Család, életszentség, áldozat és válás

 

Családot választani, vagy tudatosan magányos életet. A férfi apa legyen, a nő anya legyen, vagy mindkettő válassza a hős magányt? Melyik a jobb? Láttunk és látunk mindkét eshetőségre negatív és pozitív kimenetelű példákat. Kalkuttai Teréz Anya egyedül, hősként, a szenvedőkért, a betegekért. Hamvas Béla, egyedül, hősként, az értelem világosságát fenntartani próbálva. De él anonimitásban számtalan apa és anya, kik életüket családjukért, gyerekükért áldozván, tudnak példás és hiteles életet élni.

A család mindig kettőnél több ember. Öncélú és végül lassan felőrlődő az a családnak nevezett intézmény, ahol így vagy úgy, de nem születik gyermek. Mert bár hosszú, s akár halálig tartó intézményesített köteléket ámbár családnak nevezünk, ám e család csonka marad, s végül olyan célok vezérlik majd, melyek idővel megkérdőjelezik saját létjogosultságukat. Ismerünk kivételeket is, kik közösen, áldozatos munkát végeznek másokért, de ez is csak addig üzemel, míg ez a külső magasztos és áldozatot követelő cél és tartalom fennáll. Csak addig. Ha önmagukban maradnak, idővel a kapocs meggyöngül, majd szétfoszlik. A kettes számban maradt család tehát meg kell találja annak módját, hogy ha nem is közös gyerekkel, de valamilyen módon a házasság hármasságnak elérésére törekedjék. A kettőből hárommá kell lenni, lemondva a kettőről, közösen átlényegülve hárommá, vagyis eggyé. De miképp tegyék ezt? Hogyan? A cselekvő aktus a legmegfelelőbb. Cél természetesen az ember. Nem is lehet más. Embereket, betegeket, rászorulókat, időseket, kicsiket, akadályozottakat, fogyatékosokat, egyszóval azokat, kik segítségre szorulnak, őket tevőleges jelenléttel és munkával szolgálni.

A család a kompromisszumok szülője és folytonos hordozója. Önfejű és csökönyös ember ne alapítson családot. Ő menjen felfedezőnek, feltalálónak, vagy hadvezérnek, mártírnak, legyen forradalmár, változtassa meg a világot, legyen Shakespeare, vagy Mahatma Gandhi. De próbálkozó sem lehet az illető. Mert a házasság nem lehet egoizmusunk melegágya, és nem lehet együttélési próbálkozás sem. A család leginkább hűséget és odaadást kíván, folytonos kompromisszumokat, lemondást, áldozatot. A család a másikért vállalt felelősség és fel nem adható - odaadó – folytonos csere cselekedet közössége. Egy egész életen át. Nem három hónapra, nem két évre, nem tizenöt évre, hanem, amíg a halál el nem választ.

S félreértés ne essék. Az aktus a lényeg. Nem maga a történet. Nem az, hogy mi történt 3 hónap alatt, három év alatt, 30 év alatt, s míg minket a halál el nem választott. Nem az események a fontosak. Nem az úgynevezett eredmény. Hanem a család kimondhatatlan belső lényege, mely a történettől független. A családnak végső soron nincs eredménye. Csak egyetlen helyes képlete. S továbbadni sem lehet mást, mint hogy a gyerekkel megértetem, mi a család értelme. S mi a szándékosan választott magány értéke.

Mert mi lehetne a család eredménye? Jó taníttatásban részesíteni a gyerekeket? Kényelmet, anyagi jólétet, biztonságot, önfenntartást, utazásokat, hobbyt, tartalmas vakációt, stb. biztosítani egymásnak? Ez eredménynek nevezhető, kérdezem? Ha igen, akkor a házasság és annak lényege, vagyis tartalma - köztünk szólva - elég szegényes. Mint említettük a családnak nincs eredménye. Ha nincs a fenti felsorolásban példaként néven nevezett célok elérésére tett erőfeszítések halmaza, akkor nincs eredmény sem, s akkor láss csodák, akkor, de csak akkor, a család életre kel. Amíg nem a fenti felsorolások sokasága vezérli a családot, hanem valami olyasmi, ami ezeken túl, ezek mögött, fölött, ezeken belül és körül létezik, akkor a család működésbe kezd. Igazi működésbe. Ennek pedig lényegi aktusa, az isteni örök aktus, a lemondás aktusa. Azaz - és természetesen - a középút megtalálása, hisz mindkét fél lemondásával természetszerűleg együtt jár a legmegfelelőbb közös nevező megtalálása. A hármas szám.

A család a középút. A család a megváltás számát, a hármast őrzi és adja tovább, ahol is – Krisztus szavait mondva – ketten lesznek egy testté, s így számuk a három lesz. Két ember a gyermekben közös. Benne valósulnak meg, az átváltozás által. Életük nem öncélú már, nem magáért, magának való, hanem a hármas számmá lényegül át, s így lesz a kettőből egy test, így valósul meg a hármasság.

A három a megváltás száma. A világgal keletkezett kettes számrendszernek – az ellentéteknek – feloldása, közös nevezőre hozása. Természetesen az ember személyes élete is a az ellentétek feloldására, a pólusok vonzásainak semlegesítésére van hivatva, a család hármassága is ezt a személyes üdvletéteményt kell szolgálja. Az ellentétek oldása, az ellentéteken való felülkerekedés, az ellentétek közös nevezőre való hozása az üdvöt hordozza magában.

Mint tudjuk, a mi országunk nem e világból való. Az Egyből, az Eredetiből kettő lett, így keletkezett a világ. Az Egyet mi törtük ketté, ekkor ellentét keletkezett, vonzás és taszítás jött létre, világosság, sötétség, fény és árnyék, nappal és éjszaka, jó és rossz, igen és nem, kezdet és vég, de ezek mind a kettes szám káprázatai, mert az istenségben minden egy és örök. S a végén az ellentétek feloldásra kerülnek. Kiegyenlítik egymást. A világ végén az ellentétek megoldódnak.

A kettészakadt családok sokasága az önfejű, öntörvényű, csökönyös, és önző emberek tragédiája. Sok esetben csak az egyik fél ostobasága és zavarodottsága okozza a bajt, de ahogy a mindig találó magyar közmondás mondja: mindig kettőn áll a vásár. Ahol a bajt nem sikerül megoldani, ott mindketten – hogy ki mennyire, ezt bízzuk őszinteségükre – hibásak. A kettészakadt család a kettes számban marad, s nem hogy a hármas számot nem tudják megvalósítani, de a kettőben lévő ellentétek még tovább fokozódnak, s igen felerősödnek.

A kettészakadt családban a gyermekek mindig vesztesek, ez sajnos tagadhatatlan. A házassággal létrejött hármasság kettészakad ismét, s a kettészakadás épp a gyermekben, a megváltás számában, a „háromban” szakad szét. A szülők felelőssége pont ezért óriási. Ám, ha a gyerekek értelmét és szívét legalább az egyik fél felnyitja, a gyerekek egyet tanulhatnak mindebből: ezt muszáj lesz nekem valamiféleképpen elkerülnöm.

 

2013. június 27.