Visszafogad az ősi rend

Egy forró, fülledt nyári estén határozta el, hogy kikéri részét. Tavasz elejétől foglalkoztatta a gondolat, nem tudott szabadulni tőle, nem tudta elhessegetni magától, a rögeszméjévé vált, kísértette nappal, éjjel. Tudta, hogy apja nem fog nemet mondani, megkapja, amit akar, de tudta azt is, hogy ez szakadást jelent majd, s talán hogy visszavonhatatlan lesz.
Nem szerette a földet, a munkát, a család életének ritmusát, mindezt unta, kicsinyesnek tartotta. Szigorú rendben éltek, apja irányította gazdaságot, a nagyobbik fiú feladata volt a föld gondozása, neki az állatoké, de az utolsó szó mindig apjuké maradt. Nem tudtak úgy döntést hozni, hogy apjuk bele ne szólt volna. Azt is tudták azonban, hogy atyai jó tanács nélkül semmire sem mennének, nyugtalanítónak is érezték ezt a nagy-nagy gondoskodást, de mikor megálltak életük egy-egy nagyobbnak tűnő eseménye előtt, mindig hálával gondoltak apjuk vigyázó tekintetére.
A nagyobbik fiú volt az, akit kevésbé nyugtalanított az atyai gondoskodás megléte, könnyebb volt így számára az élet, minden szempontból előnyösebb, csak felügyelni kellett a napi munka menetét, utánanézni, hogy a szolgák és a béresek kint a mezőn, vetéskor és betakarításkor jól végzik-e feladatukat. Esténként és ünnepeken, vacsorakor és vendégségben apja jobbján ült, felszolgáltak neki, uramnak szólították, sok hajadon szeretett volna nője lenni. Életének további lefolyásáról egyszerű tervei voltak: megnősülni, az apai birtokon, nem messze a nagy háztól praktikus de egyben takaros kis lakot építeni, gyerekeket nevelni, s gondozni apja birtokait, egyszóval az atyai házban maradni.
Az apa szerette gyermekeit, minden, amit tett, a két fiúért tette, nem gondolta soha, hogy terhére lenne bármelyiknek. Gondolta, hogy a nagy ház, az országnyi nagyságú bírtok, amin élnek, a gondoskodás, az apai fegyelem és odafigyelés, a hagyomány és az ünnepek megtartása, szóval mindaz, amit a családon értett, a fiúkat nemesebbé, emberibbé teszi. Jól neveltek legyenek, eszesek, és mindenek előtt ne szenvedjenek semmiben sem hátrányt.
Túl volt már a férfikor nyarán, feje tetején kettéválasztott haja és kissé gondozatlannak tűnő szakálla fehéredni kezdett a tavaly előtti aszályos, nehezebb esztendőben. A magas vékony ember hosszúkás napbarnított arca méltóságot sugárzott, olyan erőt, mely tiszteletet érdemel. Sokat mosolygott, s ez ráncain is megmutatkozott. Nem úgy alakultak ráncainak lefutásai, mint egy sokat bosszankodó emberé, hanem mint egy nyugodt, megelégedett öregúré.
Nem beszélt sokat, nem is kellett neki, mint mondta, a beszéd csak félreértések forrása. Egyszerű kérdései és válaszai voltak, a dolgok elvi, eszmei oldalát tartotta fontosnak, s ezt adta át fiainak. A mesék, melyeket esténként a fiúknak mondott a család ősi hagyományait elevenítették fel, az összetartásról szóltak. Szeretete nem ismert határokat, az atyai jóság sugárzott belőle - mint mondta a szeretet, és az igazság egyszerűsít.
Édesanyjuk, nagyon szép asszony volt. Fiatalabb volt ugyan apjuknál, de már benne járt az időben. Kora ellenére még most is sugárzott belőle egy kisleány arca, melybe apjuk fiatalkorában beleszeretett. Haját most is kibontva hordta, sosem cicomázta magát, nem öltözött kacér nő módjára, tisztességes életet élt, férjét, urát szolgálta, szolgálata a szeretetben teljesedett ki. Szótlansága jobban beszélt, mintha bármit mondott volna. Két gyermeke apját különös mód szerette, sokszor látták, amint édesanyjuk, apjuk mellkasára hajtja fejét, s fölnéz rá. Néha elpityeredett, de a legnehezebb helyzetekben is mindig férje magabiztos, de egyben megnyugtató ölelését kereste.
