Felnyílik szemem


Felnyílik szemem...
Átölel a határtalan, körülölel a végtelen...
Érzem életét bennem, s mindenkiben,
Együtt vagyunk, együtt valamennyien.
Ragyog, minden ragyog, áttetsző vagyok,
Ragyogás vagyok, mindenki ragyog,
Fényesség árad, áttetszőek vagyunk,
Mindnyájan kik itt vagyunk,
Örökké ragyogunk...
S mind ki itt van velem:
Együtt vagyunk valamennyien.
Valaki éltet minket. Bennünk létezik. Közzéteszi önmagát.
Belőle vétetik mit ád. Szétosztja köztünk önmagát.
Örökké létezünk. Egyek vagyunk,
Örökkön egyek vagyunk.
Átölel a határtalan, körülölel a végtelen...
Érzem életét bennem, s mindenkiben,
Együtt vagyunk, együtt valamennyien.
Ragyog, minden ragyog, áttetsző vagyok,
Ragyogás vagyok, mindenki ragyog,
Fényesség árad, áttetszőek vagyunk,
Mindnyájan kik itt vagyunk,
Örökké ragyogunk...
S mind ki itt van velem:
Együtt vagyunk valamennyien.
Valaki éltet minket. Bennünk létezik. Közzéteszi önmagát.
Belőle vétetik mit ád. Szétosztja köztünk önmagát.
Örökké létezünk. Egyek vagyunk,
Örökkön egyek vagyunk.
Átölel a határtalan, körülölel a végtelen...
Érzem életét bennem, s mindenkiben,
Együtt vagyunk, együtt valamennyien.
Ragyog, minden ragyog, áttetsző vagyok,
Ragyogás vagyok, mindenki ragyog,
Fényesség árad, áttetszőek vagyunk,
Mindnyájan kik itt vagyunk,
Örökké ragyogunk...
S mind ki itt van velem:
Együtt vagyunk valamennyien.
Valaki éltet minket. Bennünk létezik. Közzéteszi önmagát.
Belőle vétetik mit ád. Szétosztja köztünk önmagát.
Örökké létezünk. Egyek vagyunk,
Örökkön egyek vagyunk.

Létezem... Létezem. Örökkön élek.
Hogy ki éltet?
Hisz élek... Hiszen én élek.
Hisz létezem. Én... létezem.
Ez mind az enyém. Nekem adatott.
Most már az enyém.
Most már minden az enyém.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Ezt most már oda nem adom, magamnak akarom, s kisajátítom. Mi bennem s körülöttem, az mind énnekem lesz most már, magamnak megtartom, hisz most már ez az enyém. Hiszen nekem adták. Birtokom, s tulajdonom. Ez szerepel pajzsomon. Abszolút vagyok, szabad, független, és szuverén, mert minden az enyém, örökkön az enyém.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Igen, most már érzem, én vagyok. Az enyém lett. Tudom, s akarom. Magaménak gondolom, birtokba veszem, enyém legyen, mit nekem szántak. Nem juthat belőle másnak. Hiába is gondolod hibámnak, hogy ezt kívánom, kívánjon más mást, én ezt teszem. Lesz nevem, s meglelem, mit áhítozik szemem, fülem, kezem, eszem, végtagjaim, hogy aggodalmaim elmúljanak.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Legyen közegem, ahol tevékenykedhetem. Legyen tér, legyen idő, legyen hol játszhatom. Hol kipróbálhatom magam... De hisz ez lehetséges. Mit kívánok esedékes, vágyamban így hordom, s én alakítom most már sorsom. Mit megalkotni kívánok, lehetséges. Közeget, hol megköthetem mi itt megköthetetlen. Olyan teret, ahol összecsomósodik mi itt átlátszó és megfoghatatlan... Hogy a megszokhatatlan megszokássá váljék. De... hisz hallom... mindenki ugyanazt akarja, mit én... mindenki ugyanezt akarja. Nem lehet... nem lehet... én akarom...

...legyen...  

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Sehol sem vagyok. Zuhanok. Zuhanok. Bele az új közegbe. Ebbe. A kiválasztott formába, az új alakzatba. A matériába. Hogy ne legyek megfoghatatlan kalitkába zárva, s én legyek végre most már, egymagam végre és egyedül. Hogy megszülethessek. Én magam. Hogy végre egymagam legyek. Hogy végre megvalósulhassak. Még nincs élet. Izgalom van. Készület. Itt az új közeg. Tér és idő és lehetőség és megvalósulás. Igen.

