezzek, hanem az, akinek valójában léteznie kéne.

Ez a folyamat az önfeladás, az önmegsemmisülés folyamata (ellentétben az önmegvalósítás hamis és életellenes vágyával), s ez addig tart, míg realizációnkról, objektivizációnkról, definiálódásunkról önkéntesen és tökéletesen le nem mondunk, hogy e kívánalmainknak ne legyünk többé rabjai.

Az Abszolútum, vagyis Isten tudja, hogy nehéz felismerni a létezés megvalósulását lehetővé tévő istenség örök cselekedetét, az élet tökéletes odaadását, és pláne gyakorolni a realizáció, az objektivizáció és a definiálódás kéjes csábításáról való lemondást, mégis megengedi a létezést. Minekünk mégis – ha felismertük a valóságot - ugyanazt kell gyakorolnunk, mint létrehívónknak, ha egyszer ő is ezt teszi.

A Lét maga végül is mindig egyenlő a nullával. Ha nullává válik, akkor kerül igazán egyensúlyba, akkor válik kiegyensúlyozottá. Valahogyan az egyenlet mindkét oldala végül egyensúlyba kerül. Ekkor lesz rend és nyugalom. Ez az állapot a szeretet mindkét félről történő megvalósulása, itt a nullpontban találkozik az önfeladás eredménye, ekkor jön létre a várva várt tökéletes állapot.

Amíg ez nem valósul meg, nem lehet nyugalmas és teljes saját létezésünk sem. Amint felismeri a létezésben lévő az önfeladás jelentőségét, mennybe megy, de onnan visszafordul, hogy életével mindenkinek figyelmébe ajánlja ennek lehetőségét és jelentőségét.

És hogy hogyan lehet lemondani az életről, a létezésről? Mindent el kell engedni! Mindent, még magát az életet is, mindent el kell engedni, hogy ne kössön, ne fogjon, ne szorítson, ne kényszerítsen, ne illessen semmi, hogy ne kényszerüljünk saját magunk által kreált kényszereink kielégítésére. Mindent el kell engedni! A megszabadulásnak ez az ára.

A valódi realizáció, az igazi objektivizáció, a hiteles definiálódás itt kezdődik, itt, ahol megjelenik helyettünk az istenség. Ekkor vétetünk, vagyis ekkor megyünk az égbe, a mustármag ekkor hal el, hogy elkezdhessen növekedni valami nálánál sokkal nagyobb, ami nem ő már, mégis általa realizálódhat, objektivizálódhat, és definiálódhat.

A tökéletes önátadásban teljesedik ki az élet, mindkét fél részéről, az istenség részéről és a mi részünkről is. Bár nem feledhetjük, az istenség jelenleg is és öröktől fogva ezt teszi, ezért enged kívánalmainknak, vagyis annak, hogy a világ legyen. Önmegvalósulásunk vágyát és realizálódását nem tiltja - a szeretet hogyan is tilthatná ezt – bár tudja, e kívánalmunkkal tévútra térünk.

2014. március 21.

.