A kisebbik fiú nyugtalanabbnak és kíváncsibbnak született, mint bátyja. Gyerekkorában a legkülönfélébb csínytevéseket eszelte ki, felmászott az öreg diófára, megdobálta a szolgákat a fa termésével, bátyját folyamatosan és kitartóan bosszantotta, s olykor órákig nem került elő. Apját tisztelte, de csak addig, amíg beszélt vele, vagy míg kérését teljesítette, de játszótársainak mindenfélét elmondott róla, amit jól nevelt fiú nem szokott. Néha napján apját is megtréfálta, amiért komoly szidást sosem kapott, nem merészkedett el addig a pontig, ahol az apai szigort keményebb formában is megismerhette volna. A család nem vette észre, hogy kalandvágyása, csínytevései, kíváncsisága felnőtt korára nagy erejű szabadságvággyá duzzadhat. Nem bírta a kötődéseket, apja által fogadott tanárok okításain is mindig kifelé kémlelt az ablakon, nézte a lovak nemes és szabad vágtázását. Felnőttkorára sem változott meg, apja minden igyekezete ellenére nem tudta betörni, így szerette őt, de azért néha, mint kósza és tovafutó gondolat eszébe jutott, hogy egyszer ki fogja kérni apai részét, s elhagyja őt.
Nem tudunk róla, hogy volt-e olyan esemény, amit a köznyelv az utolsó cseppként említ e nagy döntés előtt. A gondolat, hogy elmegy foglalkoztatta egy ideje, dagadt, csak dagadt benne az a vágy, hogy végre szabad életet élhessen, hogy végre ő parancsolhasson, és ő dönthessen, hogy saját vagyona, tulajdona legyen, saját földje, akarata. Elmegy gondolta, egy másik országban próbál szerencsét, földet, házat, állatot vesz, s nők veszik majd körül. Sokat tanakodott, hogyan közli apjával azt, aminek ő örül majd legkevésbé. Tavasz óta csak az alkalmat, a pillanatot, a lehetőséget várta, hogy apja vagyonának rá eső részét - mely szép summának számított - kikérje.
Ezen a nyári estén apjának igen jó kedve volt, sokat mosolygott, történeteket mesélt. A kisebbik fiú ekkor látta jónak, hogy vacsora után, szűk családi körben elmondja távozásának tervét, s megkéri apját, hogy vagyonát, mely megilleti őt, szolgáltassa ki neki. A vacsora ezen az estén is jól telt, beszélgettek a napi dolgokról, elmondták örömüket, hogy a termés ismét bő lesz, s kisborjú fog születni a következő héten. A vacsorát befejezvén átmentek a nagyszobába, s leültek, apjuk a karosszékben foglalt helyet, melyet külön csináltatott magának egy évtizeddel előbb, a két fiú pedig a kanapén. Kisvártatva kisebbik fiú odalépett apjához, s remegő hangon - mert ő sem értette a helyzetet, meg azt sem, hogy igazából mit akar a helyzettől - beszélni kezdett. Elmondta, hogy nagyon szeret itt élni, köszöni apja szeretetét és gondoskodását, a sok mesét és tanítást, a család melegét. Azt is elmondta, hogy felnőtt embernek érzi magát, s nem szeretne többé az atyai házban élni, úgy gondolja most már saját maga is képes talpra állni, saját életet élni, új világokat megismerni, saját álmokat álmodni, s ha úgy hozza a sors, egyedül, a magányban élni.
Apja türelmesen hallgatta végig. Nem mondott semmit, nem szakította félbe kisebbik fiát, figyelmes volt, enyhe jóleső mosolyt lehetett arcán látni, amin a fiú meg is lepődött. Nem érte váratlanul fia bejelentése, nem mondta, hogy aludjon rá egyet, szeretet sugárzott egész lényéből. A fiú még sosem látta ilyennek atyját, most nyílt ki szeme, apja igazi oldala most vált előtte nyilvánvalóvá, s ez nagyon zavarta - de már nem volt visszaút. Végül - talán ekkor már lelkiismeret-furdalás is kerülgette -, így kérte apját: apám add ki nekem az örökség rám eső részét.
Másnap apja számba vette vagyonát, s kiadta, ami járt neki. Nem mért szűken, bőségesen, csordultan adott, ne szenvedjen semmiben sem hiányt kisebbik, szeretet fia. A fiú még egy hétig maradt, végigjárta a birtokot, gyermekkorának kedvenc helyeit, beszélgetett a szolgákkal, s nem utolsó sorban beszélt bátyjával, aki nem akarta megérteni, s elfogadni döntését. Sokat beszélgettek ezen a héten, többet, mint egész életükben, s ez mindkettőjüknek jól esett. Próbálta bátyja visszatartani, így beszélt hozzá: idegenben, mindig idegen leszel, saját magad számára is, a világ kidob majd magából, magányos leszel, keresed a helyed, de nem találod, kérdezni fogsz, de senki nem felel, s visszaemlékszel majd milyen jó volt apával. Kérlelte, hogy maradjon. A fiú azonban csökönyös volt, így döntött, nincs visszaút, aki egyszer kimondott valamit, ahhoz tartsa magát. Egyébként is, mint mondta, maga szeretne tapasztalni, megismerni, az atyai házon kívül is van világ, s ő majd felfedezi, érdeklődik, szórakozik, örömöket keres.
