Poós Gergely honlapja
Prózák, novellák, versek, esszék, tanulmányok, cikkek
MENÜ

Polli


Ezt a történetet, melyet most papírra vetek, egy ötvenes úriembertől hallottam. Harminc évvel ezelőtt beszélgettem vele, saját éttermemben, amely az Angelo névre hallgat, és Trevi-kút szomszédságában található. A Trevi-kút históriája szerint: azok, akik némi aprót dobnak a fontánába, bizonyosan visszatérnek még a szerelem fővárosába.
A hajlott hátú, magas homlokú, kopaszodó, komor úr mindig ugyanakkor érkezett, ugyanahhoz az asztalhoz ült, szótlanul megebédelt, majd távozott. Többnyire tésztát evett, könnyű bort ivott hozzá, a desszertet pedig úgy ízlelgette, hogy az embernek azonnal gusztusa támadt rá. Annyira foglalkoztatott és kíváncsivá tett személye, hogy egyik nap odaléptem hozzá.

– Ci dispiace, abbiamo permesso? – kérdeztem óvatosan.
A beszélgetés olaszul folyt.
– Persze, tessék csak. – mondta alig hallhatóan.
Leültem mellé.
– Mióta jár hozzánk? – kérdeztem, hogy oldjam a kezdeti feszültséget.
– Ó, ha maga azt tudná!
– Ismeri ennek a kútnak a legendáját? – mutattam a Trevi irányba.
– Igen. Sokszor dobtam már bele pénzt.
– Ezek szerint örök visszatérő?
– Igen, így is lehet mondani.
– Tolakodásnak venné, ha megkérném, meséljen nekem. Itt él Rómában?
– Nem. Néhány hete bérlek szobát itt a közelben, de nem maradok soká.
– Hová utazik? Vissza a hazájába? – kérdeztem, s közben tekintetében is kutattam kilétét.
– A haza szó számomra már nem jelent semmit.
Az étterembe most egy nagyobb csoport érkezett, a pincérek alig tudták őket leültetni.
– Elnézést, nem akarok tolakodó lenni. Csupán érdekelnek a vendégeim, akivel csak lehet, megismerkedem.
– Jól teszi. Az ember halljon, lásson, tudjon minél többet.
– Meddig marad?
– December tizenhetedikéig, vagyis holnap délutánig. Akkor indul a gépem. Azt hiszem esős nap lesz.
– Honnan tudja, hogy esni fog?
– Azon a napon mindig esik.
Az öregúr magához intette Nicolast, a főpincért, jelezvén, hogy fizetne, majd távozna is.
– Elnézést, de én most elmegyek.
– A desszertre a vendégünk volt – hajolt meg udvariasan, de alig észrevehetően a tulajdonos.
– Köszönöm.
– Holnap ugyanekkora számíthatunk önre?
– Igen.
Így kezdődött ismeretségünk az öregúrral. Sokszor volt ezután is nálunk, olyankor órákig beszélgettünk. Furcsa érzéseim támadtak. A nevét soha nem mondta. Ha kérdeztem, az volt rá a válasz, hogy az nem fontos. Láttam egy embert, kinek nincs hazája, se neve, egy esős napra vár, mintha az lenne élete egyetlen szegletköve.
Úgy képzelem, minden embernek van legalább egy története, amiről nem beszélhet csak az általa kiválasztottaknak. Tudni akartam ennek az embernek a históriáját. Erősebben óhajtottam, mint bármi mást. Miért gondoltam mégis, hogy épp nekem mesél majd? Nem tudom.
Azon a napon ebédidőben nem jött el. Aggódni kezdtem. Közeledett december tizenhetedike, nem tudtam mi lelte. Öt óra körül azonban váratlanul felbukkant, mintha a hirtelen feltámadt szél sodorta volna be az étterembe. Csak a haja volt kicsit kócos, de ugyanoda ült le, mint rendesen, tésztát rendelt, s mellé bort.
Odaléptem hozzá.
– Buonasera sinogre. Már aggódtam Önért.
– Nem kellett volna. Ma inkább vacsorázni szeretnék – mosolygott hálával a tekintetében.
– Örülünk, hogy itt van.
– Akarja hallani történetemet? – szólt legalább olyan váratlanul, ahogy az imént megérkezett.
– Megtisztel vele. Ön jár a fejemben hetek óta. A történetért cserébe, ma az én vendégem.
– Köszönöm.
– Ne köszönje, kíváncsiságom miatt teszem.
– Kíváncsiak vagyunk mindnyájan.
– Ön szerint ez rossz tulajdonság?
– Kifejezetten.
– Legyen velem elnéző.
– Nem véletlenül jöttem ma ilyenkor. A naplemente segít feloldani bilincseimet.
– Fogjon hát bele. Ígérem, nem szakítom félbe. Mondja el mindazt, amit elmondhat. Hallgatom, s ígérem nem fecsegem ki titkait.
– Jól van. Azt hiszem nekem is könnyebb lesz így.
A történet valójában itt kezdődik. Az öreg aznap este csak mesélt, és mesélt, néha megállt, ivott vagy hozatott valamit, aztán folytatta.

