Egy komoly ügy

Ma a világ az egyszer élünk pózában forog, pedig már sokan megírták: az élet örök. Most a hajtás a sikerhez vezető út. Én azonban hamar csüggedtem. Nem tudtam úgy hajtani, mint mások. Nem értettem miért hajtanak úgy mások. Vajon mit hajszolnak? Én nem tudtam felvenni a ritmust. Valahogy nem ment. De ez persze nem tetszik senkinek. A világnak pláne nem. De még a szűkebb közösségnek sem, akik ismernek. A könyveket bújom, de nem találok semmit bennük, ismerős bennük minden szó és mondat. Az ember az életét nem külsőleg, hanem belsőleg kell, hogy rendezze, s ezt nem könyvekből kell tanulnia, hanem a mindennapjaiban. Persze a könyvek segíthetnek. Miden könyv olvasásánál, saját életünket kell kérdezni: vajon én most hol tartok? A feszültség - vagy keresztény szóhasználattal a bűn - ősi dolog, olyan ősi, mint a teremtés. A feszültség oldása az emberi élet feladata. Amíg ezt nem ismerjük fel, nehezen találjuk magunkat. A magyar nyelv rettenetesen kifejező és lényegre törő: a megoldás szavunkban - amit mindennapi életünk során annyiszor alkalmazunk - az oldás szó erre utal. Megoldani, de hogy?  Ez az élet nagy kérdése.
Ma minden az önmegvalósításról szól. S ezzel nem is lenne semmi baj, ha eredeti - ősi - tartalmával azonosulna. De ma másról szól. Most kell megvalósítani önmagunkat, most kell sikert elérni, most kell élni, utazni, karriert, pénzt csinálni, most van rá lehetőséged, hogy megvívj önmagaddal, most van rá lehetőséged, most az egyszer, hogy dönts. Az ember a civilizált világban percember lett, nézi az óráját, lesi a lehetőséget, mindenbe belevág, mindent igyekszik kipróbálni, hisz csak egyszer él, s a percek rohannak. A múló idő így lett ellenségünk. Így is öregszünk meg. Ez a nemzedék végképp érzi ezt, hiszen meg sem akar öregedni. S bizonyos értelemben nem is tud, még 60-70 évesen is fittnek kell magát mutatnia, erősnek, dinamikusnak, pózolni kell, mert a világ arculata ezt kívánja. Pedig természetes folyamat az öregség és a halál is. Az egész hatalmas természet is példázza, a szemünk elé varázsolja születés, virágzás, öregség és halál örök körtáncát, s azt a rejtett titkot - ami szemünk előtt játszódik minden esztendőben - hogy halál után új élet születik. A természet ősszel ugyan meghal - a Petőfi szavaival élve csak alszik -, a következő tavaszon azonban új élet fakad, a fák, melyek ugyanazok, mint tavaly, meghalnak, és most újra virágoznak, ismét növekszenek, a régiből új lett, bár a forma nem változott. A fa a lélek, tavasztól őszig tart az emberi élet, majd a halál kioltja azt, de tavasszal a lélek (a fa) újra virágzik, új élet fakad, a fa ismét növekszik, a lélek ismét emelkedik. Az ÉLET örök mivoltát isten a természetbe ültette, s olyan egyértelmű, hogy az ember - jobb napjain - megkönnyezi.
Hogyan lehetséges az, hogy ilyen világot teremtettünk magunk köré? A legnagyobb tévhit, ha azt hisszük, hogy külső körülmények és mások alakították így mindezt. Az ember egója dolgozik, s dolgozott minden időszakban, ám ma a totális nihilizmusban és az ezzel párhuzamosan működő féktelen agresszivitásban teljesedik ki mindaz, ami az ember belsőjében tombol és tombolt a teremtés óta. A sátán őrjöng, ám a sátán mi vagyunk, a mi bensőnk. Csak, hogy értsük: felekezetek, vallási irányzatok, egyházak, s ma az emberek legnagyobb része is azt hiszi, hogy a világ valami külső ok miatt olyan amilyen. De legyünk őszinték, ne fogjuk a sátánra vagy bármi másra ezt, mert ez önáltatás, átverése saját magunknak és elhárítása minden jóra irányuló cselekedetünknek, mondván, ekkora erő ellen úgy sem tudunk küzdeni.
