Vezessétek ceruzámat

Senki vagyok,
És senki is akarok maradni
Csendben nyugodtan akarni
Az élet ezer tűnő apró
Változó formáját,
Kik e világot
Most is formálják.

Érezni a sziklák nehezét,
A szikrázó napsütést,
Az erdő szálkás, óriás fáit
A tanyák roskadásit
Ahogy parasztok túrják a földet
Ahogy kivágják a tölgyet,
A porban játszó gyermeket
Kinek játéka az élete.

A tárgyak körülöttem
A messzi csillagok,
S mind mi fölöttem,
Bennem és körülöttem él,
Ismerős nekem.
S félek, amíg élek,
Mert mind engem kérdez.
Mindenki rám néz,
S én elfutnék, kiabálnék.
Ne kérdezzetek!
Nem értitek?
Én is egy vagyok veletek.
S csak annyit tehetek
Hogy írok, hogy szólok,
Máskor meg hallgatok.

Ismerősek az emberek,
Az arcok, a kezek,
Ismerősek a mondatok,
A félreérthetetlen gesztusok,
Melyeket csak én értek félre.
Ismerem az asszony édes örömét
Ha szüli verejtékben gyermekét.
Boldogan nézem a fiatalságot
A büszke jóleső vidámságot.

S értem, ha az öreg panaszkodik
Hogy éhezik, szomjazik,
Nincs betevője,
Mert jótevője senki sincs.
Láttam sok beteg szemét
Félreérthetetlen tekintetét
S hogy milyen a tűket,
A sebeket, a vérzéseket cipelni?
A kínt hordozni, elviselni?
Csak sejtésem van róla.
És nem írhatok róla.

Az örökös fájdalom
Közöttünk járkál,
S rólunk lassan
Mindent lefarigcsál.
A kérget, a héjat,
Mert látni akarja valónkat,
Csupaszon, meztelen,
Mert a világegyetem is ilyen.

Így adjátok magatokat nekem
Írás közben fogjátok a kezem,
Vezessétek ceruzámat,
S én odaadom ezért
A ruhámat, az étkemet
Az egészségemet.

Nyugalmat akarok
Leírni, amit gondolok.
Amit gondolok.

2009. február 10.