***

Azon az éjszakán nehezen aludtam el. Eleredt az eső, felverte a port az utcán. Az esti olvasmányom nyomasztott, a véletlenről, a sorsról, a valószínűtlenségről szólt, egy fiúról, aki sosem mozdult ki a falujából, de egy haláleset után kizökkent megszokott életéből.
Korán ébredtem, pedig sokáig akartam aludni. Még sötét volt. Váratlanul megszólalt a csengő. Nem sejtettem, ki lehet az? Ki képes hajnali ötkor felzavarni az embert. Pizsamában léptem a dupla szárnyas bejárati ajtó elé, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót, inkább kikukucskáltam. Egy idősödő urat láttam, szürke ballonkabátban.
– Jó reggelt. Mit óhajt? – kérdeztem, mielőtt beengedtem.
– Nem ismersz engem, de én téged igen. Engedj be, kérlek – mondta.
Magam sem tudom miért, kinyitottam az ajtó, és beeresztettem.
– Mit óhajt? – kérdeztem újra.
A férfi belépett. Határozott volt.
– Szeretnék veled beszélni. Ne ijedj meg, nem vagyok bűnöző, vagy betörő – szabadkozott.
Hangjában szelídséget éreztem.
– Tessék – mondtam, de valójában egyáltalán nem akartam, hogy beljebb kerüljön.
– Sok a mondanivalóm, nem ülhetnék le?
– Hát jó. Ugyan nem tudom, ki ön, s nem tudom, miért eresztek be egy idegent a lakásba, de legyen. A folyosó végén van a nappali, ott foglaljon helyet.
– Köszönöm. Ismerem a járást – válaszolta, és elmosolyodott.
Teljesen összezavarodtam, de érzékeim azt súgták, a beszélgetés elkerülhetetlen. Lassan öltöztem...
– Megkínálhatom valamivel? – kérdeztem illendőségből, mikor beléptem hozzá.
– Köszönöm, nem kérek semmit. Látom az ezüst doboz most is itt van az asztalon. Mindig máshol, de mindig kitüntetett helye volt ebben a szobában. Nonnotól van, hisz tudod. A belegravírozott aláírások a tetején, a kollégák kézjegyei.
Egyre zavartabb lettem.
– Bocsánat! Miről beszél? Mit keres itt? Mivel szolgálhatok?
– Most tértem haza. Segíteni szeretnék. Drágán megfizettem mindenért.
– Nem értem. Becsönget hozzám hajnalban, rámutat az ezüstdobozra, nagyapámról beszél, és azt mondja, segíteni szeretne. Mit akar!?
– Nyugodj meg, én beszélgetni jöttem, nem vagyok idegen. Egy hibákkal teli élet megvalósulását szeretném megakadályozni, amit én a múltban már elkövettem, és amire most te, tudtodon kívül készülsz.
– Akkor most tisztázzunk valamit. Szeretném, ha megmondaná a nevét, megmondaná honnan jött, s mi közünk van egymáshoz?
– Te még fiatal vagy, gondolataid zavarosak, s nem vagy elég higgadt – tért ki kérdésem elől.
– Már megbocsásson. Miért tegez engem? Amióta bejött az ajtón, így beszél velem. Bár fiatalabb vagyok, de felnőtt férfi, illene hát, hogy megadja nekem a tiszteletet.
– Hogy miért tegezlek? Néhány pillanat múlva megérted, bár nem tudom, be tudod-e majd fogadni az elmondottakat?
– A nevét. Mondja meg kérem a nevét – követeltem egyre elkeseredettebben.
– Ne légy türelmetlen. Ezt kell megtanulnod még, bár – bevallom - nekem is nehezemre esett.
– Jó, oké, rendben van, látom ez nem fog menni. Miért jött hozzám?
– Néhány hete tértem haza. S ma délután már el is utazom. Mint mondtam, nagy árat fizettem mindazért, amit tettem. Minden cselekedet visszaüt, legyen az jó vagy rossz. Figyelmeztetni szeretnélek. Sok mindent elrontottam, s nem akarom, hogy te is ezt tedd.
– Nem látom értelmét ennek a beszélgetésnek – makacskodtam.
Felállt. Odalépett a könyvespolc elé. Levette a Fűszálak című könyvet.
– De rég láttam. Ezt Orosz Imre nagypapa írta. És itt van a nagy hajóskönyv. Mennyit nézegettem gyerekkoromban. Mit építesz most? Véletlenül nem egy Scharenkreuzert?
– De. Véletlenül igen. Honnan a fenéből tudja? Honnan tud a modellezésről, nagyapáról, az ezüst dobozról?
– Apánk plántálta belénk a modellezőszenvedélyt. Emlékszel a kis Matadora? A kis piros balsafából épült gumimotoros repcsinkre? Emlékszel, milyen becsben tartottuk?
Nem szóltam semmit. Még mindig a könyvespolc előtt állt. Hosszan néztem. Kissé hajlott hátú, majdnem teljesen kopasz, idős urat láttam. Hasonlított valakire. Igen. Talán apámra hasonlított kissé.
– Többes számban beszél. Miért?
