A programozó álmai

A számítógép billentyűzete, s az egér a kezem meghosszabbítása a virtuális világba, nap mint nap ezzel kezdem a napot és ezzel fekszem. Dolgozom, csetelek, filmet nézek, vásárolok, pókerezem, híreket olvasok, licitálok, fusizom. Monitor, billentyűzet, egérpad, ledek. Szemem előtt számtalan karakter, kiegészítő funkció, ezernyi lehetőség, billentyűkombinációk, mailbox. Az internet, a szoftverek, DVD-k, és a rengeteg letöltött film, zene, ez számomra a világ. Én így ismerem, nem is akarom másképp.
Unalmas a kinti világ, nem is nagyon érintkezem vele, több mint három évtizede a vizuális világ  rajongója s tudom, rabja vagyok. A filmek és számítógépes játékok bámulatos világa tetszik - én magam is ezzel foglalkozom - az élménydús effektek és történetek, bravúros számítógépes grafikai megoldások, ez a szórakoztatás magasiskolája. A világ értelmetlen és unalmas, nyomasztó. Determinálás folyamatok uralják, mely a kisembert igába hajtják, sematikus életmódot és gondolkodást eredményezvén. Én számomra sem nyújtott idáig semmi örömtelit.
Néha, ha kell valami - mert hűtőszekrényem is programozott, s ha kifogy az élelmiszer, automatikusan utánrendel - lemegyek a kisboltba, kenyeret veszek, vagy szalámit, sört. Az utcán bamba emberek, az egyik totyorog, a másik siet, járókelők, boltok, autók, minden ugyanolyan, minden változatlan, minden lassú és kiszámítható, óvatos és semmitmondó. Hol itt a változatosság, hol itt az akció, az esemény, hol van itt a trükkös rész, a talány, a fantasztikum. Sehol. Unalom és változatlanság.
Pénzem van mindig, nincsenek filléres gondjaim, sőt az átlagnál jobban élek. Egyedül. Nemzetközi játékszoftver fejlesztő cégnél programozóként, számítógépes és PS játékok grafikai felületein dolgozom, de folyamatosan van megrendelés digitális reklámkészítésre is. Ez egy olyan szakma mely nem áldozik le, virtuális világ és játék lesz holnap és holnapután is. Sőt egyre inkább csak az lesz. A szakmám a hobbim, két legyet egy csapásra. Jól fizetnek, profi vagyok, a cégem el sem engedne.
Feleségem, gyerekeim nincsenek, a család számomra megterhelő lenne, egyszerűen nyűg. Gagyorászni a gyerekkel, pelenkázni, fürdetni, napi programot tartani rettenetes lenne. Ja, és egy csomó pénzt kell rájuk költeni, idegeskedni az anyagiak miatt. Egész nap a nyakamon lógnának, nem lenne egy perc szabadidőm sem, na és egyébként is a házasságok jó része ma már tönkremegy, nem kell ez nekem. Ismerek néhány családot, ahol a gyerekek is félresikerültek, nem foglalkoznak velük, infantilisak lesznek, vagy csavargók, én nem kockáztatok, a "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" közmondásra én így asszociálok "nincs gyerek nincs gond".