Hétfői nap indult, a hét első napján, hajnalban. Apja tudta, hogy akkor indul, meg szerette volna ölelni még egyszer, mielőtt elmegy. Búcsúkor sem mondott semmit, átölelte fiát, megsimogatta arcát, majd mikor elváltak, hosszan egymásra néztek. Feszengett a fiú, nem tudta mi illik ilyenkor, szeretet volna gyorsan indulni, titokban, hogy ne vegye észre senki. Édesanyja a bejárati ajtónak támaszkodott, nem sírt, de könnyes szemeit időnként megtörölte, nagyon fájt neki, hogy kisebbik fia még csak búcsúra sem méltatta őket. A fiú felült lovára, még visszanézett a házra, majd vagyonával elindult az új világ felé. Lassan komótosan kezdett lépegetni vele Táltos nevű lova, melyet apjától kapott tavaly tavasszal. Ló és lovasa távolodtak, s a fiú, ügetőre, majd vágtára fogta a paripát, s hamar eltűntek a látóhatár mögött. Apja végig figyelte, ügyelve minden lépését, mozdulatát, gondolatát.
Másnap meghagyta legjobb emberének, hogy fia minden lépését őrizze, bármerre jár, kövesse, de azt is hozzátette, hogy ne segítsen soha, bármilyen nagy gondban lenne, s hogy fia meg ne sejtse, hogy az atyjai figyelem mindenhová elkíséri. Apja tudni akart mindent, amit csak tudni lehetett, hol él, hogy él, gondol-e néha haza, vagyonát mire költi. Nem az érdekelte, hogy elkölti-e a vagyonát, hiszen azzal ő rendelkezett, az érdekelte inkább, hogy legalább megpróbálja-e kamatoztatni, s nem fecsérli el. Úgy gondolta, ha már egyszer elhagyta a családi fészket, a tőle kapott értéket őrizze meg, s ha tudja, növelje, hogy ne szenvedjen hiányt, megkülönböztetést, nélkülözést.
A birtok határán megállította lovát, még egyszer utoljára hátranézett, majd megfogadta, hogy innentől csak előre, az új világ felé tekint. Egyre elhatalmasodott benne az érzés, hogy végre szabad, innentől ő tartozik felelősséggel saját magának, minden könnyebb vagy nehezebb helyzetben ő dönt. Ez az érzés fokozódó örömmel töltötte el, vágtára fogta lovát, s mint a szélvész úgy viharzott át mezőkön, völgyeken, hegyeken, városokon és falvakon, késő estig meg sem állt, csak ekkor tért be egy fogadóba. Vagyona nagy volt, nem kellett fogához verni a garast, a fogadósnak borravalót adott, s hétfogásos vacsorát evett. A következő napokban is sokat lovagolt, már messze járt attól a vidéktől is, amit valaha bejárt. Magas hegyek következtek, sok napba tellett, míg megmászta őket, ő is, lova is elfáradt, mire átkeltek a hágókon, s új országba érkeztek. Az új világ nem sokban hasonlított az ő földjére, úgy tűnt az állatok kisebbek és gyengébbek, a föld köveket vetett ki magából, az emberek alacsonyabbak és sutábbak voltak, még a nap is homályosabbnak látszott, mint otthon. Nem baj, gondolta vagyonommal mindent elérhetek, nem fogok szűkölködni. Még egy darabig ment, majd nagyobb város tűnt fel előtte, ideje hát letelepedni, a vándorlást befejezni, új életet kezdeni. Indulása óta eltelt legalább három hónap, nagyon messze volt már országa is, nem hogy az atyai ház.
Házat, földet vett, a helyi körülményekhez képest talán a legszebbet, szolgálókat fogadott, nagy életet élt. Bálokba, mulatságokba járt, nőket hozott házába, a legjobb lovakat tartotta. A nők kacérak voltak, sokat követelőztek, a legszebb ékszereket és ruhákat óhajtották, s mindent meg is kaptak. Földjével sem sokat törődött, gondolta, a gazdaságvezető és a napszámosok, akiket fizetett, elvégzik munkájukat, a vetést, a betakarítást, az állatok gondozását. Éveken keresztül rá sem nézett a birtokra, azt sem tudta hány állata van, milyen volt a termés, mennyi gabonája van. Nem akart ilyesmivel foglalkozni, otthon is mentek maguktól a dolgok, itt sem kell többet törődni vele, mint odahaza. Eközben ő folyton csak mulatott, pénzét nem kímélve hatalmas fogadásokat rendezett, kirúgott a hámból.
