Kedély

A kedély, akár egy tükörsima tótükör, olyan legyen, akár baj ér, akár öröm. Ennél nincs fontosabb. Mert nem vagyunk ezek vagy azok, ilyenek, vagy olyanok, nem vagyunk semmilyenek. Átesünk, igen átesünk a legyünk ezek, vagy azok, ilyenek vagy olyanok buktatóin, de bennünk a határtalan él, az elmondhatatlan, a felfoghatatlan, ezért nem vagyunk semmilyenek. Vagyunk, akik vagyunk. Belépünk az időbe, majd onnan kilépünk, belépünk a történetbe, majd onnan kilépünk, belépünk a változóba, majd onnan kilépünk. Nincs különösebb fogódzó, legfeljebb annyi, hogy létezünk. Ám ez sokkal több, mint amennyit el tudunk képzelni. Nem jöttünk sehonnan, nem megyünk sehová, nincs történet, nincs változó, nincs semmi. S valahogyan mégis e semmi, többi mint bármi, amit képzeletünk elbírni képes. Az aggódás felesleges dolog. A várakozás felesleges dolog. A vágy felesleged dolog. A csüggedés felesleges dolog. Minden mindig, mindenkoron, mindenhol, minden időben, minden eseményben az öröklétben folyik, ha folyik egyáltalán. Inkább ácsorog, mélázik, s derül önmaga szórakozottságán. Nem kell sietnie, nincs miért. Nem kell erőlködnie, nincs miért. Nem kell rágódnia, nincs miért. Múlton és jövőn pláne, mert az nincs is. Ha mégis gondolja, rögtön mosolyra húzza a száját, megcsóválja a fejét és azt mondja, micsoda szamár vagyok. Kiüresedik. Levetkőz mindent, és derűt sugároz. Nem, nem is sugároz. Derűből van. A semmi, akkor valami, és ha valami akkor semmi, de egyik sem, mert sem ez, sem az, semmi sem. Mosolyog önmagán. Majd amije van, ezt a semmiséget, ezt a kis valamit szétosztja, s újra mosolyog és derűs és nyugodt. Nem ügyel semmire, csak a mosolyra és a derűre. Nincs is mása, s csak egyet kíván, lássák, hogy mosolyog és derült. Nem is lehet másképp. Nincs is más. Hisz ezt a kis semmiséget mindig lehet gyakorolni, hisz nem áll semmiből. Ez az alapanyaga. A semmi, ami valami egy kicsit, de leginkább semmiség. Nem akarja megértetni magát. Nem akar semmit. Hiszen az örökkévalóság kigyomlálta ezt belőle. És mindenkiből. Mibelőlünk is. Őt nem lehet sarokba szorítani, falhoz állítani, kivallatni, nem tudsz meg felőle semmit. Erre nagy gondot fektet, olyan nagyot, hogy az már majdnem egyenlő a semmivel. Ő nem mondja el, nem rajzolja föl, nem írja le, nem teszi közzé. Illetve mégis talán kissé igen. De oly bámulatos ártatlansággal, eleganciával, pátosszal amilyennel csak lehet. Nem tolakodó, és nem is keresi a maga igazát. Ha mindenki a maga igazát szeretné, abból nagy baj lenne, s talán van is. Ő csak lézeng és leül és feláll, ácsorog és nem gondol semmire. A gondolat gondokat szül, ezért vagy megvalósul az, így vagy úgy, s akkor nem lesz többé az, vagy gond marad. De ő erre csak legyint. Inkább marad derült és... mosolyog. Nincsenek benne elvárások, miért is lennének. Erre is az örökkévalóság tanította. Nincs benne düh, hogy mások így meg úgy. Nincs benne indulat, hogy mások miért nem így meg úgy. Ez nem vezetne semmire, jót nem szülne, s csak magát zaklatná vele. Tudja jól. Ő él. Ez az elmondhatatlan érzés mindent felülír benne. Ezért sokan féltékenykednek rá. Mit tud ez, hogy ilyen jó dolga van, mit tud ez, hogy semmi gondja nincs, mit tud ez, hogy semmi dolga nem akad, mit tud ez, hogy mindig derűs és mindig mosolyog. Félkegyelmű talán. Így zsörtölődnek sokan. S ő még csak meg sem csóválja a fejét. Nem szabad. Derült marad. Nincs semmije. Nincs vagyona, ruhája, ékszere, nincs pénze, pozíciója, helyzete, nincs jövőképe, nincs féltenivalója. Nincs semmije. Milyen jó így – gondolja magában. A huzalok, melyek réges-régen rángatták, lehullottak róla. Nem fél, mert nincs mitől. Nem él, s nem is hal meg, s nem hal meg, mert nem is él. Benne a létezés lakik, s ő maga a létezés egésze. Derült. És mosolyog, jólesően és megcáfolhatatlanul. Rá hasonlítunk valamennyien. Belőle vagyunk. Őt szemléljük. Talán csak ennyit kér. Ezt is észrevétlenül. Kedélyünk olyan legyen, akár egy tükörsima víz felszíne.

Mozdulatlan...

2014. július 31.

.