Az öregkor fénye és bölcselete
Élhetnénk közhelyekkel, de nem tesszük. Mindazonáltal muszáj elmondanunk néhány szót azokról, kiket bár a társadalom már perifériára helyezne, mégis itt élnek közöttünk, s kik talán többet élnek életükből ebben az életszakaszukban, és többet segítenek összességében, mint az úgynevezett aktív emberek.
Mert mi is az öregség? Egy emberi élet utolsó szakasza. Egy emberi élet nyugvópontja. Kiértékelési és összegzési időszak. Élő memorandum. Határmezsgye, költözködési periódus, küszöb közeli állapot. Egy másik életbe való átöltözködés mágikus életszakasza. A kitárulkozás pillanata. Átöltözés egy másik lét-minőségbe, létmódba, vagy egy hasonló felvétele ismét, hogy megváltásunk megvalósulhasson általa.
Ma nem beszélünk az emberi élet küszöbének fontosságáról, az azt közvetlenül megelőző időszakról, az önértékelés fontosságáról és annak közzétételéről. Írók, művészek, tudósok írnak, közzétesznek idős kori önértékelést, összefoglalva munkájuk eredményeit és életük fontosabb, vagy maradandóbb eseményeit. De kik nem írnak, nem alkotnak, azoknak is el kellene mondaniuk életük történetét. Maguk miatt is. Azoknak, akik meghallgatják őket, vagy esetleg írásban, mert az is egyfajta közlésformának tekintendő. Hiányzik a hallgatóság figyelme az idősebbek felé. Hallgatóság nélkül nem sikerülhet a feltárulkozás. Mert elmondani valamit, elmesélni valamit - és ezt segítendő meghallgatni valakit - mindig annak a lehetősége, hogy az igazat mondjuk el. Lehetőség mondom, mert mint minden az életben, ez is lehetőség. E lehetőség az istenség kegyelme. Az igazmondás segít feloldani azt a kényszert, mellyel eltakarjuk magunkat az mindig jelen való igazság elől.
A segítség épp az öregek önértékelése okán kézzelfogható. Az önértékelés ideje ez, a mérlegkészítésé, számadásé, s a konzekvenciák levonásáé. Az élet mindig számot ad önmagáról. Mindig készít mérleget. Még akkor is, ha ezt mi magunk nem végezzük el. Ki elvégzi, könnyít magán. Ki nem, újabb lehetőséget kap. Ezeknek száma Isten dolga. Kiszámítására vállalkozva - gyaníthatóan - határtalan számot kapnánk.
A számadás tehát így vagy úgy, megtörténik. Az önértékelés fontos lenne, de meg nem történtével is bekövetkezik. Az ember élete, mint egy matematikai egyenlet egyik oldala, mindenkor és visszavonhatatlanul viszonyul az egyenlet másik oldalához. Az egyenlet egyik oldalán én vagyok – másik oldalán, ott az a valami, ami maga a viszonyítási alap. Az autentikus valóság. A Lét maga. Az istenség. A Létrehívó. A Mennyei Atya. E két oldal ki kell egyenlítődjék, különben az egyenlet az én oldalamról meg nem oldott marad. S akkor jöhet egy új egyenlet, minek egyik oldala ismét az a valaki lesz, aki most én vagyok, de ki ott egy másik én lesz, a másik oldala pedig újfent a türelmes istenség. De az egyenlet egyszer megoldódik. Biztosan megoldódik. S nekünk könnyű dolgunk, mégpedig azért, mert az egyenlet egyik oldala ismert. Nem, nem a mi oldalunk, az egyenlet ezen oldalát – bármennyire is furcsának tűnhet – sokszor kevésbé látjuk jól. A másikról biztos tudatunk van. Csak felidézését, emlékezetét kell helyreállítanunk. Ám csüggedésre semmi okunk, megismerhető a mi oldalunk is, az „én” oldala, a magamé, de ehhez kellő mértékű önismeret és nagyfokú őszinteség szükséges. S ha felismerjük magunkat, az egyenlet ezen oldala hasonlatos lesz a másik oldalhoz, mert képére és hasonlatosságára teremtetett minket a Létrehívó. Az egyenlet oldalai közé egyenlőség jel kerül. A létezés tiszta matematika, mert a létezés matematikailag is egyenlő a Léttel, a Létrehívó örök aktusával, vagyis az Ő átváltozása által.
Meghallgatni a másik embert, meghallgatni az idősebbet azért különösen fontos, mert az egyes emberi élet impresszióját, hatását, tapasztalatát át kell adni, vagy – felírandó – muszáj lenne átadni arra méltóknak, kiknek kellő bölcsességük és alázatuk mutatkozik e tapasztalatok meghallgatására. Ám természetesen mindenkinek. Nyilvánvalóan ehhez leginkább az a fajta nyitottság kell, mely időt és figyelmet követel meg azoktól, kik erre életükből, értelmükből és figyelmükből áldoznak. E hallgatás hiányzik a világból. A korábban már megfogalmazott megszólíthatóság. Az idősek szeretnének mesélni. S szeretnék, ha történeteik meghallgatásra és értő fülekre találnának. Ha kellő bölcsességű az illető, képes arra, hogy ezek a történetek egyben tanulságos mesékké – igaz mesékké – váljanak. Hisz a hallgatóság sosem a történetre, hanem annak valódi egzisztenciális (vagyis pre-egzisztenciális) hatására vagyis tartalmára kíváncsi. Mindenkor és minden esetben, még ha a közfelfogás másként gondolja is.
Ezen életszakasz, ha az illető igazán bölccsé vált, a mosolygós legyintés időszaka. Az idillikus állapotra való érzékenység stádiuma. Az önfeladás boldog és dicső státusza. A tisztátalanság levetkezése. Az életéhség – mely a bajok fő okozója – csillapul kissé, s épp ez a legfontosabb rögzítendő attitűd, mert az embernek egyedül ezt kell magával vinnie, tovább és tovább. Mert az életéhség köt, fog, húz és ragaszt, s ha ezt oldani tudjuk, ha ezt elengedni tudjuk, nagyon komoly lépést tettünk a megigazulás útján.
Mosolyogva legyinteni az emberi társadalom, s az egyes emberek lihegésére, toporzékolására, ön-ajnározására, féltékenységére, élvhajhászására, félelmeire, és a pszeudoegzisztenciáért való nevetséges és kiábrándító küzdelemre. Mert csak ez a mosolygós legyintés adhat felmentést másoknak és önmagunknak is. E mosolygós legyintés rejt bocsánatot, kelt békét, hordoz megnyugvást és egyben reményt. Ha jól megélt és átélt az élet, az öregkor idillikus lesz, s ez példát adhat azoknak, kik életük felszabadítására törekszenek.
2013. június 14.