Ma a pénz, a magánérdek az úr. Ha nincs pénzem, nem vagyok biztonságban. Hogyan éljek pénz nélkül? Hogyan fizessem a rezsit, a lakást, az autót, a nyári utazást, mi lesz velem 3 év, vagy 30 év múlva mi lesz velem, ha az anyagiak nem úgy alakulnak, ahogy szeretném? De a pénz mellett ott a hatalom mágikus, de egyben gyilkos hajlama is: csak én éljek, mások dögöljenek meg, csak én lakjak jól, mások dögöljenek éhen, csak nekem legyenek lehetőségeim, csak én ne veszítsek, és ne éljen még a gyerekem sem, ha saját kényelmemet akarom kiszolgálni.
Az ember egója azon dolgozik, hogy ő nyerjen, ő kerekedjen felül, övé legyen az, amit kitalál, az ő érdeke szerint történjenek meg a dolgok, s ez akkorra erő bennünk, mely korábban világteremtő erővé alakult. A magamnak akarok mindent ugyan kimondatlan feszül bennünk, de ami belül játszódik kívül is nyilvánvaló lesz. Az ego pedig működik. Egész valóját beleadva tombol, mert egyet azonban ő sem tud elfelejteni: meg kell halnia. Minden akarás, minden magáért való küzdelem után nem marad semmije. Sem karja, sem lába, sem dobogó szíve, sem fogsora, sem lakása, sem pénze, sem egzisztenciája, sem nyugdíja, sem gyereke, sem élete. Ő egyszer meghal.
Ezeken a dolgokon majdnem lehetetlen úrrá lenni. A feszültség, ami bennünk tombol, és ami egónkat erre készteti, olyan erős, hogy azt földi keretek és emberi testünkbe zárva nem is észlelhetjük igazán. A test a lélek temploma, de a test háza az ego is, ebből vagyunk összegyúrva. A vágy, amely annak idején ide taszított, a szeretetnél is erősebb. Az ősvétek, mely a szeretet ellen kilobbant nem más, mint vágycsíráink kirobbanása, mely hatalmas méretűvé dagadt, és hűségünk elvesztése. A kozmikus teremtésben egykor az ember egy volt istennel. Isten életet adott, szeretetével létrehívta a lelkeket, hogy személyes életük legyen. Ám a lélek tele volt energiával, vággyal, tudással, kíváncsisággal, teremtőjéhez hűtlen lett, elhagyta őt. Ám a teremtő nem hagyta cserben, sőt tudta, hogy mindez így lesz.  Teremtés megváltás egyetlen aktus. A lélek ezentúl kettős életet él. Vissza akar térni Isteni párjához, melyből vétetett, és küzdenie kell önző vágyai ellen, meg kell szüntetni magában mindazt, mely ebbe az állapotba taszította. S Isten végtelenül türelmes.
A Balatonon nyaraltunk, nyár volt, mi vitorláztunk és nekem csak azon járt az eszem, hogyan lehetséges az, hogy az embernek mindössze ez az egy élete van, s ha ezt elrontja, elront mindent, véglegesen. Az Isten örök, végtelen és türelmes szeretete az évszázadok folyamán isten ítélő uralmává változtak és milliók életét keserítették meg azzal, hogy azt tűzték ki zászlajukra, hogy a jelen és a perc döntő fontosságú, egyszer élünk, s mindent ez alá kell vetni. Pedig Krisztus sokszor él azzal a szófordulattal, hogy aki így és így - vétkesen - cselekszik, később jut a mennyek országába. De odajut. 
Hogy miért nincs Isten jelen a mindennapjainkban, látszólag és tevőlegesen is. Azért mert mi magunk ezt nem akarjuk, illetve képtelenek vagyunk ráhangolódni. Az isteni lélek bennünk elrejtve él, egónk - a tudatunk - mögött és alatt, és anyagvilágba zárt valónk, nem láthat túl ezen a határon.
