Homérosz

1979-ben születtem, vak vagyok és süket. Nem látom és nem hallom a világot, viszont tapintani, szagolni tudom. Nem sötétben élek, furcsa, színek, kék, zöld, szürke, sárga vesznek körül, feketét, sötétet egyáltalán nem érzékelek. Már nem zavar, hogy ilyen vagyok. Volt idő, hogy azt kívántam, bár ne élnék.
Otthon vagyok. Testvéreim már kijárták az iskoláikat, egyikük most készül házasodni. Szép lányt vesz feleségül, sima a bőre, formás, szimmetrikus az arca - legalábbis ezt gondolom. A másik közelebb áll szívemhez, ő nem rohan annyira, néha leül mellém, foglalkozik velem, megsimogat, inni ad. Hosszú barna haját sokszor tapinthatom, szeretem, ha ujjaim között siklanak olajos, illatos
hajtincsei.
Apám türelmetlen ember, mindig kapkod, nem tudja beosztani az idejét, de tudom, jó ember. Néha kissé érzelgős, de többnyire rövid és egyszerű kifejezésformákat talál arra, amit ki akar fejezni. Kissé bizonytalan a világ dolgaiban, azonban sokszor idegesen erőt vesz magán a tenni, tanítani vágyás. Maga sem tudja mit akar. Engem azonban különösen szeretett, ha volt ideje leült hozzám és megpróbált a kedvemben járni.
Nem unatkozom. Ma már nem. De gyerekkoromban sokszor teltek el órák tétlenül, vakon és süketen feküdtem az ágyon, néha anyám keze érintett, a konyhából jött a paprikás-krumpli illata, s én saját magamban voltam. Féltem. Csak arra gondoltam, hogy így telik le egész életem.
Az idő számomra abból áll, hogy érzékeltem újra éhes vagyok, s anyám hozza a következő étkezésre főzött ennivalót.
Semmit sem tudok a színekről, nem ismerhetem a távoli - kézzel meg nem fogható dolgokat. A nap melegét érzem, alakját csak a labda érintéséből tudom, nem ismerem az eget, sem az ég színét. Nem látom a csillagokat, a hegyeken csak lépdelek, s kifáradok, de nem láthatom magasságukat. A hófedte csúcsokról csak a hó hideg érintése kelt bizonyos érzelmeket bennem. Amit ismerek azt az érintésből és illatokról szerzett tapasztalat útján tudom. Nem látom a folyót, de ismerem futó vizét, nem ismerem a sivatagot, de a homokszemeket ujjaim közt pergetem.
Sírok néha. Ilyenkor nedvességet érzek lassan csordogálni arcomon és érzem sós ízét a számban.
Nem ismerem a meséket sem, csak egyetlen mese foglalkoztat. Apám épített egy kisebb méretű hajót fából. Jó illata volt, s különösen tetszett mikor építette, apám megfogta a kezem és sokszor rátette az épülő hajó bordáira, éreztem ívüket, finomságukat, a fa kellemes érintését. A hajó mellé bábukat faragott, kezüket lábukat fejüket, arcukat külön-külön megismertem, mely közül egy alakja erősnek és szikárnak tűnt előttem. Ezenkívül sok egyéb különleges formájú és alakú lényeket készített melléjük. Sokáig kellett tanulnom a mesét, eleinte nehezen értettem meg, mit akar apám a lényekkel. A hajóban az emberformájú bábuk kaptak helyet, a különböző "állomásokon", a különböző mesebéli helyszíneken a különböző idegen lények, melyekkel a hajó és legénysége találkozott. Szóval így játszottunk és játszunk ma is sokat, a szőnyegen, mely tenger - ezt játsszuk amikor apám ráért, s én nagyokat nevetek és mindig megijedek egy-egy különös lény színre lépésén.
Ezen a mesén élek, ezzel álmodom, én vagyok a hajó, a hajó kapitánya, a legénység én vagyok a tenger, a vihar, a különböző mesebeli lényeket is magamból gyúrtam össze. Nem tudok már szabadulni tőle. Talán nem is akarok.
Újra és újra játszom e mesét. Az elejét nem tudom, a végét nem ismerem. Számtalan különös legendát fabrikáltam elé, számtalan befejezést gondoltam hozzá.
Egyet már megírtam, nagyon-nagyon régen, de erre valahogy nem tudok visszaemlékezni. Ha eszembe jut, egy leszek Homérosszal.

2009. szeptember 29.