Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Egy élmény, egy kép, egy pillanat: Horvátország

 

Szeretem a tengert. Szeretem, mert meghatározhatatlan, mint az élet. Szeretem, mert megszokhatatlan, mint az élet. Szeretem, mert nagy tanítómester.
Évek óta Horvátország ad otthont nyári kikapcsolódásunknak. Marko kempingje Rogoznicában, félóra autókázásra Trogirtól, közel a történelmi múltú Splithez, ahol is Diocletianus császár palotáját láthatja az arra járó kíváncsi utazó.
Kéthálós, kényelmes, nagy sátorban lakunk, kenőmájast és felvágottat eszünk, fügét majszolunk, későn kelünk, későn fekszünk, s napközben élvezzük a dél-horvátországi forróságot. Esténként nagyokat sétálunk a festői szépségű kikötőben, nézegetjük a motoros- és vitorláshajókat, fényképezkedünk a naplementében és fagylaltot nyalogatunk. Na és persze fürdünk. Egész álló nap fürdünk. A sós tenger finom simogatásának adjuk át hidratálásra vágyó, felhevült testünk. Órákat úszunk, deszkázunk, lubickolunk. A tenger színei lenyűgözőek. Kék, zöld, türkiz, s ezeknek megszámlálhatatlan árnyalata adja gyönyörű színeit.
A parton emberek napoznak. Horvátok, lengyelek, csehek, szlovénok, szlovákok, a szláv népcsalád reprezentánsai, de olasz, német, osztrák, és persze magyar családokkal is kapcsolatba kerülünk, ha máshogy nem, hát fülünk hallásával. Francia sátortársaink is voltak. Szóval, hogy szavam ne felejtsem, a nap tizenhat órája csupa napfényből és forróságból készül. Napozás és a fürdőzés tölti ki e színes társaság mindennapjait. Mi más is tölthetné? Élvezik az ajándékba kapott nyári napot, és a tenger véget nem érő hullámzását. Szemben teknősbéka formájú szigetek emelkednek ki az óceánból, ha pedig a bójákon túlra úszom, és a part fele nézek, a kopár dalmáciai hegyeket látom, s az alatta hosszan elnyúló dombocskákra épült városkát, kiadó apartmanok százaival. Az itt élők ebből élnek. Nagyon kedves, de egyben tartózkodó emberek. Nem tolakszanak, nem könyökölnek, ám nem is hűvösek, mint az északiak. S bár tesznek-vesznek, jönnek-mennek, mégis mozdulataikon látszik: nem az a lihegős fajta nép, aki nem elégszik meg semmivel. Örülnek annak, amijük van, s mindent el tudnak intézni egy kézlegyintéssel. Éppen ezért szimpatikusak. Amikor Markonak, a kemping tulajának fizettem, egy kis borravalót is adtam a kedves vendéglátásért, hát mit kaptam cserébe? Egy baráti ölelést. Ilyenek a horvátok...
Nem először vagyunk itt. S ha a kis öböl kavicsos strandján besétálok a vízbe, vagy a fürdőlépcsőnél ereszkedek bele, s elkezdek kifelé - a nyílt víz felé - úszni, ott, bent a vízben, a hullámok között tempózva, hatalmába kerít az örökkévalóság érzése. Hisz tavaly is, ugyanennél a strandnál, ugyanígy ereszkedtem a vízbe, s ugyanígy, mint idén a nyílt víz felé úsztam, lábamon az uszony, előttem a kis teknősbéka formájú sziget, mögöttem a part, a dalmát hegyek, köröttem a kékség, s az úszás semmihez sem fogható elragadó élménye. Felmerül bennem - az élmény újbóli átélése kapcsán - amit az argentin irodalom legnagyobbika, Borges már is megfogalmazott: két ugyanolyan pillanat, két ugyanolyan kép, két ugyanolyan élmény valójában nem egy és ugyanaz az a pillanat, kép és élmény-e vajon? Ha igen, akkor már itt és most az örökkévalóságban élünk, s ez engem egészen lényemben felkavar.
Létezni rendkívüli élmény, elragadó, megszokhatatlan. Rám elementáris erővel hat, s nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy akár nem is lehetnék, s mégis vagyok. Kölkeim nyalják a fagylaltot, a hullámok fel-felcsapnak a részben lekövezett partszakaszra, feleségem napozik, kenyeret ken, vizet tölt, a sirályok felettünk repdesnek, le-lecsapva a gyönyörű tenger hullámaira. Percekig nézem szárnyalásukat, vitorlázásukat a szélben, a kék víz fölött. Látszik rajtuk is, hogy élvezik a létezést, a szárnyalást, a tengert, a napsütést, önfeledtek de egykedvűek is, s ez a kettősség számomra igen szimpatikus.