Apám és anyám vidéken éltek, egyszerű, de jóérzésű emberek voltak, bár velünk gyerekekkel azon kívül, hogy ruháztak, etettek és iskoláztak, nem sokat foglalkoztak, törődtek. Alig ismertem őket. Apám kamionsofőr volt, anyám háztartásbeli, de miután a család nehezebb anyagi helyzetbe került ismét munkába állt. Dolgozott mindenhol, ahol csak tudott. Emellett állatokat tartottak, s volt egy kis földjük is. Munkájukon kívül, napi szinten több órát töltöttek az állatokkal, kapálással, locsolással, disznóetetéssel. Estére elfáradtak. Az én gyerekkorom legtöbbször abból állt, hogy vártam, mikor tudnak már bejönni a szüleim a házba, hogy velünk - gyerekekkel - legyenek. Ezekben a hosszúnak tűnő órákban legtöbbször tévéztünk. De mindig későn jöttek be. Nem játszottak velünk, nem sokat beszélgettünk, a beszélgetések nagy része a következő napi programra, iskolai dolgokra, vagy falubeli pletykákra korlátozódott. Később, miután megkaptam az első számítógépemet - mert mindent megkaptunk, amit akartunk - eleinte kevesebbet, később egyre többet és többet töltöttem előtte. Ma is ezt teszem, életem szerves része lett. Apám tudta, hogy nem helyénvaló a dolog, de nem volt sose otthon, ő úgy érezte, neki megvan a maga dolga, méghozzá az, hogy megkeresse a családnak a pénzt, a többit rábízta anyánkra, aki bár szintén jólelkű ember volt, nem tudta, mi kell s mi nem kell egy gyereknek. Egyedül idősebbik nővérem - aki féltestvérem volt - ült le velem, ővele sok mindent megbeszélhettem.
Serdülőkorától kezdődően fiatalabbik nővérem és anyám egyre többet veszekedtek. Ezek a veszekedések az agyamra mentek, napi szinten ment a huzakodás, piszkálódás, egymás dolgaiba kötöttek bele. Az anyám beleszólt a nővérem öltözködésébe, hajszínébe, napi programjába, s általában mindenbe, amibe beleszólhatott. Piszkálta, mert nem segített otthon, amiben persze igaza volt, csak kissé elkésett vele ebben a korban. A nővérem ezzel szemben folyamatosan leugatta őt, kritizálta mindenért, s sajnos apám is rátett erre egy lapáttal. Utáltam hallgatni őket, bezárkóztam. A monitor és a tv elé, azok nem veszekedtek.
Apám, anyám előttünk ritkán érintették meg egymást, ők sem láttak mást saját szüleiktől. Molett, sőt inkább kövér emberek voltak. Éltek egymás mellett, se simogatás, se ölelés, se egyéb. Minket sem sokat babusgattak, egész kiskorunkba még igen, később azonban teljesen elmaradt. Tizenéves  koromban, ha csajozásról volt szó, sose jutottunk el egy igazi csókig az igazi szerelemig, s ez sose a lányok hibája volt. Suta voltam, félénk, testbeszédem darabos és merev volt. Persze. A lányok próbálkoztak közelebb férkőzni hozzám, ugyan lelkiekben még csak-csak sikerült, de testileg kevésbé. Ez eleinte nem zavarta őket, de később engem is őket is. Nem lehet férfi és nő között szerelem igazi romantikus erotikus testiség nélkül. Ilyenek vagyunk. Általában. Én sajnos nem.
Apám cukorbeteg lett, négy éve halt meg. Halála előtt a kórházban találkoztam vele, nem tudtam neki mit mondani, furcsa érzéseim támadtak, talán azért mert szótlanság szorult közénk. Az a fajta szótlanság, mikor régi ismerősök nagyon hosszú idő után újra találkoznak... Feküdt az ágyon,  folytak a könnyei, és én nem tudtam megszólalni. Másnap hívtak, hogy az éjszakát már nem élte meg. Anyám egyik napról a másikra halt meg, egyik délután alvás közben halt meg, nem bírta a szíve. Két évvel élte túl apámat.

Vízben úszom, a parttól nem messze vagyok, nem megy könnyen az úszás, egyre fáradok, valaki áll a parton, a mólónál, valaki hív... nem szól, nem kiabál, engem néz... s hirtelen iszonyú lesz minden, nem tudom kinyitni a szemem, hirtelen nem tudom merre kell tovább úsznom, iszonyú, nem tudom kinyitni a szemem, erőlködöm, hiszen én látok, de a szememet mintha betapasztották volna... kiabálnék, de a víz alatt vagyok, nem tudom merre ússzak, hogy jutok ki a partra, nem látok...