– Á! Megvan. Tobak cica könyve! A költözködés folyamán ezt is sikerült átmentenünk. Hogy szerettem. A második világháborús magyar pilóták mindennapi bevetéseiről, csatáiról, győzelmeiről szól. Hős magyar vadászpilótákról, akik életük árán is védték hazánk légterét a többszörös túlerővel szemben.
– Igen.
– Nagyapánk... Ő is hős volt. Várvédő hős. A budai vár orosz ostromakor ő is a várban volt. Élete kockáztatásával védte a magyar várat. Aztán elfogták. Orosz hadifogságba került. Soha nem került elő.
– Honnan tudja mindezeket? Maga olasz, nem? Honnan tud arról, hogy nagyapám a magyar várat védte a második világháborúban? Úgy tud mindent, mintha itt nőtt volna fel!
– Hatévesek voltunk, amikor Emma nénénk segítségével kiköltöztünk ide, Rómába.
– Mondja meg már végre, kicsoda maga? – kérdeztem valamivel erőteljesebben.
– Tudod, vannak olyan helyzetek és történések, melyek az időn kívülre esnek. Ezekre a pillanatokra nincs befolyása az embernek, és magának az időnek sem. Mi emberek, percekben és órákban, időbeosztásokban és naptárral a kezünkben tudunk élni. Az időt kvantumosan, – hogy úgy mondjam – „ugrásokban” érzékeljük, mint ahogyan a másodpercmutató egyik állásból a másikba kattan. De van, hogy az idő időtlenséget és időn kívüliséget formál, vagyis megmutatja másik arcát is, amelyik nem előre és nem egyenletesen halad, hanem visszatér, visszakunkorodik, vagy a jövőbe szökik, s ott időz. Az idő ilyetén folyása olyan eseményeket szülhet, amire normál észjárással nem számítunk. Ez a nap is egy ilyen nap. Dobd most sutba azokat a fogalmakat, amiket a racionális életben, a hétköznapjaidban használsz. Itt és most valami új, számodra ismeretlen dolog történik. Egyesek víziókról, mások látomásokról beszélnek. Ez itt most hasonló, mégis nagyon valóságos. Én te vagyok, több mint harminc évvel idősebben.
Szünetet tartott.
– Ne csodálkozz azon, hogy a lakásra, a gyerekkori élményekre, a családi történetekre, a könyvekre ugyanúgy emlékszem, mint te. Mert én te vagyok. Azért jöttem, hogy elmeséljem azt a több mint harminc évet, ami számodra még a jövő, vagy a jövő egy variációja, s ami nekem már múlt. Drágán megfizettem mindenért. A te jövőd még képlékeny, saját döntéseiden múlik. Azért vagyok itt, hogy elmeséljem azt a harminc évet, mely vagy a tied is lesz, vagy megváltoztatod.
– Na, ne. Ezt én nem veszem be – mondtam öklömet rázva.
– Hallgass végig, még ha nem is hiszel most még nekem!
– Hát jó. Meghallgatom. De egyelőre nem hiszek magának.
– Olasz nőt vettem el. Patríciát. 26 éves voltam. Annyi, mint most te! Tényleg, hogy van Patrícia?
– Ikreket vár. Kicsit lefogyott.
– Igen, nagyon le sovány lesz, de ne aggódj, minden rendbe jön. Sydney-ben egy atlétikai versenyen tudtam meg, hogy ikreket vár. Emlékszel, hogy örültél?
– Igen, örülök neki, hogy a feleségem babákat vár – mondtam kimérten.
Mintha nem is figyelt volna rám, úgy folytatta.
– Az atlétikai verseny 100 és 200 méteres futószámait nyertem meg. De hisz tudod, hiszen mindez tavaly nyáron történt. Patrícia, ahogy mondtam, nagyon lefogyott. De február 4-én két egészséges babát hozott a világra. Két leánykát, Simonettát és Rachelt. Patrícia kedvéért választottunk olasz neveket. Boldogok voltunk, bár ki sem látszódtunk a tennivalókból. A két gyerek minden időnket lekötötte.
– A gyerekek egészségesek lettek? Miket kérdezek? Nem hiszek magában! – ordítottam. De ő nem bántódott meg, mosolygott és felelt.
– Igen. A szülésnél minden rendben volt, hamar hazaengedték a gyerekeket. De Patrícia habitusa akkor még nemigen változott. Ideges, kissé erőszakos, a dolgok változásait nehezen viselő ember volt, emiatt a rokonok sem igen kedvelték. Olasz nő volt. Nagyhangú. A gyerekeket nagyon szerette, bár az egyikükkel nehezen bírt, sokat veszekedett vele. Én egyre nehezebben tűrtem a kirohanásait, s azt is, hogy mindenért én voltam a hibás. Igaz, nekem is vannak és voltak is hibáim, magamnak való és önző ember voltam, s vagyok ma is. Az fájt a legjobban, hogy a feleségem nem tudott a családommal kijönni, s folyton szapulta őket.
Nem szóltam semmit. Hallgattam és gondolkoztam.
