Sanctus sitis

Bármit, kezdünk életünkben, lett légyen az akár egy mondat, egy cselekedet, egy gondolat, Istennel szükséges kezdeni, és vele szükséges befejezni. Ó, bár azt mondhatnám, hogy szó szerint. Igen, szó szerint. Így lenne jó. Nincs más mód, ahogy közelíthetünk a valósághoz, ahhoz, ami velünk történik, csak úgy, hogy az egyedüli Üdvöt, a Létbentartót, a Teremtőt hívom, ő legyen segítőm, bármit végzek itt. Így tehetek, teremhetek, teremthetek olyasmit, ami nem nekem jó - ez az önzés - hanem másnak - s ez ember és az Isten. Így lehet a mondat, a cselekedet és a gondolat Istennek tetsző, isteni - mert vele kezdődik és ér véget - és ezért leginkább - mert ez hivatásunk - emberi. Ami közte vagyon - e megszólítások által közrefogva - ebből indul, és ide érkezik. Így lenne jó. Sőt az ember legelső és legbensőbb vágya, hogy erről beszéljen.
Ma e vágy, e hiány, magunknak, nihilizmusunknak, önzésünknek és agressziónknak köszönhetően elsorvadva él bennünk. De él, mert ez a gyökér: elpusztíthatatlan. Ez a Lélek. Nem látható, nem található. Bennünk és körülöttünk Él. Ő Az, Aki Van. És ez a gyökér ki nem vágató sem fejszével, sem akarattal, sem háborúval, sem szenvedéssel, sem gyűlölettel, sem megfélemlítéssel, sem önzéssel, sem önpusztítással, sem halállal. A Lélek él, bár alig hagyjuk pislákolni, de él, mert Szent. Isten teremtette és az embernek ajándékozta. Örök. Ez adja méltóságunkat.
A Lélek pedig éhezik és szomjúhozik. Az én Lelkem és a Teremtőé. Egymást várják. Ez a Lélek: sajátja. Ez: egyedüli fundamentuma. A boldogság az, hogy felismerem: legeslegjobban igazán mi hiányzik. Nem a mindennapi életből, hanem az én személyes, valós és általam - nem csak érzékszerveimmel - érzékelt életből. Mert a boldogság igazi hiányérzetünk megtalálása. Az eredmény nem három olvasmány és egy rövid gondolatsor eredménye lesz. Hosszú, s ha kell - márpedig kell - évek, évtizedek várakozása után érik be. Fokról-fokra. Mert ez alkot engem. A hiányérzet vagyok. A létezés vágyakozása Teremtője után. Ez vagyok én, s ezek vagyunk mindnyájan.
Sokan kérdezik: miért vagyunk itt? Mi az univerzum és honnan való? Véletlen ugrott elő a vákuumból? Miért ilyen? Mi emberek (is) az univerzum véletlen melléktermékei vagyunk? Biológiai egyedek? Ki az, aki végleg elveszi kiszolgáltatottságomat és kétségeimet? Ki vagyok én? Kihez tartozom? Hogyan éljek, miért éljek, kinek éljek, mit remélhetek, egyáltalán miért kell nekem mindez? Ki karolja fel elhagyatottságomat?
A Lélek pedig éhezik és szomjúhozik. Mert örök. Örök párja, teremtője, úgy alkotta meg, hogy egyetlen célja legyen, visszatérni Őhozzá. Az út Istentől Istenig vezet. A Lét létezésbe fordul, majd visszatér ősforrásához, Teremtőjéhez. Ez a köztes idő, amit élünk. Köztes, örömteli várakozás. Köztes gyötrelmes várakozás sokunknak, amíg, a felismerésig el nem jutunk. Ezért bocsátunk meg mindenkinek hetvenhétszer-hétszer. Mert a felismeréshez idő kell.
A köztes létezés számunkra más nem lehet, mint ön és Istenfelismerés. A köztes létben annak felismerése, hogy a világ szimbólumok nagyszámú tárháza. Keressük és kutatjuk fizikai létezésünk alapjait, anélkül, hogy ráismernénk végre: van egy olyan hártya, amin túl szemünkkel és műszereinkkel nem láthatunk.
Ez Bábel tornya. Azt fölfelé építették az emberek, hogy megpróbálják a torony tetejéről elérni Istent. Micsoda szimbolikus mítosz. Most lefelé ásunk az anyagban. Titkát akarjuk. A cselekvés ugyanaz. Mégis összezavarodunk, ahogy a nyelvek összezavarodtak Bábel tornyának építésekor. Mert annak a hártyának a neve: hit. A hártyán keresztül csak a hitével nézhet át az ember. A hártya Színtiszta és Átlátszó. Mögötte, csoda tárul fel. Nincs titka, legfeljebb a Szeretet, amiből van.

Hiszed, vagy nem hiszed? Máshogy Hozzá nem találhatsz.

"A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született."