Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre

 

Nem lehet eléggé nagy hangsúlyt fektetni e mondatra. E mondat Krisztustól hangzik el az utolsó vacsorán, annak is a legmeghatározóbb részénél. Lehetséges, hogy nem vagyok elég tájékozott, de ez a mondat, s ennek értelme az eddigi evangéliumi-értelmezések folyamán minduntalan periférián maradt. Pedig véleményem szerint épp ez a mondat a leglényegesebb. E mondat érteti meg velünk emberlétünk egyetlen lehetséges és hiteles élet-gyakorlatának módját és mikéntjét.

Egy valamit rögtön tisztázzunk: utánozni, másolni és gyakorolni a Létrehívó, a Létező lét-aktusát érdemes csak. Szerintem mást nem, tegye mindenki szívére a kezét: nem de bár mégiscsak ez a legmegfelelőbb? A leghitelesebb? A legélhetőbb? A leginkább alkalmazhatóbb? Effektív, autentikus, valódi és igazi lét-aktust a Létező, a Létrehívó produkál, hiszen belőle Van, és belőle fogan az Élet. Ezért az Ő lét-aktusa a legigazabb.

Hogyan lehetséges utánozni, másolni és realizálni az isteni aktust? Hol, milyen eszközökkel, milyen fórumon, kinél, hogyan lehet rátalálni erre? Bár sokan azt mondják az univerzumon innen, saját szegényes fogalom-tárunkkal, és emberi mércéinkkel nem lehet a Létezőt meghatározni és lét-aktusáról bármit is megtudni, én mégis azt mondom, lehetséges. Egyetlen mód mégiscsak van. Az Evangélisták az általuk írt evangéliumokban mutatják be azt az embert, akiről Isten fiaként beszélnek. Ő az az ember, akit egyedül kérdezhetünk, ha e felől érdeklődünk. Látta őt, érintkezett vele az a 12, illetve 72, illetve sok ezer akkori ember, aki személyesen találkozott vele. Ez az ember Jézus Krisztus. Ő - azt gondolom - azért élt, hogy magán az isteni létaktust, az isteni lét-gyakorlatot bemutassa nekünk. Nekünk! Ezt fontos hangsúlyozni, mert emberként, kifejezetten értünk és előttünk tette ezt.

Mi egyelőre, vagy talán örökké emberek vagyunk, s leszünk, itt e földön bizonyosan, ezért a Krisztus által elénk élt isteni lét-aktust megpróbálhatjuk emberlétünkbe adoptálni. Az adoptálás azért lehetséges, mert az ember Krisztus önmagán bemutatta ezt. Ő az, aki az istenséget, s annak örök-cselekedetét önmagán alkalmazta, ezzel példát és esélyt adva, hogy mi is ezt tegyük. Éppen ezt közli Krisztus az utolsó vacsora termében, ahol is, a kenyér és a bor szétosztása után felszólítja tanítványait és ezzel együtt természetesen minden embert: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (vagy máshol: ezt cselekedjétek rám emlékezve).

De mi is az isteni aktus, s hogyan utánozható? Az isteni lét-gyakorlat megfogalmazását Krisztus különböző formában teszi meg azalatt a 3 év alatt, amit tanítványaival tölt. Az evangéliumok lejegyzik ezeket, tudunk róluk, találkozunk velük. Néhány megfogalmazást citálok:

„Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki elemben elveszíti életét, megtalálja azt.”„Senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért." „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért."