– Körülbelül félévesek lehettek a gyerekek, amikor munkát váltottam. Kevesebb időt tudtam otthon lenni. Patrícia csak az ikrekkel törődött. A cég amelyhez kerültem, lelkes csapatból állt, örültem, hogy ismét fiatalok között lehetek. Magamat egyébként kissé mindig idősebbnek éreztem, valódi koromnál. Egy év telt el, mikor a mi részlegünkre került egy lány. Pollinak hívták. Beleszerettem. Gyönyörű volt, intelligens, üde, tele élettel és energiával. Abban az időben írtam a legjobb verseimet, melyek ki tudja hová lettek, azóta. Sokat közülük csak ő őrzött meg. Komoly vívódás volt a lelkemben. A gyerekek közben nőttek, nagyon szerettem őket, de Patríciával nehezen bírtam. Polli nagyon finom, érzékeny lélek volt, szeretett, de nem akarta, hogy komolyabbra forduljon a a barátságunk, Patrícia és a gyerekek miatt. Én is féltettem őket. Mi lenne velük az apjuk nélkül? - tettem fel magamban számtalanszor a kérdést.
– Tovább – sürgettem, miközben szemérmetlenül és leplezetlenül faltam minden szavát.
– Pollit minden héten láttam, rengeteget beszélgettünk, de nem történt köztünk az égvilágon semmi. Még csak nem is csókolóztunk. Én félénk voltam, s döntésképtelen. Szerettem, de magam sem tudtam mit csináljak. Az évek teltek, a gyerekek óvodások lettek. Újabb és újabb veszekedések következtek, éreztem, nem bírom már sokáig a feleségemmel. Polli tudott a vívódásaimról, de megpróbált kívülálló maradni, nem akarta, hogy bármiféle köze legyen a döntésemhez. Végül, nagy kínlódások árán arra jutottam, hogy változtatok életemen. Majdnem későn. Polli épp kezdett kihátrálni kapcsolatunkból. Rettenetesen sajnáltam a gyerekeket, de Polli minden áron el akartam venni. Azt gondoltam, ő az a lány, aki az én életem igazi párja.
– Micsoda szemét alak! Képes volt otthagyni a gyerekeit egy másik nő miatt – vetettem a szemére.
– Igen, Polli volt számomra az élet, Polli volt minden. Megkértem a kezét. Akkor csókoltuk meg egymást először.
– Ne folytassa. Nem hiszem, hogy érdemes. Ezért kár volt idefáradnia.
– Kérlek szépen, hallgass végig! Hidd el, nekem muszáj ezt elmondanom, mert mást nem tehetek. Hogy miként alakul majd a jövőd, benned dől el.
– Folytassa – mondtam beletörődve.
– Mindeközben más események is történtek. Öcsémmel és apánkkal üzleti vállalkozásba kezdtünk, fűrészüzemet béreltünk és üzemeltettünk. E vállalkozásnak köszönhettem, hogy később összeomlott az életem. De erről majd később. A cég néhány év múltán bedőlt, nem a mi hibánkból. Ami a mi sarunk volt az egészben, hogy rossz szerződést kötöttünk, belementünk egy olyan bérleti díjba, aminek kitermelése szinte lehetetlenség volt. Évekig éhbérért dolgoztunk. A tulajdonosok csak a markukat tartották, de szerződéses kötelezettségeiket nem tartották be. Az épület beázott, a faipari berendezések tönkrementek. Ezek miatt a fűrészüzem hatékonysága jóval az elvárt alá süllyedt. A hibákról és hiányosságokról, a beázásról, a gépek állapotáról tudomást sem akartak venni, pedig szerződéses kötelezettségük lett volna ezeket kijavítani, megcsináltatni. Azt mondták, hogy ismert és megtekintett állapotban vettük át az üzemet, így tudtuk, mibe vágunk bele. De honnan tudhattuk, hogy az épület több helyen beázik, nem láttunk bele a gépek szerkezetébe, s nem tudtuk, hogy az udvaron álló rakodógépek fele használhatatlan. A problémák ellenére nem adtuk fel, bár lényegében évekig nem kerestünk vele semmit. Bíztunk abban, hogy majd  valahogy megoldódnak a dolgok. De ahogy az lenni szokott, a dolgok nem jönnek rendbe maguktól, adósságaink csak nőttek. Ekkor határoztuk el közösen azt, hogy vége, nem csináljuk tovább. Elegünk volt.
– Én ilyen kiszámíthatatlan üzletbe biztosan nem mennék bele – állítottam.
– Ez majd a te döntésed lesz. A szükség nagy úr, mi ehhez értettünk, nem akartuk kihagyni a lehetőséget. Komoly megpróbáltatásoknak voltunk kitéve. Egyedül apánk volt higgadt és megfontolt, öcsém az idegösszeroppanás szélén állt, én is zaklatott voltam. Huzavona kezdődött, mind két fél perrel fenyegetőzött. Polli boldog volt, én a problémák ellenére úgyszintén. Megpróbáltam csak rá koncentrálni. Megtaláltam, akit egész életemben kerestem. Éjszakákon át beszélgettünk, minden szabadidőnket együtt töltöttük. Polli révén igen aktív társasági életbe kerültem, sok házibuliban, szórakozóhelyen megfordultunk, színházba, táncolni, sportolni jártunk, rengeteget szerelmeskedtünk. A vele töltött három évet sosem felejtem el. De aztán minden elromlott.
