Kő, kavics, szürke por

Egy domboldalról nézem a tájat. Szeretem a naplementéket, sokszor elnéztem, amint a szürke sivatag alá bukik a nap, sötétséget borítván a tájra. Ismerem az engem körülvevő a kő -, és homoksivatagot, a körülöttem lévő domborzati formációkat, a sziklákat, kavicsokat és medreket, s azt az egyetlen krátert, amely tőlem kissé jobbra esik, s mely mély lehet, mert a fenekét nem látom innen. A sziklák, kövek, dombok és a kráter árnyékait is jól ismerem, tudom a napfelkelte látképét, és az alkonyét, s az éjszakában vetülő árnyékok formáit is megjegyeztem mind. A szürke sivatag végeláthatatlan, akármerre nézek látom, s ebből arra következtetek, hogy a horizonton túl is folytatódik. Kő, kavics, szürke por, sziklák, medrek, dombok, völgyek és a véghetetlen égbolt. Ez mindenem, részemmé váltak. Hozzájuk szokott szemem, megszerettem őket, barátságot kötöttem velük. Van olyan napszak amikor a közeli szikla árnyéka rám vetül, vagy az én árnyékom kúszik egy másik kőhöz közel. Összeérünk. Ekkor valamiféle megnevezhetetlen dolgot érzek.
Örülök, hogy ők is elfogadtam olyannak, amilyen vagyok. Magamat azonban nem ismerem, csupán árnyékomat, mely sokszor rövid és tömzsi, s alig látom, és van, hogy egészen hosszúkás. Valójában azonban nem tudom pontos alakomat, formámat, nem látom, milyen vagyok. Nem zavar, nem zavarhat. Talán hasonlítok én is valamelyik sziklára, vagy kőre, melyet magam körül látok? Én is ilyen vagyok, vagy hasonló? Nem szeretnék kihívó lenni.
Korábban sokkal mozgalmasabbak voltak napjaim, ma a szemlélődés korszakát élem. Talán egyszer újra megfordul a világ, s ismét máshogy lesz. Sok millió évvel ezelőtt a csillagok felől sok-sok szikla zuhant erre a környékre, én magam is sokat láttam közülük jó néhányat. A becsapódások hatalmas lyukakat vájtak a talajba, rengetek törmeléket dobva a magasba. A becsapódások által okozott talajmozgások okán az én helyem is változott néhányszor, de örülök, hogy végül itt állapodtam meg.
Az itteni éjszaka azonban leírhatatlan. Teljes időmet, minden éjszakámat és nappalaim nagy részét is a csillagokra szentelem. Megnevezem őket, külön-külön nevet adok nekik, fényességük szerint meg tudom őket különböztetni, mégsem tudom számba venni őket. Nem tudom megszokni számukat, melyről azt gondolom végtelen (bár, ha végtelen lenne fényárba úszna az egész égbolt). Számuk, fényük, színük elvarázsol, mintha valami csodás titkot őriznének, melyet megfejteni nem tudhatunk, csupán őrizhetünk. A csodát nézhetem bennük, s őrizhetem is mindaddig, amíg leszek. Az, hogy ilyen formán őrzőikké válhatok, ugyanakkora csodának vélem, mint titkukat, melyet szemünk, s szívünk elől jószándékúan elrejtenek. Talán el sem tudnánk viselni a titkot, mert a titok maga lenne a megfejtés mindenre. S mindent elviselni - még ha az oly nagyszerű is, mint sejtem - bizonyosan nehéz dolog.
A másik varázslatos égi látvány a kék színű bolygó, amelyet szintén minden nap láthatok. Van, hogy az egészet látom, olykor csak egy szeletét, s nagy ritkán megtörténik, rákúszik valami és teljesen eltakarja. Ez a legérdekesebb látvány. Minden nap mindig más arcát mutatja, s alakváltoztatásaiban nincs két egyforma pillanat. A bolygón a kék, a fehér, a barna és a zöld színek dominálnak. A kék, a barna és a zöld alakjait jól ismerem, ám a fehér folyton változik. Nincs két ugyanolyan nap, amikor ugyanazt mutatnák. Ez figyelemreméltó, olyan mintha élne, nap mint nap változna, lélegezne. Elgondolkoztam. A kék bolygó közel lehet, mert csak ezt az egyet láthatom minden nap közelről, a többi csillag távol lehet, mert csak fényük látszik, alakjuk nem. Azon is tűnődöm, hogy, ha minden nap láthatom, valószínű valami kapcsolat, kötődés, vonzás állhat fenn saját lakhelyem és a kék bolygó között, egymást kísérjük, immáron nagyon-nagyon sok ideje. Így nem csak a kavicsokhoz, kövekhez, sziklákhoz, a dombokhoz és a kráterhez van közöm, hanem úgy érzem valamiféleképpen e színes bolygóhoz is. Lehet, hogy kissé érzelgős vagyok, de szívesen ellátogatnék oda, ha tehetném. Gyönyörű az az égitest, a színei, a kék, gyönyörű.
Többször jártak itt emberek. Űrjárművük nemegyszer érintette a talajt, nagy porfelhőt kavarva. Furcsa maszkba öltöztetett emberek jöttek, az első leszálláskor megrémítettek, de hamar megváltozott róluk a véleményem. Ki, s beszálltak a járművükbe, letérdeltek, beletúrtak a talajba, úgy látszott, el vannak ragadtatva. S minden ideérkező el volt ragadtatva. Az tűnt fel, hogy ugyanazt csodálják, amit én is millió éveken keresztül. Az égboltot, a csillagokat, a kék bolygót és a tájat. Úgy éreztem, több időt szeretnének itt tölteni, de valami miatt nem tehették. Láttam az egyikük beletúrt a talajba és szétmorzsolta ujjai között, aztán felnézett az égre és hosszú percekig a csillagokat és a kék bolygót nézte. Kissé én is meghatódtam. Vajon hasonlót érez ő is, mint én?  Vajon mit jelenthetnek neki a csillagok, s amit oly kitartóan néz, a kék bolygó?