Nos a teljesség igénye nélkül e három idézet jól megjeleníti mi is pontosan az isteni aktus lényege. Krisztus egész tanítása és életének egésze ezen alapul. Fontos, hogy szó és tett egy legyen, akkor beszélhetünk hitelességről. Krisztus tanítása és élete pontosan fedik egymást. Ezért hitelesek szavai, ezért hiteles ő maga, s ezért hihető, s nem csak hihető, megérthető és felismerhető rajta az isteni-létaktus gyakorlata, másolása, utánzása, vagyis az autentikus emberi-élet végrehajtása. Az utolsó vacsorán pedig, amikor az isteni titkot a kenyér és a bor szétosztásában és önmaga feláldozásában elénk tárja, amikor is az isteni-élet odaadását és szétosztását (vagyis az isteni örök aktust) megérteti velünk, rögtön hozzáteszi: ezt cselekedjétek rám emlékezve. Ez tehát különösen fontos, mégpedig azért, mert e mondat közvetlen követi az Eucharisztia felmutatását. Különösen fontos azért is, mert itt van elásva a csatabárd, itt, ezen a ponton lehet realizálni magunkon Krisztust magát is. Azt a valódi és hiteles embert, aki valóban és hitelesen bemutatta magán az Istent s annak lét-aktusát.

Mi is ez a titok? Krisztus tanítása, az utolsó vacsora és egész élete egyértelműen rámutat erre. Az élet odaadásáról, szétosztásáról illetve a megváltásról van szó. Isten, hogy a létezés bekövetkezhessen, egészen szétosztja önmagát, hogy önnön éltetése helyett, azzal minket éltessen. Minden mi létezik, belőle van. A létezés, minden létező és lehetséges létező szubsztanciája, belső és külső lényege ő. Ez egészen egyértelmű. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy Isten nincs sehol, nem találjuk, mi mégis létezünk. Furcsa disszonancia, mégis sokak számára talán érthető. Isten egyúttal épp az élet szétosztása okán a megváltást is valóságossá és kézzelfoghatóvá teszi, mégpedig úgy és azért, mert lemond igazságszolgáltatói, bíráskodás jogáról. Ez ugyanis maga a megbocsátás. Az ember ezzel él együtt. Ezzel él, még ha nem is akarja hinni, tudni, még ha szigorúan el is zárkózik ezektől, s ha el is felejti ezeket. Isten élete tehát itt van, bennünk és körülöttünk, mindenben és mindenkiben. Istenből vagyunk, mert létezünk. A Lét létrehozza a létezést, s most már az ő maga.

És? – mondhatjuk magunkban. És?... Mi is ennek a következménye? Szerintem világos, világosabb, mint a nap. Ha egyszer Isten itt van, bennünk, körülöttünk, mindenkiben mindenhol, vagyis nem körülírható formában, nem valahol, hanem itt a világban, akkor a labda a mi oldalunkon pattog. De miért is? Azért mert Isten az élet szétosztásával és azzal, hogy ítélkezési jogáról lemond, kezünkbe adja mindezeket. Egészen szabadon rendelkezünk most már az élettel. Isten kezünkbe adta azt. Ám azért, hogy mégse hagyjon kétségek közt, útmutatásként elmond valamit. Egyetlen mondatot. A legfontosabb mondatot. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Isten kezünkbe adja a szabadságot, de a lehetőséget is, hogy az életre olyan megoldást adjunk, amit ő is gyakorol. Lehet máshogy is, de kérdés, hogy érdemes és szabad-e?

Ebből következik, hogy mi vagyunk egymás szabadítói, megváltói, mi gyakorolhatjuk – ahogyan a Létező is – az élet odaadását, a megbocsátást, vagyis a szeretet. A szeretetet, melyet Isten önmagával egészen odaadott nekünk.

S hogy Isten tartogat-e számunkra valamit? Valószínű, igen, illetve talán mi tartogatunk egymásnak valamit. Valamit, amit Isten útmutatásával (ezt cselekedjétek az én emlékezetemre) mi készítünk, hisz erre lehetőséget kaptunk. Ebben közel sem érdem alapján fogunk részesedni. A készítéséhez mindenki kell, és akkor lesz teljes, ha nem lesz olyan, aki ne azt készítené. Ez az állapot az Isten országa.

 

2014. augusztus 8.