– Áhá. Most jön a feketeleves.
– Ne légy cinikus. Veled történik mindez – vágta az öreg a fejemhez. – Ahogy említettem az előbb, miután felmondtunk, pereskedés kezdődött, mi tartoztunk igen sok pénzzel. Heves vérmérsékletem volt mindig is. Soha nem tűrtem, hogy szüleimet, testvéreimet bárki is bántsa, fenyegesse. Ez játszott közbe többek között Patríciával kapcsolatos döntésembe is. De mint utólag kiderült ebben is tévedtem.
– Biztos voltam benne.
– Per kezdődött. Tanúk, tények, fényképek, és jegyzőkönyvek bizonyították igazunkat. Egy régi kedves ismerősünk vitte perünket, ügyesen és határozottan védte igazunkat, ebben nem is volt hiba. Ám ekkor olyan dolog történt, amire senki nem számított. Öcsémet megfenyegették. Találkozót kértek tőle, amire ő gyanútlanul el is ment, azt gondolhatta talán, valami peren kívüli megegyezést szeretnének nyélbe ütni. A fűrészüzem területén találkozott a partnerekkel. Többen voltak, öcsém egyedül. Azt mondták, ha nem lép vissza a pertől, és nem fizeti ki a tartozást, igen komoly bajba kerül. Öcsém megrémült. Apám próbálta nyugtatgatni, nem sok sikerrel. A per, a vége felé közeledett, s azt mondta neki, ezt most úgysem merik megkockáztatni, csak bepróbálkoztak, hátha megfutamodunk és fizetünk. Én azonban egész mást gondoltam. Tudtam, lépnem kell. Elborult az agyam. Erről az oldalamról senki sem ismer. Tudták ugyan, hogy harciasabb vagyok a kelleténél,
de azt nem tudhatták, mi dúl, mi tombol bennem. Tettemre sokáig készülődtem, végrehajtására mégsem volt sok időm.
– Hová akar kilyukadni?
– Gyűlölöm az igazságtalanságot, ha valaki zsarolással, fenyegetéssel próbálkozik. Az, hogy öcsémet megfenyegették, elszakított bennem valamit.
– Te jó ég, csak nem azt akarja mondani, hogy gyilkosságra készült?
– Ez volt életem fordulópontja. Egy decemberi, esős napon történt. Tudtam, csak az egyikükkel kell végeznem, s akkor beijednek mindannyian.
– Polli tudott róla?
– Nem, és nem is sejtett semmit. Ingerültebb és türelmetlenebb lehettem azokban a napokban, nem aludtam éjszakánként sem rendesen, de mit sem sejthetett szegény.
– Végül ügye, azért csak nem tette meg?
– De igen. Ezért is jöttem hozzád. Tudnod kell, mi történt.
 Tudnod kell Polliról, tudnod kell a gyilkosságról, s mindenről.
– Ne mesélje el, hogyan ölte meg azt az illetőt. Hátha ezzel megváltoztatunk valamit. Bár én esküszöm, soha el nem hagynám Patríciát, én erre soha lennék képes, nem tudnék a gyerekek szemébe nézni.
– Ne esküdözz. A jövő még nem jött el, s te még nem ismered Pollit. Viszont kérésednek eleget téve, nem mesélem el, hogyan történt. De tudd. Megtörtént. Csak annyit még, hogy díszes markolatú tőrt vettem a bűntett reggelén, amit a gyilkosság éjszakáján a Ponte Palatino hídjáról a Teverébe dobtam.
Felállt. a fotelből.
– Bocsáss meg – ki kell nyújtóznom kicsit.
Odasétált az ablakhoz. Balra az utca végén a Colosseum állt, azt nézte hosszasan.
– Hónapok múlva már vágytam a halálra. Minden tettnek súlyos következményei vannak. És most nem csak a gyilkosságról beszélek. Mindenkihez hűtlen lettem. Patríciához, a gyerekekhez, Pollihoz, a családhoz, a becsületemhez. Megfutamodtam, és hátrahagytam azokat, akiket szerettem.
– Mi történt?
– Már másnap hajnalban elindultam. De még azon az éjszakán, a gyilkosság után együtt voltunk Pollival. Olyan szenvedélyesen szerettem, ahogy még soha. Egész éjszaka a karjaimban aludt. Hajnalban ott hagytam, nem ébredt fel. Levelet írtam neki, kértem, ne keressen, ne kerestessen, ne hívja a rendőrséget, majd hírt adok magamról. Nem volt maradásom. Nem tudtam, mit vesztek azzal, ha végleg elmegyek. De nem tudtam szembenézni önmagammal. Örök magány várt rám. Autóba ültem, a Fiumicino reptérre hajtottam. Itt a Pollival közös számlánkon lévő pénz jó részét magamhoz vettem. Mivel nem tudtam pontosan merre menjek, s nem akartam