A lélek halála

Amit most erre a papírra írok hatvan év története néhány oldalra és nagyon sematikusan leszűkítve, a teljesség igénye nélkül. Bár számtalanszor beszélünk, írunk és nyilatkozunk róla, én úgy gondoltam, megér annyit, hogy én is leírjam benyomásaimat az utókornak erről a hatvan évről. Megöregedtem, már szembenéztem a halállal, sőt néha kissé várom is. Furcsa így várnom. De már kezdem is, hogy mindent megértsen az olvasó.
A francia-svájci határ mellett 2010 márciusában indult újra a világ legnagyobb részecskegyorsítója, és óriási munka kezdődött segítségével. A Genftől kissé északra lévő nagy hadronütköztető egyre nagyobb energiákat szolgáltató berendezései a szubatomi világ egyre finomabb részleteit tette megfigyelhetővé. A szóhasználat úgy alakult a fizikában, hogy az anyag elemi és összetettebb építőköveire a részecske elnevezést használják, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a részecske kettős jellegű, hullámtulajdonságai éppoly fontosak. Az éppen hullámként megfigyelt részecske hullámhossza az energiájától függ: minél nagyobb a részecske energiája, annál kisebb, annál rövidebb hullámhossza. Minél rövidebb a hullámhossz, annál kisebb tárgyak tanulmányozhatók egy műszer segítségével, annál finomabb részleteket lehet feltárni. A részecskéket egy körpálya alakú hatalmas berendezés gyorsítja fel közel fénysebességre, majd a detektoroknál összeütköztetik őket. A szétrepülő szubatomi részecskéket aztán hosszas elemzésnek vetik alá, ebből dolgoznak a fizikusok. A detektorok egy-egy ütközés során 150 millió gigabájtnyi adatot küldenek a nagy teljesítményű számítógépekhez, majd a tudósok a mind kisebb és kisebb szubatomi részecskék osztályozásába és új jelenségek, részecskék felkutatásába kezdenek. Az újabb és újabb szubatomi részecskék részei annak a hatalmas kirakós játéknak, mellyel a fizikusok választ szeretnének adni az anyag fő tulajdonságaira, az ősrobbanáskor lejátszódó eseményekre és tulajdonképpen anyagi létünk alapvető kérdéseire.
A világ mára kielégítő választ kapott ezekre a kérdésekre. A részecskegyorsító nagyon hamar - talán túl korán is - megválaszolta az elméleti fizikusok felvetéseit, számításait, jóslatait. Több, mint 30 évvel később, hosszú és fáradságos kutatómunka eredményeképpen a tudósok eljutottak a bejelentésig: Stephen Hawkingnak igaza volt. Egyenleteit igazolta az idő és a hadronütköztető adatainak elemzései. Bebizonyosodott, Isten nem kellett a világegyetem létrejöttéhez, a világegyetem önmagába záruló hurok, a gravitáció törvénye miatt az univerzum képes megteremteni, és meg is teremtette önmagát a semmiből. Beható elemzések révén, a gravitációs törvényekkel és a 11 dimenziós M-elmélet kísérleti úton való igazolásával immáron tévedhetetlenül tudjuk: Isten nem létezik. Newton és Einstein is tévedtek, nem egy gigantikus óramű a világegyetem, s nem hogy nem kockázik Isten, de bizonyíthatóan nem játszott közre világegyetemünk keletkezésében.
Egyedül vagyunk. Emlékszem, lassú folyamat volt, míg mindenkiben tudatosodott a tény. A bejelentést a hadronütköztető tudósai jelentették be, nagyszabású sajtótájékoztató keretében. A televízió, a sajtó, az írott és elektronikus média is vezető hírként számolt be róla. Eleinte érdekességnek, különleges hírnek vélték az emberek, olyan dolognak, mint egy új faj felfedezése, vagy a rákkutatás újabb mérföldkövének állomása. Később ez megváltozott.
Beszélgetőműsorok sokaságát szervezték e témában, a tudósok már-már médiasztárrá váltak, annyiszor jelentek meg nagy nyilvánosság előtt. A beszélgetések a tudományos felfedezés bizonyíthatóságáról, következményeiről, a társadalomra, és az emberekre gyakorolt hatásairól szólt elsősorban. Természetesen szót kértek az egyházak, s hevesen tiltakoztak, mondván, a felfedezés nem ad magyarázatot mindenre, Isten nemlétét nem lehetséges racionális érvekkel bebizonyítani.