Lelkek vagyunk mindnyájan. Isten lelkét örököltük. Nem fogadott fiúk vagyunk, hanem egyszülött fiúk.  Higgyük el, ez az egy, ez méltóságot adhat az embernek. Én Isten fia vagyok. De fogalmazzunk finomabban. Még nem vagyok Krisztus - vagyis Isten fia -, de Krisztus lehetek. Hisz az Isten minden embert, aki Krisztusivá tud válni, fiának nevez majd. Türelme végtelen, mint ahogy valója is az. Ezt nem valami szép szófordulatnak, vagy mondatvirágnak tartom. Nem kell aggódnom egy pillanatig sem a holnap miatt. A perc miatt. Időm végtelen. A halál után új élet következik. A halál egy vékony hártya, mely a sűrű anyagvilágot a légiesebb felsőbb szféráktól elválasztja. Az átmenet innen félelmetes, ám onnan könnyű és egyáltalán nem ijszető. Lefeküdni és álomba merülni nem félelmetes? Mi csecsemőkorunk óta hozzászoktunk az álmokhoz, nem lep meg minket. Ha nap, mint nap ki-be járkálnánk testi életünk és a halál utáni létünk között, teljesen hozzászoknánk, mint az álomhoz. Az álomban új varázslatos világ köszönt, idő és térnélküli világ, ahol kedvünk szerint változik minden, találkozunk rég elhunytakkal, sosem látott emberekkel, időben és térben korlátlanul mozgunk, gondolatunk szabad és száguld. Ez lelkünk világa, az a másik világ, amit kocsonyás szemünkkel nem látunk.
Azon aggódhatom inkább, hogy a bennem dúló feszültségeket, melyek ide rántottak, e sűrű anyagvilágba engem is, hogyan tudom ledolgozni? Hogyan, s mennyi időmbe telik? Bennem van a pokol, a tisztítótűz és a mennyország. Jézus is beszél erről, nagyon egyértelműen. A mennyek országa bennetek van. Nem itt vagy ott, hanem bennetek.
A változás nagyon lassú. Bennem most 32 évesen tudatosodott ez. Sok minden közrejátszott. De hálás vagyok mindazoknak, akik szemeimet - lelki szemeimet - felnyitották. A hűség vétke bennem a hűtlenséggel tudatosult, a vágy vétsége azzal, hogy csillapíthatatlanul vágyódtam és vágyódom ma is minden olyan dologra, amire igazán nincs is szükségem. S olyan feszültségek is felszínre kerülnek, amikről azt hittem már túl vagyok rajtuk, de akárhányszor találkozom velük, valamilyen formában ismét fellobbannak. 
Valahogy mindig azt éreztem, többre vagyok képes. Ami most vagyok, annál én több vagyok - gondoltam eddig. Több lehetnék. Ám most már azt is tudom, miért történt minden úgy, ahogy, miért nincs szakmám, miért nem vagyok orvos, tanár, fizikus, csillagász, vagy akár egy olyan ember, aki másokon segíteni tud. Nekem olyan hatalmas dolgokat kell legyűrni magamban, mely azt követeli tőlem, hogy ilyen állapotban legyek. Ilyen munkám legyen. Vagy másképpen: ne vonja el figyelmemet magamban megoldandó problémáimtól az, hogy valami olyan hivatásom legyen, ami sokkal nagyobb koncentrációt és odaadást igényel. Az előbb említett tevékenységek egyikét sem lenne szabad ilyen indulatokkal, vágyakkal, és jellemmel csinálnom. Egyszerűen nem ez a feladatom ebben az életben. Valami sokkal egyszerűbb. Például hűnek lenni. Hűnek a házhoz, a feleségemhez, a gyerekeimhez, az autóhoz, a hajókhoz, amit építek, az írásokhoz, amit írok, a dolgokhoz, amit nap, mint nap végzek, egyszóval mindenhez, amivel találkozom. Az ősbűnök utolsó bűne - s mindenkinél ez volt az utolsó - ami végleg kiszakította az embert az isteni körökből: az a hűtlenség. Ez volt az utolsó. Nekem innen kell kezdenem. Aztán jöhet a többi. Hogy ebben az életben tudok-e ennél többet tenni, még nem tudom. Hisz még csak a felismerésnél járok. Ez még csak az első lépés. Hol van még a többi? S ami vagyok, amilyen vagyok, azzal elsősorban ezt kell legyűrnöm. Hűségesnek lenni. És ezek csak szavak. Szavak egy olyan