Tengerparti látomás
Horvátország 2014


Most már tudom... Én is halhatatlan vagyok. Érzem a tagjaimban. A forróság kiéget belőlem mindent, mi rám tapad, s csak a valóság marad. Esztelen járom utamat, de itt, itt ahol minden forróságból van, tudom, hogy ki vagyok. Itt nem telik az idő. Ide jövök hát halhatatlannak lenni, ide jövök megfeledkezni az életről. Itt ugyanaz van, ami mindig is volt, mindig is lesz. Itt nincs változás. S e változatlanság ad okot nekem arra, hogy higgyek halhatatlanságomban, mindannyiunk halhatatlanságában. E kép, melyben itthon vagyok - a forróság, az örökké hullámzó tenger, a fehér sziklák, a kopár hegyek, az olaj-, és fügefák, a mindig közeli kéklő égbolt- e kép emlékeztet arra, hogy milyen az örökkévalóság. Ez a kép kiűz belőlem mindent, ami zavart és nyugtalanságot okoz, ami épp ezt a képet teszi másodlagossá. Pedig e kép valójában az elsődleges. Az ember megpróbálhatja száműzni teremtettségéből fakadó halhatatlanságának tudomását, de ez nem sikerülhet neki. Aki erre törekszik, valami olyan dolog ellen küzd, ami egyébként lényének lényege. Ezért örülök, hogy én itt rátalálok, s ezért bízom benne, hogy valahol mindenkire rátalál ez az érzés. Ha ide érkezem, érezhetem ezt. Belecsöppenek. Megrohan és feltárul, s én átadom magam neki. Olyan ez, mintha létezne valahol a halhatatlanok városa, s mi csak – mert annyi sok baromi fontos dolgunk van – időnként látogatjuk meg. Dicsőítjük a változékonyságot, s csak ritkán térünk ide meg.
Ez számomra a másvilág. Az örökkévalóság. Nem tudom, talán az ideges nyugtalanság, s egyfajta zavarodottság miatt zúzódik össze életünk, s hódolunk a mulandónak, amiből nem marad úgysem semmink. Nyughatatlanság vezet a hétköznapjainkban, engem mégis lenyűgöz a halhatatlanok ártatlan közönye. Közönnyel, megvetéssel és belenyugvással, mégis valami egyszerű derűvel tűrni a halhatatlanságot, ez az igazi! Hiszen nem lesz se jobb, se rosszabb semmi. Az egyikben álla másik, az egyik a másikból fakad, s legyünk bár ilyenek vagy olyanok, legyen bár sorsunk sokféle, mindez egyre megy, mert ez a fajta élet úgy is elmúlik, s nem marad más, csak a halhatatlanság. S akkor egymás előtt kell élnünk majd, nem úgy mint most. Ezért botorság bármiféle helytelen művelet az életben. Egyrészt azért, mert elmúlik az is, másrészt életünk az örökkévalóságba ágyazott, s nem maradhatunk mindig sötétségben.
Halhatatlannak lenni, annyi, mint örökké élni. Nincs kitüntetett hely, miért is lenne, az örökkévalóság minden lehetséges változatát átéljük, s ez örökké tart, már most is. Élni örökké nem azzal egyenlő, hogy nem halunk meg, hanem, hogy valahogyan, valamiként – Isten titka a többi - örökké az élet részesei leszünk. Halhatatlanok vagyunk, hiszen létezésünk az örökkévalóságból fakad, nincs kezdete, s nem lesz vége. Miért nincs emlékezetünk a kezdetről? Hát hogyan is emlékezhetnénk rá, ha egyszer örökkévalóságból vagyunk. Kezdet és vég fikciók csupán, hiszen valójában nincsenek, az ember talán csak áltatja magát, ha ezen tűnődik. A világ mondják elmúlik, de majd lesz egy másik, lesz egy újabb, több, mint amennyit képzeletünk elbír, s valahogyan valamennyit átéljük, valamennyiben ott leszünk, kezdet és vég nélkül, pillanatnyi öntudattal, s azzal a bizonytalan reménnyel, hogy személyes életünket magunknak megtarthatjuk. Minden élet részese vagyunk, minden leszek, hogy aztán ne legyek. Halandó élet halandó életet követ majd, véget nem érően. De egyszer majd, az örökkévalóságban, ami már most itt van, itt érzem, fehér sziklákon ülve - a nap forrón süt, örökké fúj a szél, a kék tenger ragyog, s én átélem ezt - életemet, személyes, egyedi és halhatatlan életemet egészen feladom és visszaadom teremtőmnek. Az egyenletet meg szeretném oldani. Hiszen minden kiegyenlítésre kerül, s nem a végén, hanem már most, itt, már ma történik ez, maga az ítélet, amit vállalok, és amit magamra veszek minden nap.
Mindezek miatt, a tenger, a forró szél, a sirályok, a sziklák, csillagunk ragyogása miatt, én aki halhatatlan vagyok, a következőket jegyezem fel a végképp kétségbeeső utókor számára: egy pillanatig se gondoljuk, hogy az élet, amit élünk, s aminek örökké részesei leszünk pusztán fizikai, kémiai biológiai eredetű, mert ez csak részben igaz. Ideírom, amiről tudomásom lett idén, a tenger látva: az élet mindenestül szellemi eredetű és természetű, az örökkévalóság manifesztálódik, Isten feltárja önmagát, s véget nem érő változást, s ezzel változatosságot hoz létre, melynek részesei lehetünk. Hogy személyes életünk, tapasztalataink, érzéseink, valamint szeretteink megmaradnak e minekünk, abban az országban, mely nem e világból való, nem tudhatjuk, ha igen, Isten kegyének és megmentő szeretetének köszönhetjük majd. Istennél ugyanis nincs lehetetlen. Ezt várni, ebben bízni és reménykedni botor dolog, mert ez a felmentettség érzetét indikálja, mégis ez az egyedüli vallás, amit az ember gyakorolhat.

2014 augusztus, Horvátország

.