Gyerekkorom élményei közül egy kezemen meg tudom számlálni a fontosabbakat. Szolfézsra jártam, s trombitálni tanultam nyolc éves koromtól, emlékszem mennyire szerettem fújni. Meg is tanultam néhány dalt, a rokonoknak játszottam néhányszor és mindig nagyon megdicsértek. Anyám szerette, ha játszottam. Ma is megvan a trombita, itt van a polcon mögöttem, néha belefújok, ilyenkor rossz érzésem van, anyám jut eszembe... Sokáig fociztam, én rúgtam az első gólt a városok közti korosztályos bajnokság első meccsén, az egész család talpra ugrott, társaim engem szorongattak, nevem bekerült a góllövők közé. Máig emlékszem milyen jólesett, apám csak ennyit mondott a kocsiban: "jó meccs volt".
Fiatalabbik nővérem sem tanult túl jól, ő - mint vidéken sokan - a szépségápolásba, a kozmetikába találta meg azt, amit keresett, most is ebben a szakmában dolgozik. Férjével sikerült egy házat venniük, az alagsorban van a kozmetika szalon, s később a tetőteret is beépítették. Sokáig kereste ezt az embert, több kapcsolata is volt, de nem akart korán férjhez menni azt hiszem.
Idősebbik nővérem sok mindent tanult, több papírja van, azt hiszem könyvelői is, de soha nem tudott a szakmájában elhelyezkedni, tíz éves voltam amikor Budapestre költözött, oda ment férjhez, azóta adminisztrátorként dolgozik egy budapesti klinikán, nevetséges pénzért. Elköltözése nagy csapás volt számomra, talán másképp alakult volna az életem, ha itthon marad. Persze a "mi lett volna ha" élethelyzetek száma közel egyenlő a végtelennel, s ha léteznek párhuzamos világok, lakóiktól majd megtudhatjuk e történetek kimenetelét.
Érettségi környékén fejembe vettem, hogy sovány, elpuhult testem izmokkal teli erős testé változtatom, étrend kiegészítőket, magas fehérjetartalmú porokat kezdtem szedni, s emellett konditerembe jártam. Néhány hónap alatt valóban megizmosodtam, ez idősebbik nővéremnek nagyon tetszett, valószínűleg mert az ő férje satnya és vékony volt mindig is. Kérdezték, miért csinálom, nem tudtam akkor sem, most sem. Talán brahiból, talán a lányok miatt, vagy a számítógép előtt töltött órák ellensúlyozásaként? Magam sem tudom...
Ebben a korban - érettségi körül - nyomozó akartam lenni, ez sokáig foglalkoztatott, de tudom, emlékszem, csak lustaságból, a nyomozók 45 év környékén nyugdíjba mehetnek, ez az igazi pálya -  gondoltam, huszonöt év nagyrészt irodai munka után az állam tart majd el... De elmúlt a varázslat, s szóba került a pilótaélet, a műszaki informatika és a programozói pálya. Nővérem mondogatta, menjek ki egy utasszállító hajóra, a Földközi-tengerre, vagy az atlanti óceáni hajójáratokra, egy két év alatt megkereshetek egy lakásra való pénzt. Egy óriás luxushajón ugyan sok a munka de világot láthatok, rengeteg embert megismerhetek, s láthatom a tengert... Foglalkoztam a gondolattal, de a gép igézete, s főleg a lustaság itthon tartott. A repülés is csak egy kósza gondolatnak bizonyult - soha nem érdekelt túlságosan - s, hogy nem lettem pilóta, ezt az élet is igazolta: az első repülőutam során kiderült, hogy félek a magasságtól. Végül a foglalkozások közül mi más maradhatott, mint az informatika, s végül azon belül a játékprogramozás.
