Magyar közmondások megoldása

„N”

Nagyobb a füstje, mint a lángja.

Ami azért baj, mert az életnek nem füstölnie kell, hanem lánggal égnie. Vagyis elégnie. A magyar nyelv ezen a helyen is kifejező. Ha kimondom az „ég” szavunkat, két dologra gondolunk, az égésre és az égre, mely egyrészt a felhőkkel teli eget jelenti, másrészt a transzcendens világa is. A piromidális, őseredeti, meg nem rontott isteni Létre a magyar nyelv összefoglalóan az „ég” szót alkalmazza. Az ég szavunk jelentéstartalmai az égre, a fenti világra vonatkozóan egybeesnek. A transzcendens, pneumatikus, fenti világ, vagyis az ég folytonosan és önnön magát odaadva lángol. Vagyis ég. A pneumatikus világ saját tűzében folytonosan elégve, magának semmit meg nem tartva, az égés által önmagát fénnyé, világossággá transzmutálja, változtatja át. Önmagát odaadva, saját önzését, kapzsiságát, mohóságát, féltékenységét, haragját, dühét, indulatát, vagyis infernális erőit állandóan elégeti, hogy azok meg nem nyilvánultan maradjanak.
A füst azonban a rossz égés jele. Ott valami nem stimmel. Az az égés: hamis. Hamis, mert az égés nem lesz teljes, így nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. A láng fényt és meleget ád, s az ember szeret a közelében lenni. A füst marja a szemet, meleget sem ad, és az ember kerüli, messze eltávolodik tőle.
Úgy éljünk, hogy életünk elégjen, hogy énünket égetvén, önző, kapzsi, hiú, képmutató, haragos, magamutogató, sértődékeny mivoltunkat lánggal égetve emésszük el, hogy abból semmi meg ne maradjon. Az ég minket is eléget majd. Ki ezt nem akarja, önvilágában füstölöghet tovább. Ki pedig igen, az azzá a fénnyé válik, mely Isten maga.

Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik.

Nem bizony. Mert az ördög sötétsége is mi magunk vagyunk, de csak annyira, amennyire nem engedjük, hogy a szintén bennünk lévő világosság a sötétséget átvilágítsa. Mikor létünket megtörtük, e töréssel magunkra vettük a sötétséget is, amin addig Isten uralkodott. Isten levette e terhet a vállunkról. De nekünk több kellett, mi többet akartunk, mi Istenné akartunk válni, de mert nem tudtuk a módját, hogyan kell a sötétség erői felett úrrá lennünk, gyengeségünk okán realizáltuk azt. Megismertük a jó és a rossz tudásának gyümölcsét. Ízlik?
Visszaút nincs. Az ember a teremtés előtti létet véglegesen elvesztette, mert abban még a sötétség erői nem voltak jelen. Út csak előre van, méghozzá Krisztusig, aki Istenemberként úr tudott lenni e világban a sötétségen, aki képes volt egész élete folyamán a káprázat világa helyett Isten országát látni és realizálni, ki képes volt odaadni az életét, hogy megtalálja azt. Ő a megváltó, aki képes a sötétséget világosságával megváltoztatni, vagyis fénybe borítani. Képe az Atya volt, Ő az, kit Krisztus lát, s e látvány látásának által, vele azonosulva tudott a világban a világ Világosságává lenni.
Mi magunk is hasonló helyzetben vagyunk. Ami a világban és az emberben történik: szemfényvesztés. Szó szerint. Szem-fény-vesztés. Vagyis a világosság elvesztése. De nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek látszik. Mi magunk képesek vagyunk arra, hogy a bennünk dúló vad, sötét szenvedélyes, indulatos, infernális erőket a maguk helyére állítsuk, azaz oda taszítsuk őket, ahová valók. A meg nem nyilvánuló világba, ahol erőiket elvesztik, hogy így ne ők hatalmaskodjanak felettünk, hanem mi legyünk úrrá rajtuk. Azért nem annyira fekete az ördög, mert mellette a Világosság is folytonosan jelen van. A közmondást így is igézhetnénk: addig marad fekete az ördög, míg az ember meg nem nevezi, helyére nem rakja, úrrá nem lesz rajta.