Becsukódik szemem.  

Felnyílik szemem. Létrejött a világ, s e bolygón én magam, s történetem, a tört-én-elem. Magam vagyok már. Én magam. Most kezdődhet végre az én történetem. Ezt vágytam, e kozmoszt, ezt a megvalósulást, ezt a közeget. S hogy én legyek. Most jöhet, amire vártam. Megvalósítom önmagam, birtokba veszek itt mindent, megismerni kívánom mi akaratom álmodott. Végre lényem átváltozott, hogy az lehessen, amit álmodott: önmagát.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. A világ, hol létezem, immáron lakhelyem. Nap mint nap álmodók róla, én vagyok az alkotója, s nap mint nap alakítója. Ahogy tetszik nekem, ahogy megkívánja szemem, akként lehet életem. Erre én úgy vágytam, én ezt úgy megkívántam, el sem eresztem többé. S a többi: nem foglalkoztat. Foglalkozhat vele más, nem hiszem, hogy bárki más mást gondolhat róla. A többi, sok idióta, akikkel sajnos együtt vagyok.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Bezárom emlékezetem kapuját, nehogy valami mást érzékeljek, hogy elfeledjek, mindent, mi volt, s azt is, aki akkor szólt, mikor megfogant a gondolat, hogy kívánhatok én olyat, mi – állítólag – nem helyes. Ezt az emlékezetet őrizni nem kívánom, kiplántálom, mert zavar, felettébb zavar. De sajnos nem tudom, s így ezer más dologgal foglalkozom, programot csinálok, ha lehet parolázok, imitálok, de leginkább pénzt csinálok, s minden lehetőséget kiaknázok, készítek egy más világot, hogy azt a másik világot ne érzékeljem, hogy ne lásson-halljon szemem és fülem.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Tetszik, hogy mindez énvelem történik, hogy minden rólam szól, hogy minden rajtam szűrődik át, hogy az élet rám fókuszál, s minden, ha akarom, s kinyújtom érte karom, enyém lehet, magamévá tehetek bármit. Amit oly igen akarva szereztem, hogy itt lehessen testem-lelkem, hogy e hely legyen közegem, s ezek játékszereim, ezek neveim, s címeim, hogy legyenek híveim – el nem engedem már... Mert itt vagyok valaki, itt van nevem, rangom, címem és értékeim, itt akárhol is vagyok, pozicionált vagyok, vannak dolgaim, s e közeg dolgaim elmélázhatok, gyárthatok elméleteket, filozófiát, s még Isten fiát is letaszíthatom, ha trónjára fáj fájó gondolatom.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Sokan vagyunk már. Sokan játszunk komédiát. Bohócot készítünk egymásból, s a mából röpke múltat, s nem találunk kiutat e labirintusból. Tudjuk jól. Mint prédát üldözzük egymást, ideológiát gyártunk, és intézményeket, hogy ne lássuk se a lényeget se egymást. A nagyravágyás rácsokat kerít körénk, s a tényt, hogy emberek, hogy teremtett létezők vagyunk, rég elfeledte akaratunk, s a kezünk görcsösen ragad a rácsos magánkalitkára. A felismerés még várat magára, de talán nemsokára megszületik. A szüretig azonban sok idő van még, addig gyűjtjük a szajrét, az áldozatokat, s még a felesleges kenyérdarabokat sem osztjuk szét. Így foszlik szét az élet.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Itt a helyem. E kozmosz hozott a világra, ezt tanítják az iskolákba, a tudomány kandidánsa is leírta ezt, sulykoljuk magunkba az ennek következményeként megfogalmazott életszemléletet, hogy az életre nincs különösebb megoldás, s hogy a feloldás művészetét még a hívők is elfeledhetik. Azt tanítják, az eszik, aki könyököl, erősködik, ki a legügyesebben ügyeskedik, s hogy a gyengébb épp ezért nem eszik. Ezt tanítják, s oly zavarban vagyunk, hogy igaznak hisszük, mit ezekről gondolunk. Én sem teszek másként, a szeletből még nagyobbat harapok, ki éhen marad, reá nem gondolok, elég, ha én jóllakok, elég ha én jól élek, s pusztulhat a lélek, hisz nem más az: agyunk képzelődése csak.