világban, ahol a szó ma már semmit nem ér. Volt kor, hogy a szó forradalmat, eszmét, új világot, új vallást szült. Ma semmit nem ér. Mindezt azért írom, mert az, hogy kimondom a hűség az első lecke, attól még hűtlenségem nem gyógyult meg. Csak megtaláltam az első problémát. Az első vétket, mely persze az utolsó volt az istentől való elszakadás folyamatában, de itt a földön minden fordítva kell csinálni. A visszájáról kell kezdeni. Amikor hűtlen lettem az Istenhez, hűtlen lettem mindenkihez. Ki tudja hány élet van mögöttem, s a különböző életeimben egyáltalán le tudtam-e küzdeni valamit is, s ki tudja, tudatosult-e valami egyáltalán bennem az Isten-ember drámából? Ha nem, az sem baj, mert a tisztulási folyamat tudatosodás nélkül is működik, sőt gondosan védve vagyunk  attól, hogy korábbi életeink tudatosuljanak bennünk. Nem bírnánk elviselni, és nincs is szükségünk rá. Hisz annak boncolgatásával foglalkoznánk. Lelkünkben élnek korábbi élményeink, életeink, mélyen a felszín alatt, és lelkünk irányítása alatt születünk meg újból és újból, hogy utunk során, csak a legfontosabbal törődjünk, lelki sérüléseink gyógyításán.
Az író, ha érti mesterségét mindig saját koráról annak problémáiról ír, tükörképeket állít a benne élő embernek.  Az írófejedelmek minden korban ennek szentelik életüket. A kor változik, a körülmények változnak, és a technikai fejlődés folyton abba tévhitbe hajtja az embert, hogy vívmányaitól jobb lesz a világ. Változik a történelem, változnak a világ vezetői, a korszellem, az izmusok, de egyvalami azért mégsem változik: a világméretű folyamatok, és a legkisebb, leghétköznapibb események mögött mindig is az ember áll. Az ember, aki hús-vérből való, kit a lelke vezérel, illetve vezérelhetne, eredeti rendeltetése szerint.
Közhely, hogy a világ olyan technikai-civilizációs változásokon ment keresztül, mely a hagyományos, több ezer éves emberi berendezkedést gyökeresen megváltoztatta. Ez azonban téves értelmezés, és egyben sematikus látásmódja a világfolyamatok értelmezésének, mivel továbbra is testi-lelki emberek születnek élnek és halnak meg, s ez az egy, ami az ember élete szempontjából leginkább befolyásoló tényező, nos ez nem változott. Ma autó áll a kertemben, számítógép a világháló elérhetőségével az asztalon, okostelefon az írólap mellett, mikrohullámú sütő, televízió, GPS, TGV, olajfinomítók, nemzetközi gigavállalatok, repülőgépek, a világűrben műholdak ezrei, a technikai fejlődés felsorolhatatlan találmányai - ezek bár nagyban befolyásolták a földi élettér alakulását, mégis az ember ember mivolta mit sem változott. De nem csak technikai változásokról kell beszámolnunk. Történtek szörnyűséges események is, mely generációk hagyományosnak nevezett életfelfogását, és morális tartását törték ripityára: az elmúlt évszázad folyamán lezajlott nagy háborúk. Bár az emberiség háborúzott és csatázott mióta a világ a világ, de a XX. század a borzalmak netovábbja volt. A II. világháborút követően, akiket személyesen érintettek a háborús események, már nem voltak ugyanazok, akik annak előtte. Azok a testi-lelki szörnyűségek, amiket átélt ez a nemzedék, amiknek passzív vagy aktív szereplői voltak, valóban generációkat érintő lelki-szellemi metamorfózist idéztek elő. A keleti blokk országai számára a tragédia még tovább fokozódott, a félelmen, a megtorláson, a besúgáson alapuló - elsősorban európai - kommunizmus a gyengéket és az alsóbb társadalmi rétegeket végleg a padlóra terítette. Talán a katolikus Lengyelország viselte legjobban e megpróbáltatásokat, többek között Karol Wojtyla közbenjárásának köszönhetően.