Ne csak tudd a jót, hanem tedd is.

Tudni és tudva tenni között óriási különbség van. A jót tudni de nem realizálni, az az életbe kerül. Miféle ember az, aki hallgatja a tanítást, de tettekre nem tudja váltani. Nevetséges. Dupla skandalum, ha tudod a jót, és nem teszed.
De az is tévút, ha kényszeresen, vagy valamilyen előírásnak megfelelően, vagy megszokásból, vagy hiúságból teszi az ember a jót, s azt hiszi, ezzel mindent megtesz, megold, s ha azt hiszi, ezzel üdvözül. Mert mit az ember magához köt, az megköti őt is. Ezért ha kényszeresen vagy megszokásból teszi a jót, végül az is ópiummá válik, s nem engedi el. Függővé válik tőle, s nem lehet szabad.
Tudva tenni a jót és tudva kerülni a rosszat, nos ez a megfelelő lapállás. Ám mindezt úgy, hogy végig középen maradsz, hogy a mérleg serpenyője sem az egyik, sem a másik oldalra le ne billenjen. Se ne légy erényes (mert az erény megfog téged), se ne légy igaztalan (mert a bűn bűnt szül, így rabságot okoz), hanem maradj szabad, hogy azt tehesd, amit akarsz. Így leszel szabad. Ha szabad vagy, azt tehetsz ami tetszik – írja Szent Pál. Nem teszed a rosszat, nem leszel igaztalan, bűnös, alvajáró, őrült, beteg, gyógyulása képtelen, de nem leszel az erény rabja sem, mert az is egyfajta betegség.
Ne kényszeresen, vagy előírásszerűen légy ilyen vagy olyan. Két eset van. 1. Ájult, alvajáró, lefokozott éberségű vagy, így nem is tudsz cselekedeteid mozgatórugójáról, 2. Vagy ha valamelyik izmus, irányzat, filozófiai ág, vagy vallás tagjaként teszed azt, amit azok megkövetelnek tőled. Mert e „követelés” szintén ájultságot okoz. Ezért ne dőlj be semminek, ne add magad oda semmilyen irányzatnak, világnézetnek, izmusnak, mozgalomnak, hanem vizsgálj meg mindent. S ha jól, és igen alaposan megvizsgáltál mindent, látni fogod a helyes képet, mely életedet képes helyre-, és középre igazítani. (Mert akkor igaz lesz. Már megint a magyar nyelv!) Én leírom ide, ám neked magadnak kell mindent megvizsgálnod, úgy, hogy minden vonalon mindent befogadsz és átvilágítasz. A helyes kép, a helyes látvány, mely képes életed helyre igazítani: Krisztus. Ő az, ki azt igézi: az én országom nem e világból való. Ha az Istenember képével képes vagy azonosulni, azaz ha e kép képzi életed, akkor igaz, éber és Egész-séges leszel. Így leszel szabad, mint ahogy Krisztus is szabadon adta életét üdvösségünkért cserébe. Ne csak tudd a jót, tedd is, szabad elhatározásból és önvilágod megszüntetése céljából. Ez mágia, és technika, mivel így szabadulsz meg e világ ájultságából.

Nem esik messze az alma a fájától.

Vagyis nem vagyunk messze a pneumatikus, piromidális, őseredeti Léttől. Abból vagyunk, de nem akarunk tudni róla, sőt el akarjuk felejteni, sőt már azt hisszük nem is volt fa, mely nekünk életet adott. Mi leváltunk róla, s elfelejtettük, hogy belőle vagyunk.
Az alma nem esik messze fájától. Nem is tud. Az alma a fából van, és, még ha le is válik róla, akkor sem kerül tőle távol, már csak azért sem, mert tőle jött, tőle vált el, nedvei táplálták és táplálják most is, mikor már külön van tőle.
Ilyen függvény van az emberi és az isteni világ között is. Az analógiát akár egy almafa és annak gyümölcse közti kapcsolat által is világosan látni lehet. A világmindenség szimbólumok nagyszámú tárháza. Megfeleltetés és analógia. És könnyen olvasható. Magyarázat nem is szükséges.
Ne feledjük az isteni, piromidális, pneumatikus, Lét mindig jelen van, mindig adott és mindig elérhető. Abból vagyunk. Hogy elfeledkeztünk róla, vagy hogy nem akarunk tudni róla, a mi hibánk, a mi bűnünk.

