Utolsó napjaim

 

10-15 évem lehet hátra,
Addigra eljutok
A végső határra.
A határra, melyből nyílhat az ég
S melyben elnyelhet a sötétség,
Mely osztályrészem nekem.
Ne aggódj, mindent vállalok,
Életemet úgysem adhatom
Másként.

Végre nem leszek
Terhére senkinek,
S nem is kell
Magyarázkodnom
Senkinek.
Lassan fogok készülődni,
Hosszasan távozom,
S nem mázolom falaimat
Többé feketére.
Elköltözködöm.
S fenn a fellegekben
Nem leszek már
Kellemetlen
Neked,
Kit szerettelek.
S nem vehetek
Rózsát sem neked.

Kórházban fekszem majd,
S a világi ricsaj
Már nem hallatszódik akkor.
S akkor én még egy nagyot teszek:
Akaratlanul is szenvedek.
Lassan halok meg,
Hónapokig agonizálok
S a világot
Magam mögött hagyom.
S csúnya lesz, mert ilyenné tesz
Engem a betegség, a halál.
Mely rád is rád talál, valahogy.
Erre nagyon készülök,
Igazából erre készülök leginkább
De addig még ölelj át. Akarom.
Az egészet egyedül csinálom végig
Egyedül kell a végére érni,
S ki elkísér mégis
Nagyon bátor,
Mert akkor már
Távol leszek.

Ne szomorkodjatok,
Mert egy világfeletti ok
Elszólít mindenkit
Melyből engem sem
Felejtenek ki.
Csak fogjatok, egy percre
S én majd örökre ölellek,
Mindegyikőtöket.

Szép volt a nyár
S az élet titkát
Nekem elmondták az angyalok.
Tudjátok az égben
Pecsételtetik
Hogy lenn itt az út
Csak lélektől lélekig
Vezethessen.

Nekem már most is egyre megy,
De még elmondom
Mit igaznak hiszek.
S hozzá a hiteteket
Akarom.
S nem tudom.
Mennyire értettetek,
Pedig értetek
Sok mindent felírtam,
Lapok százát teleírtam,
S magyaráztam
Hogy a világban
Egyre inkább baj van.

Így fekszem majd ágyamon
A kínt, a tűket, s betűimet,
Mind-mind vállalom.
Ne félj, nem múlt
Semmi el,
De az fáj,
Hogy könnyezel.
Mert értem nem kell!

Utolsó percemben
Rám törnek tűnt örömök,
S akkor majd
Utoljára
Mindent
Megköszönök.

S hallom Tőled:
Ó, ezek csak versek,
A varázshegyet
Lerombolni
Nem lehet.

Pedig az út csak
Lélektől lélekig vezet.

 

 

2009 február 2.