bizonytalanságommal feltűnést kelteni, kértem egy jegyet a legközelebbi New York-i járatra, ami egyébként épp abban az órában indult. A gép felszállt, s én egyre eltávolodtam az örök várostól. Néhány óra múlva az Ibériai félsziget nyugati oldala fölött repültünk. A repülőgép kis kerek ablakából néztem a távolodó öreg kontinenst, s nem sejthettem, hogy csak több mint harminc év múlva láthatom viszont Európát. Polli járt az eszemben. Már biztos felébredt. Mit gondolhat most?Fogalma sem lehet, merre járhatok, a telefonomat otthon hagytam, én meg lassan a tengeren túl, az új világban leszek. Tudtam, hogy számíthatok rá, tudtam, nem hívja a rendőrséget, hogy egyenlőre a család többi részét sem értesíti, megvárja amíg jelentkezem. Istenem – gondoltam – mi lesz most Polli elvesztését nem bírnám ki. Bíztam benne, hogy nemsokára újra látom. Ha nem lehet velem, én sem élek többé. A gyerekeket sem látom többé, szegény Patríciával sem tudom mi lesz.
– New York volt a cél?
– Természetesen nem.
– Megérkezésemet követően azonnal jegyet vettem Buenos Airesbe. Minél messzebbre akartam menni, minél távolabb, oda, ahol nem érhet el senki. De a végcél mégsem Argentína fővárosa
volt. Hanem az ismeretlen.
– Ó, tehát Argentínából jött. Tudja, van egy jó magyar mondás: messziről jött ember, azt mond, amit akar. S én még mindig nem tudom eldönteni: maga egy szélhámos, vagy valóban kizökkent az idő, s nekünk tényleg közünk van egymáshoz.
– Később fogod csak elhinni mindazt, amit most mondok. Mikor mindezek bekövetkeznek. S te helyrehozhatod azt, amit én elrontottam.
– Mi történt ezután? Pollit mikor hívta fel? – sürgettem.
– Még Buenos Airesből. Álmából riadt fel. Zaklatott volt. Mikor megtudta hol vagyok, sikoltozni kezdett. Mi történt? – kérdezte elfúló hangon. – Szörnyű dolgokat tettem – suttogtam erőtlenül a kagylóba – menekülnöm kell. El kell rejtőznöm. Nem tudom meg tudsz-e bocsájtani valaha. Tudod, soha senkit nem szerettem úgy, mint téged. Majd kereslek – búcsúztam, miközben Polli zokogott.
Megszűnt körülöttem a tér és az idő, megszűntek az emberek, nem láttam és nem éreztem semmit. Csak Polli zokogását hallottam. De nem késlekedhettem, hátha már kiadták a nemzetközi körözést ellenem. Vonatjegyet vettem Puelches városa felé. A pampák végtelen térsége és magánya hívott. Az utazás többszöri átszállással, napokon át tartott. Itt értettem meg, hogy nincs többé visszaút. Ahová én megyek, oda nem követhet senki.
– Csak nem gondolja, hogy mindent elhiszek egy vénembernek. Ugyan belementem a játékba, s még kérdezek is, de ebből az egészből egy szót sem hiszek.
– Nem hinni kell, az idő bebizonyítja a szavahihetőségemet. A sors kerék, de e kerékből ki lehet ugrani. Te magad vagy életed ura, vagy szolgája. S te magad vagy felelős minden döntésedért, legyen az jó, vagy rossz.
– Jó, jó. Ne prédikáljon itt nekem. Mondja el most már a történet végét. Hová rejtőzött el?
– A pampák hatalmas síkságának kellős közepén, mindentől messze távol, egy aprócska falu elhanyagolt vasútállomásán szálltam le. Bőröndöm volt nálam, kalapom, s még egy kevéske pénz. Épp annyi, amennyi már sehová sem elég. A faluban kérdezősködtem, hol lehetne megszállni. A hely olyan elhagyatott és olyan távoli volt, hogy vendégfogadót sem építettek, hisz nem volt miért. Végül a sok jó és segítőkész embernek köszönhetően befogadott egy család. Állattenyésztéssel, marhapásztorkodással foglalkoztak valamennyien. Nyelvüket nem ismertem, csak kezeimmel mutogattam, s próbáltam velük megértetni, hogy ennivalót és szállást kérnék, s hogy munkát keresek. S mivel tudták, hogy napokig nem jön vonat arrafelé, befogadtak. A nagy, fagerendákból álló házban, apró takaros szobát kaptam, este vacsorát. És még harminc évet, amit velük tölthettem.
– Az otthoniakkal beszélt még aztán?