Megfogyatkoztak a közösségek, ma szerepüket a facebook és társai vették át, megszűnt a hagyományos falu, mely megszülte, felnevelte, megtartotta és eltemette a faluban élőket. A faluban élőknek a természet, a szokások és a hagyományok évről évre visszatérő szertartásrendje keretet adott életüknek. Ma erre mindenki legyint. Ma falu helyett várost találunk, városiasodást, csatornázott és aszfaltozott utcákat, villanyfényt, televíziót, internetet, melyek az embereket nem tartják meg, nem tartják össze, nem konzerválják, hanem inkább elidegenítik őket egymástól. A technikai fejlődés, mint minden fejlődés, és mint bármilyen típusú változás jót és rosszat, hasznosat és haszontalant, előrevivőt és hátráltatót is magában rejt. De vajon melyik kerül túlsúlyba?
Megszűnt a vallás, elenyészett a hit, ma fontosabb a testi-anyagi jólét, mint üdvösségünk. Megszűnni látszik az adott szó ereje. Hol találunk ma becsületet, egyenes, egyszerű, de egyben dolgos és felelős életet? Bezárkóztunk. S ez sajnos nem azt jelenti, hogy befelé élünk, hanem, hogy képtelenek vagyunk kapcsolatok teremtésére és megtartására. Elfelejtkeztünk eredeti hivatásunkról, arról, hogy teremtmények vagyunk, lelkek, akik sorsukat felelősen és önzetlenül tudják formálni és alakítani. Elfelejtkeztünk arról, hogy valami okán jelenleg testi-anyagi közeg az életterünk, s hogy az előbb említett ok, mi magunk vagyunk. De egyben megfeledkeztünk arról is, hogy ami ide kényszerített, ide űzött, hajtott, a megismerés, a vágy, a kíváncsiság, szóval mindaz, ami ide húzott a sűrű anyagi lét kellős közepébe, orvosolható, gyógyítható, s hogy ennek lehetősége bennünk rejlik. Az ok így mi vagyunk, de melyet egyben meg is változtathatunk, hisz ezért vagyunk itt. A világ színpadán a megistenülés világdrámáját játsszuk. A játszma időbe telik, a játszma nagyon komoly, a bennünk tomboló lelki feszültségek kisüléseit nap, mint nap érzékelhetjük, de változtathatunk rajtuk. Az élet ehhez életteret, időt, lehetőséget ad, mellyel élhetünk, hisz sorsunk irányítása a mi kezünkben vagyon, s a lajtorján így vagy úgy fel kell lépkednünk, hogy az égbe érjünk. A segítség számtalan formában elénk siet, az égiek, s tulajdonképpen mindenki segítsége, társa a másik embernek ezen az úton, legyen az üdvös, vagy vétkes.
A világ mai arca, lelki életünket tükrözi. A világ olyan, amilyenek mi belül vagyunk. Mind a hétmilliárdan. Cselekvő megnyilvánulásaink - amivel a világot olyanná formáltuk, amilyen - lelki életünk külső megnyilvánulásai. Ezért gondolom azt, hogy ma a világ egésze - nem feltétlenül az egyes ember, mert minden ember, a többiekkel közösen, saját üdvösségének útját járja - szóval az összkép ma azt mutatja, hogy a világ mellékvágányon rohan, s ma nagyon sok emberi élet úgy pereg le, hogy nem tud a lélek lajtorjáján feljebb lépni. A lelki nihilizmus korszaka ez.
Ó fiatalságom! Az időtlen órák, a megismerés, a kíváncsiság, a boldog, önfeledt percek, az első ízek, a mosolygós emberek körülöttem mind arra tanítottak, hogy a közeg, melybe kerültem, megfelelő lesz arra, hogy valamivel jobb legyek, több legyek, mint voltam. Gyermekkoromban éreztem a hívást, mellyel az élet arra sarkalt, hogy itt gondolatban és lélekben boldogabb lehetek, hogy lelki terhemet könnyíthetem, s hogy az ég felé vezető ösvényen, kicsit közelebb érhetek - a fényhez. Lelki feszültségeimről, gonosz, önző, sokszor aljas megnyilvánulásaim hátteréről még mit sem tudtam, de a világ szépsége és a szerető közeg azt a nyugtató, üdítő légkört varázsolta körém, hogy itt és most, talán ezalatt a néhány évtized alatt, könnyíthetek majd magamon. Mindenkit erre a hív az élet. Az ítélet és az üdvösség is mibennünk lakozik, bár Istené az ítélet és az üdvösség is. Ez ugyan kettőség mégis egyazon tőről fakad. Pokol, purgatórium és mennyország lakozik a lelkemben.
