Magyarországért

Hideg az ég,
Színe sem kék,
A fölém dísznek helyezett,
Parányinak látszó csillagrengeteg,
Bántón üres.

A szél tovafújja
Ősszel a leveleket.
Fájón, féltőn viszi, tépi,
S útközben elengedi,
Hogy lehulljanak örökre,
Rá a fázó, sáros földre.

Hol álljak most már én?
Megaláztatásunk idején?
Országunk kizsigerelt,
Tűrőképességünk betelt,
Még a költő is felemeli szavát,
Ne tűrjünk tovább: lázadás, lázadás.

Mondjátok, ti képmutatók,
Országunkat rombolók,
Gondoljátok, nem vesszük észre,
Hogy csalárd zsarolással
Csaltok lépre valahányszor,
Ha magunkat féltő óvatosságból
Lehámoznánk a béklyót az országról?

Ti vagytok az agresszor?
S mi, - gondoljátok -
A fejünket igába hajtjuk százszor?
Hát hagyjátok élni Magyarországot.

Vigyázzatok, mert senki
Sem húzhatja ki magát,
Senki sem futhat,
Ha eléri az ár,
Ha eléri Isten keze,
Mert így vagy úgy,
De mindenkinek felelnie
Kell majd,
S ez alól titeket sem
Mentenek ki majd,
Pénzeitek, intézményeitek,
Bankjaitokban álló
Hatalmi eszközeitek,
Melyekkel a világot bár
Százszor eladjátok, megveszitek,
Ám lelkeitek meg nem menthetitek.

Személyesen fogtok
Felelni mindenért,
Személy szerint
Minden döntésetekért,
Hát jól gondoljátok át,
Érdemes-e egy életen át,
Egy ország sorsát
Saját szájtok íze szerint,
Gúzsba kötni százszor, megint.

E versen ne mosolyogjatok,
Csak ideig-óráig véd majd
Tudott cinikusságotok.

Tőlünk, ha nem tudtok, hát nem kell,
Ne kérjetek bocsánatot,
De vigyázzatok,
Mert milliók szájával kiálltok:
Hagyjátok élni Magyarországot!

2012. január 5.