A strand közönsége a semmittevésnek hódol, melyről ma már azt gondolom, leginkább ez a legmegfelelőbb tevékenység, amit az ember életében tehet. Jó látni őket. Szenvtelenek, önfeledtek, az ajándékba kapott pillanatot megnyújtják, hogy ne érjen véget sohasem. Ha feltételezzük, hogy minden pillanat abszolút, valóban nem ér véget egyik sem, sohasem. Az a kép, az a pillanat, az az élmény, valójában mindig létezik, az örökkévalóság egy pillanatra testet ölt, s azonnal örökkévalósággá lényegül át ismét. Olyan ez, mint a fénykép, ami megörökíti a pillanatot, s megváltoztathatatlan múlttá teszi azonnal. A fénykép a kimerevített, megállított idő lenyomata, egyetlen pillanat a mulandóság perceinek milliárdjaiból, mely múlt lesz rögvest, s amit mégis magunkkal vihetünk az ismeretlen jövőbe. A masina, mely a pillanatot rögzíteni képes Joseph Nicéphore Niépce és Louis Daguerre találmánya. Nos ilyen élmény, kép, pillanat a tengernél lenni, ilyen számomra Horvátország. Megérkeztünk, s már indulunk is, és újra itt vagyunk, hogy újra és újra átéljünk mindezt, hogy az ismétlés eszközével elérjük az örökkévalóság illuzórikus, de egyben nagyon is valóságos élményét.
A nap oly forrón süt, hogy kiéget belőlünk minden kicsinyes, alávaló és nevetséges gondolatot, melyek olykor-olykor felszínre törnek, a megélhetési kényszer kiábrándító pillanataiban. Gondolatban ilyenkor mindenkitől bocsánatot kérek, akit valaha is akármivel megbántottam, bár őszintén szólva ennek nem látom sok értelmét, hisz a múlt már megváltoztathatatlanná dermedt. A megbocsátás mindig azon a valakin múlik, aki azt gyakorolni tudja, s nem azon, aki azt kéri vagy sem. A sértődöttség nem praktikus és igen szegényes bizonyítványa az azt művelőnek.
Még egyszer ideírom: szeretem a tengert. Szeretem, mert meghatározhatatlan, mint az élet. Szeretem, mert megszokhatatlan, mint az élet. Szeretem, mert nagy tanító. Metaforája és tükörképe annak a meghatározhatatlan és megszokhatatlan valaminek, amelyben létezünk, s amit leginkább egyetlen kifejezéssel illethetünk: létóceán. A Tabula Smaragdina kőtábláján olvasható a következő szövegrész: "Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát". Krisztus tanításában ugyanez így: "Amint a mennyben, úgy a földön is". Mit is jelent ez? A valóság - mely persze itt van előttünk, bennünk és körülöttünk - egy fátyollal takartatott le, ám ezt a fátylat mi készítettük. A fátyol eltakarja a valóságot, azt a valóságot, mely semmi titkot nem rejt, s takar, s ami leginkább a mi orcánkhoz hasonlít. A fátyolt fellibbentve saját magunkat látjuk, saját magunkban a másik embert, aki szintén mi vagyunk, az egyetlent, melyből minden van, az örökkévalóságot, melyben a világmindenség ázik, melyből pillanatról pillanatra feldereng. A tenger erre tanít... Nagy tanító.
Tudjuk, s látjuk, a hullámhegyek és hullámvölgyek milliárdjai kiegyenlítik egymást, abszolút összegük nulla, hisz az óceán - az őt mozgató szél nélkül - mozdulatlan. Felszíne eredetileg tükörsima, és fodrozódásmentes. A hullámhegyek és hullámvölgyek, s azoknak változatai és mozgásának valóságossága nem más, mint illúzió. Ám mégsem az, hisz a hullámhegyek és hullámvölgyek léteznek, mint ahogy a világmindenség és benne mi magunk is létezünk. Minden, mi megvalósul, minden, mi létrejön, a létóceán fodrozódásának hullámhegyeihez és völgyeihez tartozik, az egymásutániság, az egymásmellettiség is éppúgy, mint ezeknek pulzálása, mely nem más, mint amit időnek nevezünk általában. Ebből vagyunk, ám ez nem több és nem kevesebb, mint magának a létóceánnak a fodrozódása, hullámzása, lüktetése és pulzálása. Minden hullámhegy és hullámvölgy, minden fodrozódás és hullámtaraj, a létóceán felszínének minden változata és örökös változása alkotja a valóságot, mely mégis némiképp illúzió, hisz valójában a tenger tükörsima és mozdulatlan. Ebből vagyunk. A megjelent mindenség, a létrejött valóság nem más, mint a létóceán tükörsima felszínének fodrozódása. Életünket és kevély törekvéseinket ehhez kell igazítanunk. Ne gondoljuk, hogy többek vagy kevesebbek vagyunk e fodrozódásnál. Ám abból vagyunk. Gyanítható, hogy életünk akkor lesz teljes, ha a létóceán felszíne ismét tükörsimává válik. Megjegyzem: Keresztelő János is erről beszélt a Jordánnál. Akinek van füle, hallja meg.

Egy emlék, egy kép, egy pillanat, számomra ilyen Horvátország.

 

2013. augusztus 19.

 

 

 

 

 

Menü
Asztali nézet