Ahányszor itt voltak, mindig vittek valamit magukkal, köveket, kavicsokat, néha láttam őket ásni is. El-elvittek kavicsot, követ, talajmintát, egyszer az én közelembe is jártak, de nem engem választottak. Bevitték járművükbe és visszautaztak vele a csillagok közé, talán a kék bolygóra. De engem mindig itt hagytak. Társaim soha többé nem kerültek vissza, úgy látszik megtartották maguknak. Lehet, hogy értékesek számukra.
Később az emberek hatalmas járművekkel érkeztek, építkeztek, valamiféle lakhelyet alakítottak itt ki. Folyton cserélődtek az emberek, voltak akik egyszer jártak csak itt, voltak, akik többször visszatértek. Nagy méretű szürke színű és átlátszó építmények emelkedtek idővel, s építettek egy helyet a leszálláshoz és elinduláshoz. Nagyon megváltozott a világ számomra, kevésbé foglalkoztam a csillagokkal és a kék bolygóval, néztem hogyan alakítják át a tájat kedvük és igényük szerint, ezt figyeltem hosszabb ideig. Nagy volt a nyüzsgés, több és nagyobb járművek érkeztek, sőt olyan is, amivel a talajon gyorsabb mozgásra is képesek voltak. Figyeltem, hogyan alakul át a táj, miként tűnt el két kisebb domb, hogyan emelkedtek a különböző szerkezetek és épületek. Nem láthattam a többé a teljes horizontot, sőt egyetlen - s így legkedveltebb - kráterem egyik szélére is került valami, ami eltakarta a látképet. Annyira belefeledkeztem az emberek viselkedésének és tevékenységének megfigyelésébe, hogy nem jutott időm nyugalomra, s kedvenc időtöltéseimre. Akkoriban eleinte zavart, majd megszoktam, aztán ismét zavarni kezdett ami körülöttem történik. Nem tudom pontos okát annak, hogy mit csinálnak körülöttem, de az embereknek bizonyosan fontos volt. Kár, hogy nem értek a nyelvükön.
Aztán hirtelen, még fokozottabb lett mozgolódásuk. Még több űrhajó jött, sietősebbek voltak, olykor a kapkodás jeleit véltem felfedezni mozgásukban. Furcsa, új és különleges eszközöket hoztak és szállítottak tovább. A legkülönösebb az volt, hogy egy-egy űrhajóval rengeteg ember érkezett, s valószínű továbbutaztak, mert az itteniek létszáma láthatólag nem nőtt. A kék bolygó színe is megváltozott, alulról és fölülről egyre több és maradandó fehér folt vált uralkodóvá, eltűnt a kék, a barna és a zöld. Valami ismét megváltozhatott, mert korábban is láttam már ilyen fehér elszíneződést a bolygón.
Újabb idő elteltével azonban az idelátogatások száma rohamosan csökkent, s végül már nem érkezett senki, s mindent itt hagytak. Nem tudom mi történhetett. Megszűnt minden mozgás, nem jött több űrhajó, s egyetlen embert nem láttam azóta.
Rengeteg idő telt el amióta az utolsó ember itt járt, de az időt én sem számolni, sem meghatározni nem tudom, én csak változásokat ismerek. Az emberek által létrehozott, s itt hagyott tárgyak, szerkezetek, űrhajók semmivé lettek. Nem hirtelen persze, nagyon lassan váltak a talajjal eggyé. Eleinte egy-egy épületrész, űrjármű, szerkezet dőlt össze, majd az összedőlt romhalmazok is lassan eltűntek. Ismét kialakult a jól ismert, de azért kissé megváltozott táj, s így életemet ismét az égbolt, a csillagok, a kék bolygó, s itteni társaim, a kövek sziklák dombok és a kráter töltik ki. Ám az emberek és szerkezeteik megjelenése életemnek csupán nüansznyi periódusa volt, az előtte, s az utána eltelt időszak sokkal sokkal hosszabbnak tűnt számomra. 
Más változást is észlelek. Egyre melegebb van, egyre forróbb körülöttem minden, s már-már elviselhetetlen.  A kék bolygó fehér sapkái ismét eltűntek, rövidebb ideig ismét láttam a kéket, a barnát és a zöldet, de ez csak átmeneti volt, mert hamarosan csak barnát láttam, sőt ma már egyre inkább vöröset. Nagyon meleg van, kezdek aggódni. A nap feldagadt, olyan, mintha itt lenne egész közel, s csak nő és nő. Félek. Mi lesz velem? Azt gondoltam mindeddig, hogy örökké létezem, most elbizonytalanodtam.
Nem emlékszem mikor eszméltem, öntudatom lassan alakult ki, s valószínű rengeteg öntudatlan szemlélődés eredménye az, hogy végül is magamról is kialakult valami homályos énkép. Születésemről nem tudok semmit. Létezésem okát nem ismerem. Nagyon sok élményem van a világról, s mindazt amit láthattam belőle mélyen szívembe véstem. Egy bizonyos: létezem. Egy bizonyos, a világ létezik körülöttem. Egy bizonyos, létezni élményszerű. Egy bizonyos, valami éltet. Ki lesz az én megváltóm?
A nap óriásivá nőtt, már csak napot látok, mindent elborít... A forróság elviselhetetlen... elégek... elolvadok...

2010. augusztus 1.