Valamikor régen - vannak emberek, akik emlékezetük hajóján még vissza tudnak vitorlázni ezekbe az időkbe, illetve időtlenségbe - elvesztettünk valamit, ami miatt ma itt hús-vér testben kell boldogulnunk. Elvesztettünk valamit, elvesztettük az Istent. Elvesztettük a mennyet, sőt teremtettségünk emlékezetét, elvesztettük égi hazánk látását, hogy mi mindnyájan egyek vagyunk, hogy tüzes, izzó szerető lelkek vagyunk, hogy időtlen örökkön örökké egymáshoz és Istenhez tartozunk, és olyan méltóságunk vagyon, hogy egykoron egyek lehettünk Istennel. Isten fiai és leányai vagyunk, Isten elsőszülött szeretett teremtményei. De tombol bennünk a kíváncsiság, a ki nem elégíthető vágy, a bizalmatlanság, az önző, másokon való uralkodni akarás. A másvalamivé lenni, a másvalamit tenni és teremteni akarás ide űzött minket, ide e világba varázsoltuk mindenünket, mégis Isten mindezeken túl, minden hűtlenségünkön túl, örökké hazavár. A lélek útja ez. Istentől a hűtlenségen át az Istenig. A világ megválttatott. A megváltás Isten tökéletes megbocsájtó és hazaváró szeretetének megnyilvánulása, mely a teremtés óta tart. Krisztus azért jött, hogy ezt bemutassa nekünk, s azért is, hogy emberi eszményképet állítson elénk, példát, hogy az ember hogyan legyen Krisztusivá, milyen legyen az Istenfia idea. Ahhoz, hogy Istennel újra eggyé válhassunk, Krisztussá kell lennünk. Nem az Isten nem fogad be minket, mi nem vagyunk hozzá méltók. Az ember megváltott lény, de amíg maga Krisztusivá nem válik, nem megy be Isten országába. Ez nem két dolog, ez ugyanaz a dolog. Isten országa bennünk van. A kegyelem és a segítség itt van körülöttünk, szinte tapintható. A világ végén újra egy lesz az, ami most számtalan. S égi lajtorjánkon való felkapaszkodás időbe telik. A "tisztulási", hazatalálási, feszültségmentesítő folyamat nagyon lassú. De Istennek ideje: végtelen.
Én ismerek embereket, akik közel járnak Isten országához. Sőt, volt közöttünk olyan, akiben felismerhetővé vált. II. János Pál életében ott volt Krisztus, benne ott élt már az Istenember. Felismertük őt? Ő, az ő útja során eljutott addig, hogy Istenemberré válhatott, ezért volt élete egekbe nyúló, ezért tudott vigaszt és reményt nyújtani. Ezért tapsoltak neki oly sokan a Szent Péter téren, a taps egész életét és temetését is kísérte. Ő szemünk láttára Istenült meg. Őbenne ott élt az Isten. Ezért tapsoltunk: Neki sikerült. S akinek sikerül, annak viharos taps jár. A világ felismerte őt. Santo! Santo! Kiáltotta a tömeg.  Szerencsések vagyunk, hogy egy világszerte közismert emberrel történt mindez. Szerencsések, mert ez a legtöbb esetben rejtve marad. Szerencsés az egyház, hogy a pápában méltó eszményképet kapott. És a nemzedék, aki személyesen ismerte őt.
A világ annyira áttetsző. Olyan ismerős. Annyira felismerhető. Árulkodik teremtőjéről és árulkodik rólunk is. Az élet is ilyen. Áttetsző, ismerős, és felismerhető. És Isten is ilyen. 
Nekünk pedig méltóságunk vagyon. Ez egy nehéz teher. Ez egy komoly ügy. S bár életünk itt különböző, emberek vagyunk, s egyek vagyunk. A nihilizmus útja nem járható. A testi-anyagi jólét felmagasztalása tévút. Mosolyogjunk egymásra. Ismerjük föl egymást. Még találkozunk...