A lányok mindig külön és furcsa világot formáltak, amibe nem illettem bele. Barátnőimmel kapcsolataim rövid életűnek bizonyultak, hónapokig tartottak csupán, valahogy hamar ellaposodtak. Talán többet vártak tőlem, s én nem tudtam többet adni, nem volt meg az a fajta érzékem, hogyan kell egy nőt boldoggá tenni. Most sem tudom, 46 éves vagyok, nem sokat várok az élettől, a nőktől is már csak a testi együttlétet. Három-négy lánnyal tartom a kapcsolatot, őket hozom fel magamhoz, ilyenkor estétől reggelig itt vannak, iszogatunk, beszélgetünk, aztán szeretkezünk, egész éjszaka szeretkezünk. Reggel elküldöm őket. Régóta így van ez már, ez számomra a legkényelmesebb, sőt azt hiszem testileg és lelkileg is a legjobb. Főképp lelkileg. 

Éjszaka van, nem tudok aludni, kezemben tartom kardomat, mellettem szuszog ivócimborám, hetekig tart már ez az átkozott ostrom, helyzetünk kilátástalan, bármelyik nap betörhetnek, most már éjszaka is lőnek, felőrölnek minket, aludni sem tudunk...
Az ellenség betört a várba, lángcsóvák törnek a magasba körülöttem, ég minden, ordítok, futok - háttal az ellenségnek, nem érdekel többé a vár, elvesztünk, egy sötét lépcsősoron szaladok lefelé, a lépcső meredek, a lépcsőfokok szűkek, futok lefelé, kiabálok, egy nevet kiabálok, nem emlékszem kié, elesek, lefelé gurulok....

Őrület. Már sokadszor álmodtam az ostromról, nyomaszt, tegnap úgy látszik megint sokat ittam, megártott. Miről álmodok vajon, kinek a nevét kiabálom, mit keresek karddal a kezemben egy várban, mely nemsokára a tűz martaléka lesz?
Tegnap - ritka alkalmak egyike - két hétre el kellett utaznom külföldre, Floridába, a cégből néhányan részt vettünk egy játékprogramozóknak tartott zártkörű konferencián. A lényeg a zártkörűség volt, olyan információk hangzottak el, amik nem tartoznak a nagyközönségre. A játékszoftverek jövőjéről, a virtuális világ jövőbeni lehetőségeiről, a technikai fejlődésről, a játékprogramok grafikai felületeinek programozásának új irányáról, a játékban résztvevő karakterek fizikai megjelenéséről, attitűdjeiről tartottak előadásokat. Külön téma volt a gyerekek és a fiatalkorúak játékszokásairól, ízlésvilágáról, a különböző játékok során átélt benyomásaikról tartott különböző előadások, illetve a szoftvergyártó cégek profitnövekedésének háttérfolyamatairól.
Furcsa érzés volt, furcsa, hogy ennyire képesek vagyunk egy egész társadalmat a kezünkben tartani, befolyásolni, hipnotizálni. Az ezeken a játékokon felnövő gyerekek agresszívabbak, anti-szociálisak, magányosabbak, mint társaik. Én is ilyen vagyok, ilyenné válik az, akit magára hagynak. Ez egy nagy, egymásra épülő ok okozati folyamat, a szülők végletekig való kihasználtsága, lefárasztása, mely a gyerekkel való foglalkozás anulálásához vezet. A gyerek vagy a fiatal egy dologba tud csak menekülni, a virtuális világba, mely persze izgalmas, leköti őket, s ez egy perc alatt visszahat, hiszen a szülőnek le van tudva a gyerekről a gond. Ezt ki kell használnunk, itt tudjuk a szülők pénztárcáját megfogni, e háttérfolyamat végeredményéből származik a profitunk - traktálták az előadók. De persze az előadók azt is elmondták, hogy mi magának az ok-okozati folyamatnak valójában abszolút passzív szereplői vagyunk, mi számítógépes vagy PS játékszoftvereket adunk el, pusztán a profitra törekszünk. Az, hogy ennek a hátterében mi játszódik pszichésen nem a mi dolgunk. A szülő lehet ilyen vagy olyan, hagyhatja a gyerekét elkallódni, vagy ügyelhet szellemi lelki fejlődésére, ha akar. Minden rajtunk múlik, mi általunk ilyen a világ amilyen, ha hagyjuk magunkat, hát prédák leszünk, s kihasználják gyengeségünket.