Nem gondolt haza, nem jutottak eszébe azok az esték, melyeket otthon a családban töltött, nem írt haza, még édesanyjának sem, pedig őt igazán szerette. Az otthon térben és időben távol került tőle, tetszett neki a nagyvilági élet, a szabadság, az élet ilyen módon való igenlésének mámora. A nők kihasználták, visszaéltek vagyona nagyságával, a forró buja, eszelős éjszakák után meglopták. A testi kényeztetések elvették a fiú eszét, a gyönyört úgy szívta a nőkből, mint csecsemő az anyatejet. A női test elvarázsolta, gúzsba kötötte, szabadulása nem volt, de ez őt nem zavarta, vérmérséklete kihasználta a bujaság leghevesebb csapongásait. Minden nap megkapta a nőktől, amit akart, néha erőszakosan követelte magának az élvezet minden formáját, de a nők sokat kértek ezért.
Atyja embere időközönként jelentette, mi történik fiával, hogyan él, mire költi vagyonát, hogy mennek dolgai. Sosem kapott jó hírt, s ez aggodalommal töltötte el, egy-egy ilyen beszélgetés után csak sóhajtozott, enyhén, alig észrevehetően csóválta a fejét, sajnálta fiát, mert látta kicsapongó élete következményeit. Már idejét sem tudta, mikor hagyta el, de az utóbbi évben egyre rosszabb hírek szállingóztak haza, fia vagyona fogyott, s ő nem tudott róla.
Fia valóban nem sejtette, mi történik körülötte, megbízott emberei, látván mennyire nem törődik vagyonával, gazdaságával, annyit loptak tőle, amennyit nem szégyelltek, tudták, hogy az utolsó pillanatig tehetik ezt, amíg egyszer valóban minden pénze el nem fogy. Akkor aztán gyorsan elmenekülnek gazdájuk haragja elől, de mint egymást közt beszélték, magára vessen az ilyen ember, aki nem törődik az égvilágon semmivel. Nem dolgoztak még egyetlen embernek sem, akinek ennyire nem számított, mije van, mennyije van. A raktárak üresen álltak, állat egyre kevesebb volt. Gazdájuk eközben sokat utazott, bejárta a világot, átkelt hajóval tengereken, megmászta a legnagyobb hegyeket, de nyugalmat sosem talált. Hazaérkezvén egy-egy nagyobb útjáról mulatságot rendezett, s meghívta mindazokat, akikről nem is tudta, hogy eközben széthordták vagyonát. Eközben ivott is, parázna életével kihívta maga ellen a sorsot, de a veszélyt még csak nem is sejtette.
Nyár derekán, egy forró, fülledt nyári estén, az aratás előtti napon eljött hozzá embere, s bejelentette neki, hogy nem tudnak másnapra napszámosokat fogadni, s ha tudnának is a raktárak nem adnak helyet az ő búzájának, mert nincsen miből fizetniük. A fiú először nem értette, mit beszél az asztal másik felén ülő ember, amióta ebbe az országba érkezett, s földet vásárolt, nem hallott sosem pénzügyi gondról, s ekkor bejelentik neki, hogy egyáltalán nincs miből az aratást elvégezni. Aszályos évek voltak az utóbbiak, de különösen talán az idén esett a legkevesebb eső. Türelmet kérve meghagyta emberének, halasszák még két nappal el a betakarítást, várjanak, utána néz ő ennek a dolognak. Másnap számba vette mindenét amije csak volt. Kiderült, hogy hatalmas adósságai vannak, tartozik a napszámosoknak, béreseknek, évekig hitelezett neki a gabonaraktár tulajdonosa, s az idén már csak hitelbe adtak megbízott emberének vetőmagot. Számba vette megtakarításait is, amiről azt hitte valóban megtakarítások. Ám nem talált sehol egy árva kanyit sem, nem maradt tartalékja sem, egyszerűen nem is értette. Mindenhol széttárt karral fogadták, hogy kérem az már rég nincs meg, azt gondolták, tudja az úr. Gazdaságvezető embere éveken keresztül hitegette a kölcsönök adóit, hogy meg lesz fizetve minden, de a pohár betelt, s elkövetkezett az a pont, amikor ők kezdetek el visszakövetelni mindent. A tartozások akkorára rúgtak, hogy eladva mindenét sem tudta volna kifizetni a kölcsönöket, hirtelen összedőlt a kártyavár, melyről azt hitte szilárd lábakon áll. Másnap hivatta emberét s ordítozva beszélt vele, mit képzelt ő, hogy nem tájékoztatta a dolgok állásáról már a romlás elején, mit gondol, ki ő, hogy csak úgy be lehet csapni. A viszontválasz az volt, hogy nem kellett volna nőkre, lovakra, utazásra, kártyára eltékozolni a vagyont, s ne is tagadja le, emlékezzen csak vissza, hogy ő megpróbált mindent elkövetni, hogy beszámoljon a folyó ügyekről, de erre lehetőséget sem kapott.
