Apa aggodalma

 

Köröttem holdvilágos néma éjszaka,

játszik a tücskök zizegő zenekara,

s én újra itt vagyok és egyedül…

A gyerek fekszik, elmerül

abban a másik világban,

az álmok bársonyszínű honában,

hol igazán szabad, s szalad felém,

én ölelem, ezt megadta nekem

az a valaki, aki e rendet rendezi.

Ám én nyugtalan vagyok, nem alhatok,

s íme, a krőzusi ok: érezni akarok.

Érezni a lüktető ütőerőt,

a föntiek hangjait,

kérem őket,

ne hagyjanak itt

kétségek között.

Ezért őrködök itt éjszaka,

hogy a föntiek szava elérjen,

s átsegítsen a holnapba.

A gyerek kérdez, s apa biztosan szól

erőset, derűset válaszol,

de este, a mesék után

bután, s tétován mered maga elé,

hisz ő most már senkié és mindené,

az éjszaka sötét fogja,

s dadogva remegi imáját:

a gyerek meg ne sejtse aggodalmát:

hogy ember, hogy egyedül van,

hogy kétségei titokban

nőnek-apadnak naponta,

s ennek ő rabja, fogja,

míg be nem fogadja az ég.

 

 

2011. szeptember 17.