Félelem

A félelem, a magány
megkerül, átjár,
szavaimból mi sem marad,
de dagad a dac,
s mint észrevétlen madarat
ijesztő csintalan gyerek
én sem maradok nyugton, nem lehet.
Hajt valami. Valami nagy akarat
valami irdatlan erő, s csökkenő éveim számát
nem számítom már, úgy is túl közeli
az útközbeni kevéske pihenő.
Éhes vagyok, fázom,
mindig bánom hogy nem szólok hangosan,
sokszor oktalan, hiábavaló beszédem,
s nem tudom egészen kifejezni magam
egészen pontosan, hangosan.
Sem segítségnyújtásra
sem kérő imára
nem vagyok méltó,
ami vagyok, s mit kaptam
elég kell legyen,
hiszen az Isten
ezzel mindent megadott.
Mindent megéltem már,
s mi még rám vár, azt ismerem,
mégis mikor egyedül, s éjszaka vagyok,
rám törnek félő gondolatok,
de a keserű poharat el nem kerülhetem.
Nem krisztusi a pohár,
csupán nagy erőfeszítést kíván,
rövid vagy hosszú agóniát.
Őrzöm a boldogító találkákat,
s felidézem majd hidd el,
ott, s akkor, amikor nagyon kell.

2010 április 4.