A fiú csapkodott, tajtékzott a dühtől, nagy hangon, kiabálva kergette el az embert, szidta, káromolta, átkozta, amiért ezt tette vele. Bement a házba, a szolgáit elkergette, kivett a vitrinből egy üveg konyakot és töltött. Negyed óra alatt egy egész üveggel megivott, aztán még egyel. Pár nap telt csak el, s megjelentek a kölcsönzők, hogy behajtsák követelésüket. Részegen találták, hol sírt, hol nevetett, csapkodott, őrjöngött. Több napja nem vett magához ételt, csak a szeszt vedelte, korlátok nélkül. A ház szobáit feldúltan találták, lovait szélnek eresztett, csapzott volt, mosdatlan. Kiáltozott, hogy vigyenek mindent, nem akarja őket látni, elmegy, hagyják őt békén. Mindenét lefoglalták, nem maradt az égvilágon semmije, a bútorokat, a dísztárgyakat, apjától kapott kedves tárgyait, könyveit, összes megmaradt értékét.
Másnap délutánra sikerült valamelyest kijózanodnia, egy erdő mellett találta magát, ruhája koszos volt, sáros, talán éjszaka esett is, de erre sem emlékezett. Messze volt házától, maga sem tudta, hogyan keveredett ide, mindössze szépen faragott pipáját találta meg nadrágjának jobb zsebében, ezt kapta ajándékba apjától, midőn elhagyta otthonát. Leült egy fatönkre, éhes volt, az alkohol marta gyomrát, gondolkozni még nem tudott, ételt kellet találnia. Elindult, s az első útba eső falu fogadójában kenyeret kért, de nem adtak neki, mint mondták, annak is ára van a mai világban. Fel sem fogta, hogy az elmúlt aszályos években, az országban nagy éhínség támadt, úgy becsülték a kenyeret, mint életüket, minden napra kenyérfejadag volt osztva, s csak annak adtak, aki meg tudta fizetni.
A faluban épp kondást keresett egy gazda, elszegődött hát hozzá, az kiküldte a tanyára, hogy őrizze a sertéseket. Kábult volt az éhségtől, örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Minden nap kihajtotta a sertéseket a mezőre, leült, maga elé nézett, sokszor sírt, elhagyatottnak, számkivetettnek érezte magát, nem volt senkije, semmije, idegen volt idegenek között. Esténként a disznóól mellett hált, hallotta a sertések röfögését. Az ól melegebb lehetett, mint ahol ő aludt, már-már azon tanakodott befekszik melléjük. Ősz vége felé járt az idő, nagyon hidegek voltak az éjszakák, s nappalra sem melegedett fel az idő.
Az ember, aki atyjának dolgozott, már majdnem közbelépett, annyira sajnálta őt, hogy legszívesebben felfedte volna magát, s megsegítette volna. De gazdája szigorú parancsot adott, s ő ezt tiszteletben tartotta, nem szabad a fiúnak segíteni, mindent meg kell tapasztalnia, a poklok poklát is. Hazavitte a szomorú hírt, gazdája azonban nem csüggedt, mint mondta, fia most tesz szert azokra a tapasztalatokra, melyek ahhoz kellenek, hogy visszatérjen. Mert a tékozló fiú, előbb vagy utóbb, de hazatér.
Fia a nélkülözés hónapjaiban vissza-visszagondolt előző életére. Előbb saját háza, majd az atyai ház jutott eszébe, emlékképek törtek fel benne, bátyját látta a mezőn, apja szerető tekintetét, a birtokot, melyen olyan jól ment minden. Magába szállt, nem látott kiutat, végtelen magány áradt el benne, legszívesebben végett vetett volna életének, de szeme előtt ott lebegett az otthon, az édes haza, az ismerős ország, mesebeli táj, ahol felnőtt, s ahonnan nagyravágyása miatt távozott. Éhezett, sokszor a mezők virágainak szárát rágcsálta.
