Rohanunk az őszbe

Rohanunk bele az őszbe,

sárgás sáros őszi ködbe,

megyünk ki a temetőkbe,

valami megint kezdődik.

 

Itt végződik a kalászos nyár,

már vetkőznek a fák,

levetik ágaik dísz-koronáját

szépen lassan, aranysárga,

majd rozsda lesz mind,

és pillanatra még

valahány

a múltba tekint

tán,

a bő, napsugaras nyárba,

Balatonok hullámába,

s szép nyarakról álmodik.

Most útra kelünk ismét,

mind ismerjük a leckét,

mi előttünk vagyon,

ez most úrrá lesz gondolat-akaraton

s szül majd édes-keserűt,

savanykás piros nedűt,

s ünnepes karácsonyokat.

Most az ifjúság a víg iskolákba

bús felnőttek a munkába,

tanítók a tanításba,

ország az újabb csatákba készül,

melyet megnyerni sose képes,

a nyugalmas kikötőket,

meg nem lelheti.

Helyreáll tehát a rend,

rendet teremt

az ősz,

s mint présbe szorult szőlőt

minket is kifacsarnak,

odaadnak a fehér fagynak,

hogy nehezen találjunk

a tavasznak nyíló

virágszirmos kapukat.

 

Így akarjunk most már szépeket,

csókos öleléseket,

gyermekünknek simogatást,

országunknak gyógyulást,

víg hétköznapokat.

Rohanunk az őszbe,

sárgás sáros őszi ködbe,

megyünk ki a temetőkbe,

valami megint kezdődik.

 

 

2011. szeptember 18.