Nemakarásnak nyögés a vége.

Eljön az idő, mikor a ki nem elégíthető életsóvárgás, az életéhség megcsömörlik, mikor már mindent kiélvezve, mindent kipróbálva, mindent megvalósítva ott állunk majd: ez még mindig nem az igazi, ez még mindig nem elég, ez még mindig nem elégített ki minket. De akkor mi? S akkor az ember még egyszer megpróbálkozik majd, hogy a világban valamit is megtaláljon, de már csak nyögve és nyelve, mert nem hoz az sem jobbat.
Nemakarásnak nyögés a vége. Amit pedig addig nem akartunk, most már nyögve kérjük, mert ráébredtünk igazságára. Hogy ebből a világból hiányzik a másik. Azért hiányzik, mert bennem fénye megtört, így törtségem és romlottságom és betegségem és őrületem és bűnöm és alá-valóságom okán, magamon és magam által törve és szilánkosan érzékelek mindent.
A világ a nemakarásnak varázsörvényében forog. Örvény ez, lefele húz, varázslat ez, melyből csak az ébredés segíthet ki. És nemakarás, mert nem akarjuk helyreállítani azt, amit illene és muszáj lenne helyreállítanunk. A bennünk és általunk megtört Létet. Addig forgunk tehetetlenül e varázsörvényben, míg ki nem keveredünk belőle. De ez csak rajtunk múlik.
A kép, a látvány szemünk előtt vagyon, a megváltó bemutatta a megváltást, de hogy e képet, e látványt magunkra tudjuk-e alkalmazni, vagyis tudunk-e vele azonosulni, csak rajtunk múlik. Szabadságunk, vagyis megváltásunk saját kezünkben vagyon. Nem várni kell, nem könyörögni érte, hanem megvalósítani. A jelenLét adott. Isten elérhető. Minél inkább megvalósítod országát, benned és általad annál inkább megvalósul az.
Ez nem nagy ügy. Szinte észrevehetetlen. A tibeti jógi továbbra is jógagyakorlatait végzi, az európai pedig továbbra is munkahelyére jár, gyerekeket nevel, teniszedzést tart. De ettől kezdve átlényegül és átváltódik az, mely benne törtség és romlottság volt.

Nem babra megy a játék.

Nem. Most már tudjuk: az üdvösségre megy. És ez nem egy könnyű mérkőzés. Azt is tudjuk miért. Azért, mert a csatát magunkkal vívjuk.
Az alapálláshoz kell visszatalálnunk. Hogy mérték, egyensúly, arány újra kialakuljon bennünk. Hogy, mint a kezdetek előtt, újra Isten éltessen bennünket, s ne mi magunkat.

Nehéz láncban táncot járni.