Egyik estén, mikor kimerülten rogyott össze, eszébe jutottak atyja napszámosai: apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben - gondolta -, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek atyámhoz és megvallom: atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened. Arra hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj vissza. Nem kell semmi, nem kell vagyon, csupán az, hogy otthon legyek a közeledben, néha lássalak, nálad maradhassak, szolgálhassalak, mert otthon a szolgáknak is jobb dolguk van, mint bárhol máshol a világban.
Elhatározását tett követte, másnap elindult, rongyosan, mosdatlanul, lesoványodva, de már reménykedve, fényes szemmel, boldogan. Egy-egy nap nem tudott sokat gyalogolni, nem sokat haladt, a sok éhezés miatt csontjai nem úgy mozogtak, ahogy ő azt szerette volna, izmai ernyedtek voltak, petyhüdtek, pedig az út hosszúnak ígérkezett. Egyik faluról a másikba vánszorgott, tudta merre van atyja országa, de nehéz volt minden egyes kilométer. Titokzatos kezek segítették, nem értette, miért, s hogyan, az első hetekben fel sem tűnt neki, gondolta koldusnak nézik, s azért szánják meg itt is, ott is. Az első éjszaka a közeli faluban a fogadós nem tagadta meg kérését, adott neki valami ennivalót, a következő napi útszakasz megtétele után egy család fogadta be, s hónapok után először jutott meleg vízhez, s végre meg tudott fürödni. Minden nap erősödött, egyre gyorsabban haladt, bár még mindig sovány és elesett ember képét festette. Szíve azonban tele volt vágyakozással, gondolatai otthon jártak, s egész úton azon gondolkodott, mit is mondjon atyjának, mikor újra találkoznak majd.
Mintha álmodott volna. Nem értette, mi történik vele. Közel voltak már a hegyek, amin át kellett kelnie, hogy az ismerős vidék szeme elé tárulhasson, az utolsó falu következett a hágó előtt, mikor éjszakára betért egy takaros, csendes, vaskos gerendákból épített szálláshelyre. A ház padlásán kapott menedéket, későn feküdt, sokáig a hatalmas gerendákat bámulta, nem tudott aludni, gondolatait sem tudta összeszedni, szeretett volna már odahaza lenni, de félt atyjával történő találkozáskor. Másnap korán kelt, még pirkadat előtt, lesietett, megmosdott, s mire a nap első sugarai a mező zöldjét érintették volna, indulni akart. Ekkor a ház melletti futtatón észrevett egy gyönyörű fehér lovat, épp olyat, amilyet apjától kapott volt, már több mint egy évtizede. Közelebb sétált - a sertések látványa ugyanis még mindig elevenen élt szemei előtt -, hogy megnézze közelebbről. A fehér nemes paripa nagyokat szökdelt, öröm volt nézni futását. A háziak ekkor jöttek ki, a férfi odalépett hozzá, s ennyit mondott: ez itt a Táltos, bizonyára ismered, a tiéd, tegnap itt járt egy ember, azt mondta, őrizzem, s adjam ki neked. Vidd. A fiú nem értette, egyszeriben flusztrált lett, hiszen a lovakat azon a borzalmas napon, amikor megtudta, hogy minden vagyona odavan, részegen szélnek eresztette, köztük Táltost is, legkedvesebb lovát, s most itt áll előtte.
Sietve köszönetet mondott, felült lovára, s kissé dülöngélve elindult, hiszen hónapok óta nem ült lovon, így nem érezte biztonságban magát fönt a nyeregben. De lova tudta az irányt, s tudta azt is, hogy bár vigyáznia kell gazdájára, sietnie kell. A hágón gyorsabban átkeltek, mint mikor vagyonával eljövőben volt otthonról, a sziklák, a völgyek, a hegyhátak, a magas hófödte csúcsok ismerősen kacsintgattak feléje, s a hágón túl a barátságos és elfeledett vidéket pillantotta meg. Találkozott emberekkel, boldognak, elégedettnek tűntek előtte, atyja jótékonykodását az egész ország ismerte, üdvözölték, mint mondták már várták. A föld bőségesen termett, jól tartott állatok kerültek útjába, az ég kékje szinte bántotta szemét, világosságban járt, hunyorítania kellett, szeme nem jól viselte a fényességet. Azonban nem felejtette el azt sem, hogy vagyonának elherdálása, a léha élet, a nők, a kártya, a felelőtlen élet, csak az ő számlájára írhatók, azokat nem vállalhatja át senki, nem lehet meg nem történtté tenni, felelni kell érte, bocsánatért esedezni, s bármi lesz is atyja döntése, elfogadni.