– Pollit többször hívtam. A telefonálásokhoz el kellett utaznom a falucskától körülbelül százötven kilométerre fekvő városba. Kétszer vagy háromszor beszéltünk. A hangja egyre inkább megváltozott. Gondolom összerakta az eseményeket, s megtudta mit tettem. Kérdeztem a családról, Patríciáról, a gyerekekről, öcsémről, szüleimről. Szűkszavúan válaszolgatott. Éreztem, neki többé nem fontosak ezek. Hangja elcsuklott néha, de ami elviselhetetlen volt számomra, éreztem rajta, hogy egyre távolodik tőlem, egyre messzebb van. Kérleltem, jöjjön utánam. Nem akart. S én értettem, miért nem. Ezt ő nem vállalhatta. Rettenetes lelkiismeret furdalásom volt. Nem elsősorban a gyilkosság miatt, inkább a többszörös hűtlenség miatt. És az égbe kiáltó gyávaság miatt. De tudja mi volt a legszörnyűbb az egészben? Az, hogy néhány héten belül Polli megváltoztathatta a telefonszámát. Nem tudtam elérni. Írtam neki többször, de nem válaszolt. Elvesztettem. Örökre elvesztettem. Később írtam Patríciának is, tudattam vele, hogy külföldön vagyok, ne kerestessenek, többé a gyerekek sem láthatnak engem.
– Ez igen. Jól mondta: gyáva volt – mondtam egyre ingerültebben.
– Pollit elvesztettem, s ezzel belőlem is elveszett minden.
– Mit csinált harminc évig?
– A család az a fajta argentin család volt, akiknek tagjai természetes intelligenciával rendelkeztek és a szó legjobb értelmében nemes lelkűek voltak. Befogadtak. Nem kérdezték, honnan jövök, mit keresek itt, miért jöttem ide, mit tettem. Sejtették, okkal vagyok náluk. Azt is érezték rajtam, hogy semmiféle rossz szándék nem vezérel. S valóban nem akartam semmi rosszat. Az évek alatt a család részévé váltam, tulajdonképpen családtaggá fogadtak. Segítettem a ház körül, hajtottam a csordát, s minden munkában részt vállaltam, amiben csak tudtam. Később mikor már nyelvüket is beszéltem, vásárokra jártam velük, templomba, mulatságokra. A nyelv anyanyelvemmé, a ház otthonommá, a család sajátommá vált. Az, hogy ma itt beszélgetünk egymással, nekik köszönhető.
– Megházasodott?
– Nem és nem is akartam. A magány nem tűr meg társat maga mellett.
– Az argentínai család nem kérdezősködött az ott töltött évtizedek alatt?
– Nagyon tapintatosak voltak. S én szép lassan elmondtam nekik mindent.
– És ma itt van, eljött hozzám, épp december tizenhetedike reggelén.
– Nem maradok soká. Tudnod kell mindent, hogy ha majd eljön az ideje, életed fordulópontjain dönthess. Keveseknek adatik meg ez.
Csend lett, mélységes csend.
– A rendőrség nem kereste?
– Nem, mint megtudtam, az ügyet rég lezárták, a tettes ismeretlen maradt.
– Találkozott itthon valakivel?
– Igen. Patríciával, a két lányommal, és öcsémmel is. Szüleim sírjánál is voltam... Pollival pedig épp tegnap este. Néhány napi kutakodás után hamar rátaláltam a címére. Kis virágcsokrot vittem neki.... Három gyermeke van, mind nagyok már. Megismert... Átölelt... Nagyon szép volt most is. Keveset beszéltünk.
Aztán eljöttem hozzád.
– És... megbocsájtott már?
– Talán...
– És most hová megy?
– Vissza Argentínába. Nekem itt semmi keresnivalóm. Nem akarok jelenlétemmel senkinek sem kellemetlenséget okozni, nem is lenne helyes. Tudod, ez olyasmi lenne, mint a zaklatás. Életemet harminc évvel ezelőtt elrontottam, s most befejezem. Ma délután indul a gépem. Még vissza kell mennem a szállodába, úgyhogy lassan búcsúzom. Most viszont te jössz. Én ezzel az úttal és a veled való találkozással életemet befejezettnek tekintem.
Felállt. Az előszoba fele indult.
– Megenged egy kérdést? Gondolkozott azon, hol rontotta el igazán? Patríciánál, Pollinál, a gyilkosságnál, a megfutamodásnál, vagy a teljes elszigeteltség választásánál?
– Nem tudom... Nem tudom...
Felvette szürke ballonkabátját és kilépett az ajtón. De még mielőtt elindult volna a lépcsőház felé, visszafordult egy pillanatra.
– Ne feledd: az ember mindaddig visszatér, amíg meg nem találja azt a formulát, amivel létezésének módját és mikéntjét rendbe teheti. Ennek megvalósításában az első az, hogy hűnek kell maradni. Mindenkihez. És le kell mondani mindenről, ami pusztán önmagunk javát és boldogságát szolgálja. Hogy ezt miként kell? Nos, erre adatott az emberi élet... Mennem kell. Isten veled.
– Ég önnel. Vigyázzon magára – szóltam utána.
Becsuktam az ajtót, a falnak támaszkodtam, s a hajamba túrtam. Percekig bénultan álltam. Aztán a fürdőszobába támolyogtam és jó alaposan megmostam az arcom, hátha álom volt mindez, s ettől felébredek.