Becsukódik szemem.

Felnyitom szemem. Hány és hány életen vagyok már túl. Mindegyikben vadul hódoltam kéjt hozó szenvedélyemnek, hányszor és hányszor hittem én csalfa szememnek, hogy valamit el kell itt érjek, valamit itt kell megéljek, mert itt vagyok otthon, s itt ezen a porondon lehet csak cirkuszt játszani, a saját cirkuszom, nekem itt kell megmutatnom, ki vagyok és mennyit nyomok a latba. Tudom már, ámulatba estem, s nem becsültem, mit a létezés ihletője adott. Éhes vagyok, mindig éhezem. Valami nincs itt rendben velem, valami hiányzik, s a végén mindig minden lemállik rólam. Józan vagyok. A mámor elmúlt, ébredezek.

Becsukódik szemem.

Felnyílik szemem. Megadatott nekem, hogy szóljon szavam, szólok hát: feladom magam, nem kívánok semmit már égen, s földön. Kimosott belőlem mindent a sok-sok zsongás, a zsibongást már nem élvezem. Lassan-lassan megérkezem. Hisz mindent bejártam, a kincset megtaláltam, minden enyém volt, de a fátyolt fellibbentettem, s megláttam benne magam, s hogy az állítmány és az alany  egyek. Most már szeretlek. Mára már mindent láttam, mindent végül is kitaláltam, s nem volt jobb így sem és a leírt betűkben sem leltem nyugtomat. De most nyugtot ad, hogy eleresztek mindent. Megértettem hogy a létezés, létet és ajándékod ad, s hogy olyat nem tehetek, mi ezekkel szembemegy. Minden, s mindenki voltam, s most ismét senki vagyok.

Az én lefoszlott rólam, hangtalan szólok:

tied vagyok, tied vagyok.

Felnyitom szemem...

Átölel a határtalan, körülölel a végtelen...
Érzem életét bennem, s mindenkiben,
Együtt vagyunk, együtt valamennyien.
Ragyog, minden ragyog, áttetsző vagyok,
Ragyogás vagyok, mindenki ragyog,
Fényesség árad, áttetszőek vagyunk,
Mindnyájan kik itt vagyunk,
Örökké ragyogunk...
S mind ki itt van velem:
Együtt vagyunk valamennyien.
Valaki éltet minket. Bennünk létezik. Közzéteszi önmagát.
Belőle vétetik mit ád. Szétosztja köztünk önmagát.
Örökké létezünk. Egyek vagyunk,
Örökkön egyek vagyunk.
Átölel a határtalan, körülölel a végtelen...
Érzem életét bennem, s mindenkiben,
Együtt vagyunk, együtt valamennyien.
Ragyog, minden ragyog, áttetsző vagyok,
Ragyogás vagyok, mindenki ragyog,
Fényesség árad, áttetszőek vagyunk,
Mindnyájan kik itt vagyunk,
Örökké ragyogunk...
S mind ki itt van velem:
Együtt vagyunk valamennyien.
Valaki éltet minket. Bennünk létezik. Közzéteszi önmagát.
Belőle vétetik mit ád. Szétosztja köztünk önmagát.
Örökké létezünk. Egyek vagyunk,
Örökkön egyek vagyunk.
Átölel a határtalan, körülölel a végtelen...
Érzem életét bennem, s mindenkiben,
Együtt vagyunk, együtt valamennyien.
Ragyog, minden ragyog, áttetsző vagyok,
Ragyogás vagyok, mindenki ragyog,
Fényesség árad, áttetszőek vagyunk,
Mindnyájan kik itt vagyunk,
Örökké ragyogunk...
S mind ki itt van velem:
Együtt vagyunk valamennyien.
Valaki éltet minket. Bennünk létezik. Közzéteszi önmagát.
Belőle vétetik mit ád. Szétosztja köztünk önmagát.
Örökké létezünk. Egyek vagyunk,
Örökkön egyek vagyunk.
Elválaszthatatlanul.

2013. november 19.