Közel volt ahhoz a magaslathoz, ahonnan apja birtokait látni lehet, mire felért, beesteledett. Lovát kikötötte, tüzet rakott, megette azt a kevés pogácsát, melyet a fogadóban csomagoltak neki. Sokáig maradt fenn, ha elalszik - gondolta - hamar eljön a reggel, s neki a következő nap találkoznia kell atyjával. Remény, de egyben erősödő félelem is átjárta szívét, mi lesz, ha apja - jogosan - elkergeti otthonról, s földönfutó lesz egy idegen világban, ég és föld közötti bolyongó lélek, akinek a föld már nem lesz soha igazi otthona, az ég viszont kitaszította. De eszébe jutottak apja meséi is, amiket gyermekkorában hallott esténként arról, hogy az összetartozás, a család együtt-léte, egy-léte, nem ismerhet visszautasítást.
A reggel hamar eljött, épp álma kezdődött volna, mikor felriadt. Lovát ellátta, megitatta, ő maga is lassan készülődött, ha az ember bocsánatot kér menni, elhagyja minden ereje, inába száll bátorsága, szeretne inkább elmenekülni, nem is élni, úgy szégyelli magát. Ez volt benne is, feszült volt, de nem hazaszaladni sem akart, jobb az ilyet megfontoltan elrendezni. Vajon apámat hol találom, a házban, a lovaknál, kint a mezőn, együtt találom bátyámmal, vagy talán édesanyámmal? Milyen ruhát visel majd, melyik saruját veszi fel, nappal szemben, vagy háttal áll majd? Minden apró részletet fontosnak találta, minden körülményt figyelembe akart venni. Összpontosított annak a percnek minden körülményére és körülményességére, mely élete legfontosabb percének bizonyul.
Atyja embere tudatta az úrral, hogy fia hol, s hogyan töltötte a megérkezése előtti utolsó éjszakát, elmondta mikor indult, s mikorra várható. Atyjának megesett rajta a szíve, de nem most először, már elindulásának napján tudta, hogy mi lesz a sorsa, szívből sajnálta őt, végigkísérte tékozló fiának eddigi életét, látta léha, kicsapongó életében, látta legnagyobb nélkülözésben és lelki kínban, látta hazajövet, s most az utolsó napon, látja amint megérkezik, s lénye legmélyéből jövő részvétet érzett iránta. A szeretet részt vevés - részvét - a másik ember életében, élet a másik ember életében. S ha én élek a másik ember életében, a megbocsátásom is természetes, hiszen az ember legkönnyebben saját magának bocsát meg.
Atyja a földjét soha nem kerítette be, mindenki tudta, hogy hol kezdődik, hol végződik, melyik domb, lejtő, búzatábla a bírtok határa. Így mindenki előtt nyitva állt, mindenkit szívesen látott, munkát adott, rászorulókon segített, megpihenő utazókat látott vendégül, senkit nem tiltott ki. Az országban mindenki tiszteletben tartotta ezt, senki nem élt vele vissza, ha valaki mégis megpróbálkozott vele, arról mindig tudott, értesítették emberei, vagy ő maga tudakolta meg a rossz szándékú betolakodó tettét. Nem tudhatta a fiú sem, hogy apjával hol találkoznak majd, lassan lépegetett lovával, az ismerős és elfeledett tájat nézte, szemei tágra nyíltak, soha ilyen szépnek nem látta még ezt a vidéket. A földek zsírosak voltak, az emberek arcáról üdeség, fiatalság sugárzott, a nap túlvilági fénnyel árasztotta el a tájat, látványa bódította, mindent új fényben, új színekben látott, furcsa, rég elfelejtett érzések törtek felszínre. 
Enyhe domboldalon ereszkedett lefelé, a látóhatár peremén az öreg házat is lehetett látni, ahol fiatalságát töltötte, megízlelte az élet kisebb nagyobb csodáit, a virágok színét, illatát, az állatok értő szemét, a tó kékjét, a búzatáblában megbúvó pipacsokat, a föld illatát, az istálló orrfacsaró szagát. Emlékeket vetített elméje gyerekkoráról, ahol hallgatta atyja meséit, ahol annyit játszottak bátyjával, ahol megismerte a létezés édes-savanyú lüktetését. Egy apró embercsoportot vett észre, szemeit összehúzta, hogy jobban lássa őket, s amint közelebb lépdelt észrevette, hogy szülei is a csoportban vannak. Dél felé járt az idő, gondolta, hogy atyja és anyja a szolgákkal, a béresekkel és a napszámosokkal fogyasztja el az ebédet - ugyanis édesanyjuk főzött ezeknek is. Atyja legjobb emberét is látni vélte a csoportban, épp odafordult apjához, s talán épp azt mondta: nézd visszatért fiad.
A fiú leszállt lováról, a következő néhány lépést már lova nélkül tette meg. Atyja ekkor kilépett a csoportból, s fia felé sietett. Karjait kitárta, szelíd öreges arca komoly volt, megértőnek látszott. A fiú lerogyott atyja elé, átölelte derekát, s zokogott. Atyám - mondta elcsukló hangon - vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó. Nem tudott többet szólni, újra sírt. Fölnézett apjára, ő is ránézett, átkarolta fejét, nem szólt, fiát szorosan magához szorította. Mikor megszólalt, hangja büszke volt, ünnepélyes. Szolgáihoz fordult. Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút és vágjátok le. Egy pillanatra itt fiára nézett: együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Az idő ebben a percben mintha megállott volna, visszatért a forráshoz a fiú, a kisebbik, a tékozló fiú. Ekkor lépett oda édesanyja, most is szép volt, szorosan magához ölelte fiát, majd boldogan férjére nézett.
A szolgák közül az egyiknek meghagyta apja, hogy szóljon a másik fiúnak is, ő is hagyja ott a munkát, jöjjön, s örvendezzen testvére hazaérkezésének. A szolgának messzire kellett menni, a birtok másik végében volt ugyanis a nagyobbik testvér, ott akadt tennivalója, Az út soká tartott, sietett a szolga, a maga módján örült ő is, az embernek jó érzés jó hírt vinni. Képzeld hazatért testvéröcséd - kiáltotta már messziről - gyere uram, siessünk, nagy vigasság készülődik, atyád örömében levágatja a hizlalt borjút, téged is vár, hogy együtt örvendezzetek. A nagyobbik fiú végighallgatta  a szolga kirohanását, nem szólt semmit, arcizma sem rezdült. Elindultak az öreg ház felé.
Ahogy közeledtek, már hallani lehetett a muzsikaszót és a táncot. Odahívott egy másik szolgát is magához, attól is megkérdezte, mi folyik odabent. Az is elmondta, amit már az előző szolgától is hallott: megjött az öcséd, s atyád leölette a hizlalt borjút, mert egészségben visszakerült. Ekkor nagy haragra gerjedt, nem tudta elképzelni minek kell örülni, s miért kell ekkora lakodalmat csapni testvérének, hiszen eltékozolta a vagyonát, nem hallgatott senkire, atyjára és őrá sem, elitta, elkártyázta, nőkre költötte vagyonát, földönfutóként tért vissza. És most itt van, ünneplik, mint egy hőst, egy szentet, körülállják, csodálják. Ő neki ilyen kegyben nem volt része soha, pedig itt élt, dolgozott, apja kéréseit meghallgatva cselekedett, jó életet élt, rendes életet. Az bosszantotta leginkább, hogy épp azt a hizlalt borjút vágták le, melyet az ő esküvőjére szánt apja - épp ezt vágatja le. Engesztelhetetlen volt, nem akart bemenni ünnepelni, nem akarta látni öccse arcát, bosszús és féltékeny volt. Elegem van ebből az egészből - gondolta.
A szolgák bementek, szóltak gazdájuknak, ő meg kijött fiához. Kérlek - mondta - értsd meg, öcséd bár rossz életet élt volt ereje visszatérni, volt mersze, bátorsága bocsánatot kérni, s hidd el ez a világon a legnagyobb dolog. De fia szemére vetette atyjának: nézd, annyi esztendeje szolgálok már neked, soha meg nem szegtem parancsaidat, de te egyetlen gödölyét sem adtál nekem, hogy barátaimmal mulathattam volna. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat parázna nőkre tékozolta, megjött, leöletted a hizlalt borjút.
Atyja sokáig nem szólalt meg. Mélyen egymás szemébe néztek, a hangos zeneszó ellenére mélységes csend vette őket körül. Fiam, - mondta most apja, csendesen - te mindig velem vagy és mindenem a tiéd. Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk, mert a te öcséd meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült. Ekkor lépett ki a házból a fiú, a tékozló, odalépett bátyjához, s hosszan a szemébe nézett: igazad volt, mindenben. De visszajöttem, mert tudtam, hogy atyám megbocsát nekem, s tudom, hogy te is. Amit láttam és tapasztaltam, ahhoz pontosan elég volt, hogy tudjam, attól a világtól ne várjak el semmit, az a világ csak káprázat, nekem nem lehet más házam, csak az atyai, ez az én otthonom. Bátyja végül nagy nehezen átölelte. Atyjuk odalépett hozzájuk, s ő is közrefogta a fiúkat. Messze a távolba nézett, megszorította mindkét fiú vállát, s arra gondolt: igen, most már mindnyájan ismét egyek vagyunk.

1999.