Az előadások között néhány napig vendégeskedhettünk egy luxushajó fedélzetén, a Mexikói öbölben hajóztunk. Hat csodálatos éjszakát tölthettünk el egy csodálatos, s igen nagy hajón, reggeltől estig kiszolgáltak minket, igen-igen élveztük mindannyian. Többször megálltunk, szigetek mellett hajóztunk, még a híres Bermuda-háromszöget is érintettük.
Mindenkinek külön szobát adtak, tengerre néző kilátással, a svédasztalos étkezések során a legkülönösebb tengeri ételeket kóstolhattuk meg. A hajó hátsó fedélzetén óriási medence, és napozóterasz várt minket, lényegében az egész napot itt töltöttük, de volt a hajón játék és konditerem sőt még fallabdapálya is. Az agyaggalamb lövészeteket én nyertem, senki közelembe nem ért. Tulajdonképpen annyi de annyi kipróbálni való lehetőség volt a hajón, hogy alig aludtunk valamit, én csak délutánonként, a napozóteraszon szundikáltam egy kicsit, Éjjelente a bárban ücsörögtünk, ittunk, játszottunk, kártyáztunk, a végén már a napok is összefolytak.
Negyedik éjszaka a bárban odajött hozzám egy pincérfiú, akit még nem láttam addig, itallapot hozott, kétféle különleges koktélt is a figyelmembe ajánlott, majd jelezte hogy válasszak, visszajön később. Nagyon ismerős volt, én aznap éjszaka azon törtem a fejem, honnan ismerem. Mikor ismét hozzám lépett rendeltem tőle egy Acapulco koktélt, kávét és egy különleges fagylaltkelyhet, melyről tüzetesen kifaggattam. Ekkor jobban szemügyre vehettem. A fiú magas kissé vékony termetű volt, haja barna, rövid, ugyanakkor bozontos volt, szemei barnák, arca kissé kerekded. Nagyon hasonlított valakire, akivel korábban már találkoztam.
- Nem ismerjük mi egymást valahonnan? - kérdeztem tőle angolul.
- Pardon? - kérdezte udvariasan - Én sok hajón megfordultam már, lehet hogy egy korábbi út során...
- Igen lehetséges - mondtam, s számomra is kissé meglepően, hirtelen megkérdeztem - Hol született? 
- Ez hosszú történet lenne sir - kezdte - apámat, anyámat nem ismertem, Dél-Spanyolországban, a tenger mellett nőttem fel.
- Csak úgy rémlett - mentegettem magam - mintha már találkoztunk volna valahol, excuse me...
- Lehetséges - s szemembe nézett és mosolygott, azzal a fajta furcsa, hívogató mosollyal, mint aki nagyon is jól tudja, hogy ismerjük egymást, csak feladja a leckét, hadd találjam ki -én.
Másnap kerestem a srácot, találkozni akartam vele ismét, hátha beugrik róla valami. Kerestem a bárban, a fedélzeten, a medencénél, a játékteremben, sehol nem találtam, biztos nincs szolgálatban. Aztán, hogy este sem találkoztam vele a bárba, már megkérdeztem a pincéreket, nem látták-e valahol. A nevét nem tudtam, próbáltam nekik leírni a fizimiskáját, de nem tudták kiről beszélek, nem ismerték. Ez lehetetlen, gondoltam, biztos nem értették jól, kit keresek, s csak az lehetséges hogy ma nincs szolgálatban. De másnap sem láttam, harmadnap sem, s aztán utunk véget ért, partra szálltunk, s én nem tudtam meg ki volt az. De találkoztunk már, ez bizonyos. 

Rohanok le a lépcsőn, ezer álmom ez, s próbálok nem elesni, tudatosítom magamban az álmom, úgy fekszem le esténként, hogy ha erről álmodom próbáljak éberebb lenni, nem elesni lefelé a lépcsőn, csak le tudjak jutni ahhoz a valakihez, akinek a nevét kiáltom. Meg kell tudnom ki az.