Az igazi morál a szabadság. A tánc a szabadság egyik legszebb, legharmonikusabb, legdinamikusabb és legkifejezőbb kifejezőeszköze. A lánc bilincsének kulcsa az ember kezében van. Ha e bilincset feloldja, végre szabadon teheti az üdvöst, és szabadon kerülheti mi üdvét (magáét és másokét) rontja. Az ember rabsága az a kötés, mellyel magához kötötte azt, amit el kellett volna engednie. Vizsgálja meg minden ki jól magát. Megtalálja ezeket. Muszáj az embernek szabadon, helyes mérték, egyensúly, arány szerint újrarendeznie életét, s nem csak a magáét, hanem példája által mindenki másét is. Vagyis az emberiségét. Minden téren, minden helyen, minden körülményben.
Az emberiség képzavarban van. Képzavarának oka az a borzalmas mennyiségű kép, melyet nap mint nap magához vesz, s melynek sajnos egyike sem szűzies, ép, tiszta, romlatlan. A képzavar által zavart és evilági, romlott képek képzik életünket. A képzavar legújabb kori problémája pedig az, hogy most már nincs is kép, legyen az akár igaz, vagy hamis, mely imaginációnk (vagyis élet-képzeletünk) közepébe kerülhetne, mert annyi zúdul állandóan és folyamatosan az emberre, hogy igazából egyik sem ragadja meg. E képi zavar, (a vizuális technika robbanása óta) a képek nagyszámú sokasága miatt még tovább rombolta az ember amúgy is zavarodott élet-képzeletét, azt a helyet, mely életét mindenkor és mindenek fölött alakítja. Az élet-képzeletbe helyezett kép látványa képzi az embert. Ha e képet összezavarodik, baj lesz. Ha az élet-képzeletbe semmi sem ragad meg, abból pedig derealizált élet lesz.
Pedig az Őskép, az Ősszó, vagyis az Ige látványa bennünk van Isten eltaszítása óta. E kép a megváltott ember képe. Az Ige a kinyilatkoztatás csúcspontján megjelent közöttünk. Épp akkor, mikor a káosz korszaka kezdődött. Megjelent, hogy látva lássuk, hogy fülünkkel halljuk, hogy kezünkkel érintsük. Az Emberfia azért jött, hogy bemutassa az ember szabad, ép, megváltott normálalakját. Hogy az ember nem szabad, ép, megváltott, az azon az Ősképen múlik, melyet nem enged magába, közepébe (élet-képzeletébe). Ha e kép képezné életét, üdvössége és így mindannyiunk üdvössége megvalósulna.

Nincs új a nap alatt.

Nincs. A világ nap-nap után az újszerűség mámorában zavarodik meg. A lényeg, hogy mindig valami újat lásson, újat érezzen, újat tudjon, újat felfedezzen, újat gyártson, újat építsen, újat koreografáljon, újban gyönyörködjön. Miért? Azért, mert az új-ság, az újdonság, mindig elvarázsolja az embert.
Miért nem ismétlünk? Miért nem ismétlünk folyton olyasmit, ami már igazán és mindenkinél bevált? Mint egy kedvenc muzsikát? Persze, csak a helyest lehet és kell is ismételni, minden mást, mi torzságunkat tovább fokozza, tovább fokozni felesleges és gonosz művelet.
Az újság mámora, azaz ájultsága eredményezi azt is, hogy a világ ma arra tanít: nem kell, nem is tudsz megjavítani, helyreállítani, renoválni, újra működésbe hozni semmit. Ez az emberben azt a látszatot hozza létre (az emberben minden a látáson, a képiségen múlik), hogy élete sem helyrehozható, kijavítható, megjavítható. Az ember ezzel kiteszi magát annak, hogy nem próbálja életét rendbe tenni, hanem átengedi azt olyan erőknek, akik aztán eldologiasodott, eltárgyiasult, megszólíthatatlan, hozzáférhetetlen bábut faragnak belőle, Azaz nem ember lesz belőle, hanem: Dolog. Tárgy. Áru. Rettenetesen veszélyes ez. A megszólíthatatlan ember nem hagyja magát. Nem hagyja, hogy bárki és bármi is képessé tegye őt arra, életét helyrehozza, korrigálja, rendbe tegye, kijavítsa, megtört és megzavarodott létezését.
Ha az ember egy másik bolygón élne, egy másik naprendszerben, ötvenmilliárd fényévre innen, ugyanazokkal a problémákkal találkozna, mint itt és most. Az ember nem attól ember, hogy ezen a bolygón él, hanem attól, hogy bárhol máshol ugyanazokkal a zavarodottságaival kellene megküzdenie, mint amivel éppen itt és most. Ugyannak a rendellenességnek az eredőjét, vagyis az Istentől való távollét problémáját, s az emiatt kialakult nagyszámú gondját kéne magán viselnie. Ez keserű iga és nehéz teher.
Nincs új a nap alatt. Az emberiség mindent végigélt már. Nincs mit keresnie és nincs mit kitalálnia. Az eredeti problémákkal kéne szembenéznie, mik sok ezer évvel ezelőtt is megvoltak már, és sok ezer év múlva is, ugyanígy meglesznek. Ha másik bolygóra költöznénk, akkor is. Mert e probléma egyetemes és minden emberben jelen van. Ebben vagyunk egyformák és ennek helyrehozatalában leszünk újra Egyek.

2012. december 3.