S bár, ahogy a közmondás tartja, minden csoda három napig tart, így ez a téma is - mert az újságírók számára csak a friss hír a hír - lekerült a műsorok és a hírportálok vezető anyagai közül. Egyre kevesebbet beszéltek róla nyilvánosan, azonban senkit nem hagyott nyugodni. Az emberek feszengeni kezdtek, általános nyugtalanság gyűrűzött be az emberek mindennapjaiba.
Most, hogy papírra vetem ezeket, 81 éves vagyok, öt unokám van, tizenévesek. Amikor a hadronütköztető beindult, 20 éves fiatalember voltam, tele energiával, lelkesedéssel. Egyetemi éveim közepén jártam, a haverokkal együtt söröztünk, rengeteget csajoztunk, órákat eveztünk a Dunán. Azt gondoltam a világ értünk van, s én minden percét ki akartam élvezni. Nyaranként a Balatonon vitorláztunk, télen óriási hegyek között síeltünk, az év többi napján teniszeztünk és buliztunk. Már akkor nagyon érdekelt az emberek gondolkodása a világról, saját életükről, rajongva figyeltem a tudományos világ megnyilatkozásait, bújtam az elméleti fizikával kapcsolatos ismeretterjesztő könyveket, naponta olvastam távoli exbolygók megfigyeléséről, galaxisok kialakulásáról, a 13,5 milliárd éves világegyetem születésekor elindult folyamatokról, arról, hogy az anyagnak megvan az a képessége, hogy amint lehetséges életté rendeződik. Hittem, hogy a világ nagy léptékű rendezettsége, hihetetlenül finoman beállított fizikai törvényei egy kozmikus "rendezőnek", "tervezőnek" tulajdonítható, aki éppen ilyennek szerette volna a világot teremteni. Gyermekkoromban hívőként minden vasárnap templomba jártam, anyám, apám  - testvéreimmel együtt - mindig vittek engem, s egy gondoskodó, szerető, atyaisten képe bontakozott ki előttem, egy láthatatlan mindenhatóé, aki a végletekig elment, hisz annyira szeretete a világot, hogy emberi alakban közénk jött, hogy itt legyen velünk.
A világ sokat változott. Hatvan év telt el, két generáció nőtt fel ezalatt az idő alatt. A hagyományosnak mondható életfelfogás gyökeresen megváltozott. A klasszikus értelemben vett hívőknek, a teistáknak, az ateistáknak, s még azoknak is, akik közönyösen viseltetnek nemhogy a világ de még saját sorsukkal kapcsolatban is. Elvesztettünk valamiféle vékony, láthatatlan fonalat, egy köldökzsinórt, mely aláereszkedett az ismeretlenből a földre, az emberek közé. Ezen szimbolikus fonal adta azt a ki nem mondott bizakodottságot, hogy valamilyen értelme és talán a világegyetem adottságain túli reménye is lehet a földre születő embernek. 30 éve, amikor a tudósok bejelentették a cáfolhatatlan tényt, miszerint Isten nem létezik, sokan újabb szemfényvesztést emlegettek. A világ mindig is hívők és nem hívők táborából állt, s e nézetkülönbségek gondolkodásmódjukat is jelentősén befolyásolták. A szellemi harc nagy csatájában csak egyvalami volt biztos, az, hogy egész pontosan nem tudjuk az igazságot, vagy hívők vagyunk és hiszünk Isten létezésében, vagy nem és így nem hiszünk. A klasszikus nagy vallások, sőt Krisztus tanításainak is ez az alapja: légy hívő. Sem a világ, sem Isten nem ismerhető meg racionális eszközökkel, hívőnek vagy nem hívőnek kell lennie az embernek. A hívő megteremti maga köré azt a bűvkört, hogy úgy szemléli a világot, mint a világok legjobbikát, amit Isten teremteni vágyott, az élet egyszeri, megismételhetetlen, nem szabad elrontanunk. A világegyetem azért van, hogy benne Isten terve szerint tudatos, emberi élet fejlődjön ki, aki aztán az isteni teremtésre rácsodálkozhat. A hívő hiszi, hogy Isten lelket adományozott minden embernek, hogy terve van vele, e lélek szabad és örök, s hogy az élet folytatódik a halál után is.
