Az áruló

Ehhez a beszámolóhoz, melyet kezében tart az olvasó, a verpeléti vásáron jutottam hozzá, nemrégiben. Szeretem a kéziratokat, főleg mert hű és személyes beszámolókat adnak a korról, és a történésekről, amikről szólnak. A kéziratot egy idős bácsi adta nekem, azzal, hogy adjam közre, ha érdemes. Tudta rólam, hogy effélével foglalkozom. Elfogadtam.
A szöveg nem hosszú, latinul íródott, és nehezen silabizáltam ki a betűket. Az akkori írás igen sokban különbözött a maitól - főleg, ha az egy tizennégy év körüli gyerektől származik. Ezért különleges, sőt egyedi ez az írás. Sokat foglalkoztam vele. Akkoriban igen ritka dolog volt, hogy egy tizenéves gyerek írni tudjon. Apja - eszerint - igen sokat áldozhatott neveltetésére. Még különösebb az, hogy a fiú megérezte, megálmodta a jövőt. Beteg volt, éhtífuszban szenvedett, valószínűleg hallucinációi, lázálmai voltak, s tiszta pillanataiban - mert hogy máshoz nem volt ereje - hát leírta amit lázálmaiban látott. A fiú múlt időben írt, mintha a történet befejezett lenne már, - mintha a jövőből tekintene vissza a múltra - s ez még tovább súlyosbítja a beszámoló körüli rejtélyt. A szöveg eleje elveszett, így a történet közepébe csöppenünk bele.

