Dönts magad

Nem tömöm be fülem viasszal,
Beérem, ím, azzal a vígasszal,
Hogy talán feloldoz valaki.
Ki fogja tollamat?
A pillanat, melyben élek,
Érzékeimmel tapintalak
Te egyetlen lélek, kivel találkozom,
Téged nézlek.
S hogy csúnyát vagy szépet látok,
Vagy csupán magamért kiálltok,
Döntsd el magad.

Íme, tudjátok:
Szeretnék elérni hozzátok.
Elmém elé lihegve siet,
Mint gőzmozdony sistereg
Temérdek hang, mozdulat,
Erős és gyengeáramú indulat,
Életfunkciótok zavaros jelei.

Háztól-házig megyek-járok,
S ha házatokban rátok találok,
Bekopogtatok, apró házaitokon
Nézem a repedéseket, a vakolatot,
Fecske madarakat keresek az égen,
Madáretetőt kertetek végében,
Emberi mértékkel mérlek titeket.
Megnézem, hogy a világ fölötti rendelet
Rendet szült e bent, s engedem,
Hogy meggyőzzetek engem.

Kopogtatok hát,
S ti ajtót nyittok nekem,
A ballonkabátos idegent beengeditek,
S én bemegyek hozzátok,
Ti hellyel, kávéval kínáltok,
Én meg rátok nézek bambán,

Úgy, mint bíró a pályán, lapokat osztok,
Erőltetett pózban mosolygok,
S cigarettámból szálló füstoszlopok
Emelkednek az ég felé...
Mindenfelé holmitok, kacatok,
Ruhák százai, mit nem tudtok hová aggatni.
Hűtőtök tele. A tévéből a tere-fere naphosszat szól,
De vajon a gyerek mit szól, ha kérdezem:
Tudnál-e egy órácskát játszani velem?


Milyen mértékkel mértek, mondjátok?
Mivel teszitek fogságtok elviselhetővé?
Életszínvonalatok messze átlagon fölüli,
De vajon szíveteket körülkeríti-e valami
Mit érdemes lenne megemlíteni?


A világ másik féltekén, hány és hány szegény
Ágrólszakadt, árva maradt kisember
Kel fel, s térdepel összeszorult gyomorral,
S néz szembe a sáros-üszkös nyomorral.
Mondd, ha te ott születtél volna,
Ha te lennél az a kis éhes bolha (kisfiú),
Kinek a kenyérnél nincs nagyobb álma,
Mondd örülnél, ha rád találna egy
Európai gazdag idegen,
Ki agyonhajszolt "békéjében"
Rátalálna az igazság tűfokára,
S felsegítene?

Mondd, melyik a nagyobb nyomor?
A csontváz-fekete kisfiú, az üres gyomor,
Vagy a modern nihillizmus műanyag vára
Miben egy csúszómászó állat sem tanyázna,
Mert régiséget, szépséget és szelídséget,
Nem lelne benne, azon igyekezne,
Hogy minél előbb távozzon.

Messze, a világ másik oldalán,
Az agyonhallgatott nyomor iskoláján,
Az édes, csillogó szemű éhes kisfiú
Szíve-lelke talán anyjáért dobog,
Bújik anyjához, csontja ropog,
De boldog... mert az ottani békében,
Anyjához hajló ölelésében,
Megtalált valamit...

2011. november 27.