Ma visszaültem végre, újra a gép elé, be kell fejeznem határidőre egy terrorelhárító akciós játék utolsó programblokkját. Nem sok van már, az utolsó simításokat végzem a játékon, egy hét múlva leadom, még határidő előtt. Itthon érzem magam, újra a gép előtt, pihenés képen én is játszom, vagy pókerezem a haverokkal a neten, s pizzát rendelek kedvenc éttermemből, a weben persze. A repülőút Floridából végtelenül hosszúnak tűnt, bár csak néhány órát tartott, úgy látszik, ha repülőre ülök elvesztem az időérzékemet. Félek a repüléstől, még hogy pilóta legyek, ha megdobta egy légáramlat a gépet a szívem már a torkomban dobogott, s izzadni kezdtem. A laptopon, ha világháborús repülőkkel repülök én vagyok a legjobb, úgy repülök, mint az ászok, mindig a nap felől támadok, hogy ellenségeim ne lássanak, lecsapok rájuk, átzuhanok a köteléken, s aztán fel az égbe. Az én gépem emelkedési sebességem sokkal jobb a többi vadászgépnél. Újra fel az égbe, s ismét egy rácsapás a bombázókra a nap felől. Menjenek az amik a francba... Sokkal nagyobb a túlerő, de sokat lelövök. Ha azonban egy igazi gépbe kell ülnöm elfog a rettegés: lezuhanunk, leállnak a motorok, vagy viharba kerülvén elvétjük a leszállást.

Körülöttem világoszöld csempék, fehér falak, egy ablak mellett fekszem, bámulom a kinti világot, de elsősorban egy elmosódott fa formáját, ágait, leveleit nézem. Sok hónapja vagyok már itt, súlyosbodik az állapotom, azt hiszem már lemondtak rólam az orvosok. Mivel szememet is elérte a kór, nem látok jól, homályban élek, színeket látok csupán, a körvonalak elmosódtak. S egy fiú ücsörög az ágyam mellett mindig, nem látom az arcát, nem is beszél hozzám, ott ül, s nekem könnyes a szemem. Nem sokáig élek már, ki tudja mennyi időm van még hátra, de még mondanék valamit neki, nem tudom mit, nem tudom hogyan, de még valamit el kell neki mondanom...

Felébredek, ez rosszabb mint az ostrom, valamit el kell neki mondanom. 
Most már a nappalok nagy részében is álmaimmal foglalkozom. Munkáim határidejét is tologatom, nem tudok rendesen koncentrálni. Lányokat sem hívtam fel, egyiket sem, összefolynak a napok, rászoktam az altatókra. Egyre jobban erőlködöm, hogy rájöjjek, álmaimban ki az a valaki, aki a parton áll, akinek a nevét nem tudom, akinek az arcát nem láthatom. Meg kell tudnom kihez próbálok kiúszni, kihez rohanok lefelé a lépcsőn, ki ül halálos ágyam mellett, a fehér falak és zöld csempék között.
Nem gondoltam, hogy épp a hajóút ad rá választ. A trombita mögött a polcon van egy könyv - amit sógoromtól kaptam - Borges novelláskötete, s lapjai között a "Kard íve" című novellánál egy fénykép rólam, 20 évesen. Ma kezembe akadt. S ekkor beugrott, kire hasonlított a fiú. Rám. Igen rám, de másvalakinek a vonásait is látni véltem az arcán. Ilyen lehettem volna én 26 évvel ezelőtt, én lehettem volna ott, a hajón, ahogy nővérem elképzelt engem. A fiú azonban azt mondta, lehetséges, hogy ismerjük egymást. Igen lehetséges lett volna, hogy megismerjük egymást.
Most már tudom, őt keresem, hozzá próbálok vakon kiúszni, őhozzá futok le a sötét lépcsősoron az ostrom alatt, őhozzá szeretnék szólni valamit a kórházban, ővele találkoztam a hajón. Fiammal, aki nem lett.

2010 szeptember