"Apám csempészett a várba. Nem is volt kire hagynia, a várban asszonyok is voltak, hát gondolta, majd csak gondjuk lesz rám is. Az ostromról, s a borzalmas végkifejletről csak néhány kép, egy-egy arc, kiáltások, üvöltések hangjai, s véres sebesültek látványa maradt meg bennem. Most még fiatal vagyok, én is katonának készülök, várvédőnek, ahogy apám, de a történtek soha nem törlődnek emlékezetemből.
Most megpróbálom felidézni azokat a benyomásokat, melyek meghatározzák a mai napomat és azt hiszem további életemet is. Tizenhárom vagy tizennégy nyarat értem meg, ezt a felnőttektől tudom, nem vagyok kisgyerek, de nem vagyok még elég nagyfiú sem ahhoz, hogy objektíven tudjak beszámolni mindarról ami történt. Több okból sem.
Apámat - miután bevitt a várba - nem sokat láttam. Nem is örültek annak, hogy ott vagyok, féltettek, a vár kapitánya rosszallását fejezte ki: nem gyereknek való ez - hangzottak szavai. Néhány napon belül hatalmas sereg érkezett a vár alá, sátrakkal, szekerekkel, ágyukkal, s furcsa - számomra soha nem látott - fejükön turbánt viselő emberáradattal, kiknek kezében félhold alakú kardokat láttam. Negyvenezren lehetnek.
- Itt a török - kiáltozták a várban. Az egész völgyet elözönlötték, annyian voltak, megrémített a látványuk.
Eleddig én is járhattam kelhettem a várba, mely óriásinak és bevehetetlennek tűnt előttem, már csak azért is, mert nemigen láttam én ekkora várat. Megismertem várfalit, bástyáit, a lőréseket, láttam az ágyukat, néztem a kovácsot, ahogy a kardokat élesíti, hallottam a vár kapitányának lelkesítő szavait. A vár védelméről, a haza szeretetéről beszélt. Csodálattal néztem föl rá.
Aznap, amikor a török megérkezett a vár alá, apám berontott hozzám.
- Innentől kezdve - kiabált velem - ezekben a belső helyiségekben kell maradnod, a várfalakra, ahol a harcok dúlnak nem jöhetsz fel. Itt maradsz Júlis nénivel és a többi asszonnyal. Megértetted?
Elcsukló hangon motyogtam valamit magam elé.
Apámat szűkszavú, magának való, mogorva emberként ismertem, nyugtalan típus lehetett, ezt szűrtem le viselkedéséből. Engem azonban jó nevelésben részesített. Az egri püspökségen Oláh Miklós érsek pártfogoltjaként  tanulhattam. Jó fejem lévén, mindössze két év alatt elsajátítottam az írás és olvasás tudományát.
Apám szívébe valami belső szorongás szorult, valami kimondhatatlan félelem, melyen - az ostrom alatt - egyre inkább nem tudott úrrá lenni. Hadnagyi rangban volt, számított rá a vár és a katonák, s ez valószínű még jobban nyomasztotta. Engem inkább elkerült, ha tudott. Anyám halála is közrejátszott abban - így mesélik - hogy egyre kevésbé viselte el a megpróbáltatásokat. Katona volt. Nem tudom mi játszódhatott benne azokban a napokban, míg végül arra az elhatározásra jutott, hogy szörnyű tettét végrehajtsa.
Másnap a török megkezdte az ostromot. Ágyúkkal lőtte a várat. Emlékszem az első lövésre hangjára és a robajra, utána. Rettenetesen megrémültem. Levittek a vár alá, biztonságos helyre, csak a lövéseket hallottam, a falak beomlását, és a föld dübörgését. Kiáltozásokat, üvöltéseket, kardok fémes csattogásának hangját. Féltem. Jobban féltem mint a katonák, akik a várat védték. Tehetetlen voltam. Legszívesebben karddal a kezemben nekirontottam volna én is az ellenségnek. A védők harcoltak, nem volt idejük azon töprengeni, mi lesz, mi történik a vár elestét követően, mi lesz azzal a mintegy kétezer emberrel, akik a várban voltak.
Nem tudom mennyi ideig tartott. Napok és éjszakák következtek. Nappal a csata, éjszaka a fáradt, izzadt, horkoló katonák. Sebesültek láttam, felhasított arccal, szúrt sebbel, ellőtt, véres lábbal, melynek combközéptől hiányzott a fele. Borzalom. Rám bízták, hogy akit tudok, etessek, itassak, a homlokukra tett vizes borogatásokat is én cseréltem. Sorra hallottam az elesettek nevét, akikkel előző nap még beszéltem, akik be-be jöttek enni-inni, ők nem voltak többé.
Az asszonyok nap mint nap több tucat üstnyi forró szurkot és vizet hordtak a várfalra, öntötték rá a létrán felmászó törökökre, akik hangos üvöltözések közepette hullottak alá a vár aljába. A leesettek helyét újabb turbános janicsárok foglalták el, számuk nem csökkent, az embernek az volt az érzése, soha el nem fogynak.
Apám amikor bejött hozzánk koszos, izzadt és feldúlt volt, vérben fogó szemekkel nézett ránk, evett ivott valamit, ami a kezébe akadt, aztán rohant fel megint a várfalra. Volt, hogy éjszakákon át nem láttam, de volt, hogy mellém feküdt le, és azonnal elaludt. Hangosan horkolt. Ruhája büdös, ő maga sebhelyes volt, piszok és vér keveredett nyálával, úgy aludt. Sokszor néztem alvás közben.
Máskor a várról beszélt az asszonyoknak, a bedőlt falakról, a bástyák állapotáról, a fogyatkozó létszámról. Sűrű káromkodások közepette a morált is emlegette, de azt hiszem, ilyenkor saját kétségbeeséséről adott hangot. 
Mert a vár katonái, a várvédők hősiesen harcoltak. Láttam őket. Nagyon elszántak voltak. A várat védték, a törököt verték, s csak az járt a fejükben, hogy nem eshet el a vár. Ez a vár nem. A férfiak beszédéből tudtam meg, hogy ekkorra már a török fél Magyarországot magáévá tette, odalett Buda, elesett Temesvár, Esztergomtól a Balatonig a törököké volt minden, a Nógrádi hegységben sorra kerültek az ellenség kezére a várak, terjeszkedésük egyre nagyobb területeket hódított meg. A várvédők szemében azonban nem félelmet, hanem azt a fajta tűzet láttam, amit apák szemében látni, ha egyetlen gyermeküket óvják a legnagyobb veszedelemben.
Apám azonban félt. A félelem rossz vezető. A félelem kiszámíthatatlan és szörnyű tettekhez vezet. Nem tudom, hogyan történt, valószínű éjszaka, az éj leple alatt ment ki a várból, s találkozhatott az egyik török vezírrel, kivel megállapodhatott. Talán pénzért, talán szabadságért, talán mindkettőért, az is lehet, hogy engem féltett, s így akarta szabadságom megváltani.
Két nap múlva mellettem aludt. Beszélt álmában. Zavaros, érthetetlen szavakat, mondatfoszlányokat hallottam. Hajnalban felébredt. Felébresztett.
- Fiam ne feledd, amit tenni fogok, azt érted teszem. A várnak nincs sok esélye, a török túlerőben van, mi egyre kevesebben vagyunk. A vár eleste napok kérdése. Ez egy börtön, amiből szabadulni nem lehet, halál vagy fogság vár ránk. De ne félj, holnap ilyenkor már szabadok leszünk.
Következő éjszaka egy olyan alagúton, amit csak várbéli ember ismerhetett, betört a török a várba. Nagy nehézségek és sok várvédő vitéz áldozatának köszönhetően azonban a magyarok kiszorították az ellenséget a várból. A bűnre, az árulásra nem volt mentség. A magyar vártat kétezer ember védte éjjel-nappal, életük árán is. Apám elárulta őket.
Másnap összegyűlt a vár népe. Engem bevittek egy fal mögé, nem láttam semmit, azonban hallottam, mi történik odakint. Mögöttem állt Júlis néni, két kezével szorított. Apám a bitófa mellett állhatott, előtte Dobó István a vár kapitánya, körülöttük a vár népe.
- Egriek, férfiak és asszonyok! Egy szív van, egy szó, a haza nem eladó! - kiáltotta a várvédőknek Dobó, majd apámhoz szólt. - A sorsod: halál.
Ekkor erővel kiszabadítottam magam Julis néni karjából, kifutottam a fal mögül, s megláttam apámat. Felakasztva.

Isten ne engedje, hogy ez megtörténjék."

A kézirat elbeszélése itt szakadt meg. Idáig tartott.

A fiú még azelőtt meghalt, hogy apja a várba vihette volna. Megálmodta apja sorsát, megálmodta úgy, mintha ő ott lett volna vele, a várban, mindvégig. A kézirat nem került apja kezébe - ez hosszú és fáradságos kutatómunkám eredményeként állapíthatom meg.
Vajon ha mégis elolvassa akkor másként cselekszik? Predesztináltak döntéseink? Elmenekülhet valaki sorsa elől? Mit gondolunk Júdás árulásáról? Milyen a mi időnk, milyen a sorsunk? Esetleg mindenkit, minden döntésében a déjà vu érzése fenyeget? Az "én ezt egyszer már átéltem" érzése?

Ki-ki döntse el maga.

Még egy megjegyzés a végére. A haza elárulásáért akkoriban halálbüntetés járt. Ma jó esetben is csak néhány év felfüggeszt börtönbüntetés.

2011. február