A hívők tehát szemfényvesztést emlegettek, s elővették azt a továbbra is cáfolhatatlannak tűnő parafrázisukat, hogy Isten a világon kívüli, s e világ adottságain belül nem lehet semmit állítani sem tagadni róla, hisz Isten "nem e világból való". A nemhívők azonban ujjongtak, diadalt aratott a racionalitás, a descartesi cogito ergo sum. A világ önmagába záruló hurok, egy a vákumból előugró kozmikus önszerveződő folyamat, mely akár világok nagyszámú sokaságát foglalhatja magában. S úgy adódott, hogy épp egy olyan világban élünk, mely megfelelő volt azon önszerveződés számára, mely 13,5 milliárd év alatt eljutott oda, hogy tudatos élőlények lakják, mely megfigyelőként szemlélhetik azt. S mért pont ebben élünk? Mert sok-sok egyéb világegyetem nem hordoz tudatos életet, tehát tulajdonképpen megfigyelő nélküli. A miénk ilyen szempontból szerencsésnek mondható.
Csakhogy ennek súlyos következményi vannak. Én, aki mára megöregedtem láttam mi ment végbe az emberekben. Látni az arcokon, a mozdulatokon, érezni lehet egy-egy kimondott szóban, szófordulatban. A szemekben ismeretlen félelmek jelentek meg, anyák, mikor gyermeküket   simogatják nem tudnak másra gondolni, a fejekben elementáris erővel fogalmazódtak meg eleddig fel sem merülő kérdések, választ nem találván rájuk.
Nyári éjszakákon milliók néztek a csillagos égboltra tágra nyílt szemekkel, egymást kezét fogva, milliók gondoltak egyetlenegy dologra: létezhet ez?
A világ a semmiből született és a semmibe hull vissza, hogy aztán önnön örökös táncát újrakezdje, örökkön-örökké és értelmetlenül. Porból lettél s porrá leszel. De e porból nem emel fel senki! Az élet a születéssel kezdődik, mely a világegyetem 13,5 milliárdos önszerveződése révén lehetséges, bonyolultabb és még bonyolultabb, egyre összetettebb önszerveződő folyamatok során, mely egy bizonyos szervezettségi szint után önmásoló lett, s még bonyolultabb és fejlettebb szerveződést követően önmagát is megismerni tudó létformává, tehát klasszikus szóval élve tudatos életformává alakult. Ezek vagyunk mi emberek. S az élet a halállal végződik, mely ennek a bonyolult tudatos önszerveződő folyamat egyik egyedének végét, pusztulását jelenti.
A folyamatot egyébként már szimulálni tudták számítógépes programok segítségével száz évvel ezelőtt is. Én is rajongtam értük. Még feleségemnek is megmutattam, hogy micsoda fantasztikus dolog szimulálni a valóságot. Nem is egy ilyen program létezik. Egyébként maga a program is pofon egyszerű, amivel egy szerveződést szimulálni lehet. Annak idején az én gépemen is futtattam egy ilyen egyszerű programot. Ha a programnak beállítasz bizonyos kezdeti feltételeket, megadsz egy végtelenül egyszerű matematikai sémát, mely alapján működni kezd, már el is kezdődik az önszerveződés. Sejtautomatáknak, vagy életjátékoknak hívják a számítógéptudósok ezeket a programokat. A tér a programban egy kétdimenziós szabályos négyzetrács. E "játékban" a négyzetrács mezőit celláknak, sejteknek nevezzük. Egy cella környezete a hozzá legközelebb eső 8 mező, tehát a cellához képest "átlósan" elhelyezkedő cellákat is figyelembe vesszük. Feltesszük hogy a négyzetrácsnak nincs széle, azaz a bal szélső sejtnek a jobb szélső sejt lesz a szomszédja.  