***

Az elbeszélés itt ért véget. Az öregúr rám nézett.
– Ez az én történetem. Hihetetlen eset, nem de bár? Magam sem hittem el, hogy ez valóság lehet. A ballonkabátos férfi elmenetele után sem. És most itt ülök önnel, aki tudja már titkomat. S azt is: a történtek újra megtörténtek.
– És mit gondol, Polli miatt?
– Igen. Azt hiszem őmiatta, még ha ő nem is tehet róla. Ha rá gondolok, s a vele töltött három évre, úgy érzem, nem is rontottam el semmit.
– Mihez kezd most?
– Hisz már tudja. Ma este Pollival találkozom, holnap pedig hajnalban a fiú lakásán leszek.
– Jézus Mária. Ha mindez igaz... te jó ég... akkor... valóban kizökkent az idő...
– Köszönöm a vacsorát.
– Én köszönöm, hogy megtisztelt történetével. Ígérem, nem mondom senkinek. Á, hisz minek is, úgysem hinné el senki.
– Ég önnel.
– Viszontlátásra.

***

Mint mondottam volt, a történetet a beszélgetést követően harminc évvel vetem papírra. A mai napig tartottam szavam, senkinek nem adtam tovább titkát. Nemrég azonban különös érzésem támadt. Olyan volt, mint egy üzenet, mint egy távolból érkező láthatatlan gyásztávirat, mely annak az öregembernek a halálhírét hozta. Harminc év telt el azóta, s az én fejemet is belepte a dér. Csak emléket szeretnék állítani, ezért mesélem el, mit titkolt az öreg, s mitől könnyebbült meg akkor, a Trevi kút szomszédságában.

Még valami. Fiam, kinek az étterem vezetését már jó pár éve átadtam, ma feljött hozzám. Mesélte, hogy egy különös, az ötvenes éveiben járó ballonkabátos férfi jár hozzájuk mostanában ebédre. Tésztát eszik, bort iszik, desszertet rendel. Különös ember... Így mesélte a fiam.

 


Íródott 2010–2013 között



 

 

 

 

 

 

 

Menü

 

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet