Esti imám

Tudod milyen vagyok...

Tudod, hogy veled álmodok...

Tudod, hogy veled élek, veled halok,

S azt a felejthetetlen pillanatot,

- igen, élesen emlékszem, -

Soha-soha nem feledem,

Mikor szembetalálkoztál velem.

Mikor rám köszöntél először,

Ó, azóta csak gyötörsz, gyötörsz,

Kérdéseimmel egymagam vagyok

S néma marad, láthatatlan alakzatod.



A kvantumingadozások kiszámíthatatlanok,

A multiverzumok egyike lehetünk,

A valóság többé nem az, mit látunk,

A mi világunk beleágyazódik más terek

És világegyetemek dimenziójába,

Az ősrobbanástól formálódó gomolyag,

A láthatatlan anyag, s energia,

Világegyetemünk hajtómotorja,

Testünk biológiai csoda,

Létünket az eltelt időhöz képest,

Örömest meghosszabbítanánk,

Tudván, hogy alig láttunk belőle valamit igazán.



Miért ilyen a világegyetem?

Miért ilyen hatalmas és védtelen?

Miért, hogy ennyi, s ennyi véletlen

Szüntelen közjátéka, sodort

Ide, erre a kék bolygóra?

Miért van, hogy nincs velünk senki?

Hogy senki sem akar megjelenni, nálunk?

A mi világunk oly messzire van rejtve,

Mintha, el lenne feledve.



Pedig itt vagyunk, és imádkozunk,

Gyermekeink fülébe varázsmeséket suttogunk...

E bolygón, mindig Te voltál a téma:

Legalább itt lennél velünk néha,

S én nagy léha, beteges gyerek,

Megköszönném jelenéseidet.



Éjfélkor, mikor álomra hajtom fejem,

Rád, csak rád emlékezem,

Finoman erőszakoskodom,

Világmögötti titkodat akarom,

... s amíg meg nem adod magad,

Amíg ki nem adod titkodat,

Addig nem hagylak, nem hagylak...



S ha kérdeztek, s szóra nyitom számat:

Csak így dadoghatom imámat:

Isten? ...Ő, kifürkészhetetlen.

2011. november 18.