Egy sejt/cella szomszédai a környezetében lévő sejtek. A játék körökre osztott, a kezdő állapotban tetszőleges számú cellába véletlenszerűen sejteket helyezünk. Ezt követően indul a "folyamat", fut a program, ahányszor akarom, illetve ahogy beállítom. A matematikai szabályok pofonegyszerűek. Egy sejttel egy körben a következő három dolog történhet: a sejt túléli a kört, ha két vagy három szomszédja van. A sejt elpusztul, ha kettőnél kevesebb (elszigetelődés), vagy háromnál több (túlnépesedés) szomszédja van. Új sejt születik minden olyan cellában, melynek környezetében pontosan három sejt található. Fontos, hogy a változások csak a kör végén következnek be, tehát az "elhalálozók" nem akadályozzák a születést és a túlélést (legalábbis az adott körben), és a születések nem mentik meg az "elhalálozókat". Nagyjából, ahogy emlékszem így működik a "játék". S láss csodát, ha jól adod meg a kezdeti feltételeket, vagyis ha jól helyezed el a cellába a sejteket, és hagyod, hogy jópárezerszer lefusson a kör, akkor bizonyos szerveződéseket figyelhetsz meg. S ha elég nagy teljesítményű a számítógéped és elégszer, elég gyorsan tudod futtatni a programot, akkor különböző funkciókkal bíró "lényeket", szerveződéseket kapsz. Ezek még nem önmásoló szervezettségek, de tudósok eljutottak a program futtatása során oda is, hogy önmásoló, önmagát sokszorosítani képes szerveződések jöttek létre. Pedig a kezdeti feltételek és matematikai szabályok nagyon-nagyon egyszerűek.
Nos az élet, a világegyetem is így funkcionál. Az egyikben eltaláltak a törvények és kezdeti feltételek a másikban kevésbé. Az egyikben létrejön az élet, a másikban nem, az egyik rövidebb életű, a másik százmilliárd évekig is kitart. Az egyikben mi vagyunk, a másikban senki, vagy mások, az egyikben tudatos élet jött létre, a másik megfigyelő nélküli. Tragédia, mondaná az egyik tábor. Lenyűgöző, mondja a másik. De mára már tudjuk: ez a valóság. Az egyik tábor idővel elhallgatott... De idővel a másik is. Egyedül vagyunk, bonyolult önszerveződés eredménye, sajátos világegyetemünk szülöttei, s ismételjük a vallások szavait, kényszeredett mosollyal: az élet egyszeri, megismételhetetlen, nem szabad elrontanunk.
A világ lassan értette meg tragédiája történetét. Évtizedek teltek el, s két generációnak kellett felnőnie, hogy a tömegek is megértsék mindezt.
Annak idején lányomnak és fiamnak meséltem esténként. Emlékszem egész nagyok voltak már, tizenévesek, s én még akkor is, a kislámpa fényénél olvastam nekik a regényeket, novellákat, verseket, főleg persze klasszikusoktól. Beszéltünk a világról, a teremtésről, a szeretetről, a barátságról, s ha ismerőst, rokont temetnünk kellett, a lélekről és a halálról is. Tudom, sokan mesélnek gyerekeiknek a halálról úgy, mint egy szép történet végéről, vagy egy virág elhervadásáról. Én azonban hitet és reményt oltottam beléjük, közel hoztam hozzájuk a láthatatlan istent, aki mindenütt jelen van, mindent lát és hall, mindenre felügyel, ki a bolygókat és csillagokat mozgatja, s aki az ember életét is kezében tartja, hiszen tőle származik. Én így tanítottam a gyerekeimet. 
Ám eljött az idő, amikor az apák és anyák, a mesélők, feszengtek mesemondás közben, rosszul érezték magukat, mikor gyermekük kérdéseket tett fel. A gyerekek nagyon okosan tudnak kérdezni, s szerintem felnőttesen kell válaszolnunk rájuk, persze az ő nyelvükön, az ő szókincsükön szólva hozzájuk. Ám a tartalom tekintetében ki-ki a saját verzióját mondta gyermekeinek. Eleddig. Ma már hitegetésnek számít a gyerekeknek olyasmit tanítani, mint lélek, öröklét, mennyország. Ezek kikerültek a szókincsünkből.  A régiek sírnak, az újak értetlenül és meglepődötten állnak mindezek előtt, a régiek korholják a világ szókimondását, az újak a tükörbe nézve rideg matematikai és fizikai törvényeket látnak csupán.
A templomok elnéptelenedtek. Nyilvános keretek között, vagy ha úgy tetszik intézményesen megszűnt minden olyan beszéd, amely korábban létünk transzcendenciára való irányultságát feszegette. Mondom sok idő telt el, míg ezek a változások végbementek. A tankönyvek jó részét átírták, nem lehetett bennük nyitva hagyni a "nagy" kérdéseket, szembe kellett néznünk a valósággal. A festők lehangoló színvilágú absztrakcióval magányos embert festettek vásznaikra, bolygókkal és csillagokkal körülvéve, kinek árnyéka hosszúra nyúlik, s belevész a semmibe. Szobrászmesterek anyát és gyermekét ábrázolták, ahogy szemükben összefonódva görcsösen szorítják egymás kezét, a zeneszerzők műveinek rezignált hangjait nem hatotta át mélység és magasság,
Persze nagy tiltakozások közepette ment végbe mindez. Sokan, nagyon sokan nem akarták elfogadni a világ istennélküliségét. Nagy felvonulások szerveződtek Isten "megvédése" mellett, ám ezzel ellentétben óriási megmozdulások indultak világszerte ilyen transzparensek jelmondatait hordozván: "nézd a melletted lévő embert, egyszer láthatod csupán", "a megismételhetetlenségünk tesz naggyá minket", "szeresd felebarátodat, hisz csak egyszer szeretheted".
Az országok vezetői nyugalomra intettek mindenkit, továbbra is hangsúlyozták, hogy a társadalom és intézményei, a család és a mindennapok képesek értelmet adni az életnek, ezért óva intettek mindenkit attól, hogy túl komolyan vegyék a bejelentést és az egyénre gyakorolt hatásait.
Kérdések, melyeket a világ eddig mindig is nyitott kérdésként tekintett, lezárultak. A csillagászokat - miután nemrégiben naprendszerünk egyik holdján mikroszkopikus életet találtak - már csak az élteti, hogy akad-e más bolygón is tudatos élet, mikor találkozunk más, gondolkozni képes, tudatos életformákkal. A világegyetem jövőjét ismerjük, a Földét nem, hisz Földünk élete jórészt a mi döntéseinken is múlik. Azért jöhetett létre élet ezen a bolygón, mert a Föld születésekor ezer tényező épp úgy állt össze, hogy épp így nézzen ki a bolygó sokmilliárd év múlva: éppen megfelelő méretű, és megfelelő számú bolygó között kering és a belső bolygók között van, mert 4,5 milliárd éves története folyamán a Föld ezerszer került el ezer féle kozmikus katasztrófát, mert a Föld Naptól mért távolsága, a Föld forgási sebessége, mérete és összetétele, mágneses mezeje, hőmérséklete, és még sorolhatnám, mind megengedte azt, hogy élet keletkezzék rajta. Több száz ilyen nagyon hasonló típusú és adottságú bolygó kering különböző csillagok körül, szerencsés véletlen műve, hogy ezen a bolygón van élet, az is szerencsés véletlen, hogy világegyetemünk összetétele épp olyan, hogy élet kialakulhat benne. A nagy számok törvényei alapján nagyon valószínű, hogy más hasonló bolygókon is van tudatos élet. Egyesek azt állították, azért pusztultak ki a dinoszauruszok, hogy az egyedfejlődés ne ezen a vonalon lépkedjen tovább, hanem emberi lények jöjjenek létre, akik aztán magukra ismervén gondolkodni képes tudatos lénnyé váljanak, Isten akarata szerint. De a bejelentés óta tudjuk, sajnos ez nem így van. Még ma is dinoszauruszok élhetnének itt, vagy ha tegyük fel a legapróbb evolúciós folyamatok másképp alakult volna, nem a mai formáját mutatná a világ, s nem is tudnánk róla, mert meg sem születünk. Szerencsés véletlen, hogy itt vagyunk, s rácsodálkozhatunk a hihetetlen sok egybeesés következtében kialakuló emberi életre.
Egyedül vagyunk. Egyediek vagyunk. Se a bolygón, se a bolygón kívül sajnos nincs olyan életforma, akikkel megbeszéljük ezeket a kérdéseket, túl távol, vagy időben jóval előrébb vagy hátrébb "járunk" azokhoz a bolygókhoz képest, amelyeken élet keletkezhet és "elérhető" közelségbe vannak. Hatvan évvel ezelőtt a legközelebbi csillag az Alfa Centauri hagyományos rakétahajtással 72.000 évre volt tőlünk, ma 40.000 évre van, ami nagy fejlődés a naprendszeren belüli utazások során, de nevetséges, ha ezzel a sebességgel a tőlünk csupán 4 fényévre eső csillagot szeretnénk elérni. Egyébként is, ha távcsöveinkbe nézünk a múltat láthatjuk csupán. Soha a jelent. A térugrás vagy a féreglyukakon történő száguldást egyelőre testünk és műszereink fizikai és technikai képességei miatt lehetetlen. Szóval nincs kivel beszélnünk róla.
Csak egymással. Itt és most. Évezredek óta elbeszéltünk egymás mellett, egyikünk ezt mondta, a másikunk azt, egyikünket ilyen típusú dolgok foglalkoztatták, a másikunkat homlok egyenest az ellenkezője, de ma erről nem lehet nem beszélnünk. Azt gondoltuk korábban, mindenről lehet beszélni, ám a kínosabb, kellemetlenebb témákat - létünk alapvető kérdéseit - hanyagoltuk, egyrészt, azért, mert semmi biztosat nem tudtunk róla, másrészt, mert mindenki mást gondolt, harmadrészt, mert éppen ezen okok miatt nem foglalkozott velük senki, s így tudatosan hallgattunk róluk. Már fiatalkoromban sem értettem miért, miért nem beszélünk éppen erről? Könnyebb nem beszélni róla, vagy kellemetlen beszélni róla, vagy nem tudunk semmi biztosat róla, így hát nem beszélünk róla? Beszéltünk sportról, politikáról, közéletről, pedagógiáról, a valóságsókról, az árakról, mindenről, de erről nagyon ritkán. Ma, hogy tudjuk a valóságot, továbbra is ott tartunk, hogy nem beszélünk róla, persze, hiszen most a helyzet jelentősen és nem kevésbé ideálisan változott meg. Ez érthető. Most még korai. A "hangosak", persze most is szókimondóan fecsegnek, a hosszasan hallgatók pedig még emésztik a történteket. Nem várható el senkitől, hogy beszéljen arról, amit - súlyossága folytán - igazából meg sem akarunk érteni.
A világ látszólagos folyása mit sem változott, de idővel az is változni fog, ehhez sokkal hosszabb idő kell. Az emberiség ugyanúgy kizsákmányolja egymást, s ennek egyesek tudatos, mások passzív résztvevői, a világ egyik fele ma is szegénységben és nyomorban él, a bevásárlóközpontok ontják a haszontalan és semmirekellő termékeket, s lakásokban elhelyezett víziókat sugárzó dobozok pedig ma is silány és nihilista szemlélettel ontják magukból az értelmetlen és gagyi műsorokat, azonban politikai választások és fogpaszta vásárlásunk előtt nagyban befolyásolják döntéseinket. Nyáron az emberek nyaralnak, örülnek a tengernek és a napfénynek, a karácsony az emberiséget összekötő és megtartani képes szeretet ünnepe lett - ünnepeljük, hogy biokémiai folyamatainknak és fajfenntartási ösztöneinknek köszönhetően kötődünk egymáshoz.
De azért valami változott. Az arcokon lehet észrevenni. Az egymásra csodálkozó és mosolygó tekintetekből. Abból, ahogy ráköszönünk egymásra. Ahogy kezet szorítunk egymással. Ahogy elbúcsúzunk egymástól. Korábban egy-egy találkozás sokszor kevéske vagy semmilyen reakciót nem váltott ki az emberekből, tulajdonképpen majdnemhogy közönyösek voltunk egymás iránt, de most, hogy minden találkozás egyszeri és legtöbbször megismételhetetlen, kezdünk megváltozni. A  tekintetek és az érzések beszédesek tudnak lenni. Mindenki - ugyanabban a magába zárt titokban - cinkosa lett a másiknak.
Nyári éjszakákon milliók néznek a csillagos égboltra tágra nyílt szemekkel, egymást kezét fogva, milliók gondolnak most már egyetlenegy dologra: ez nem létezhet!

Egyedül vagyunk. Egyedül egy óriási világegyetemben, egyedül, de együtt.

Sok idő telt el a bejelentés óta, sok minden megváltozott. Minden ember hívő lett.

2010 november